Orbánnak az a megjegyzése, hogy Hitler tulajdonképpen egy egységes Európáról álmodott, valamint az új vezérkari főnök nyilatkozata arról, hogy a lengyelek megelőzhették volna a német támadást egy békeajánlattal, jogosan váltott ki éles kritikát. Én teljes mértékben osztom a kritikus véleményeket. Az 1939-es Lengyelország és a mai Ukrajna helyzete azonban tényleg hasonlít néhány dologban. És véleményem szerint az akkori lengyelek nem a legjobb utat választották. Hitler követelte a Danzigi korridort (azaz a nagyrészt németek által lakott város elérhetővé tételét), amit a lengyelek a korabeli sajtó szerint hevesen elutasítottak. Persze a német követelés esetleges teljesítése nyilván nem elégítette volna ki Hitlert, aki a szlávok földjeit akarta megszerezni. De talán másképp folytatódott volna a dolog, ha Lengyelország megengedi, hogy a Szovjetunió lengyel területen keresztül elérhesse a német határt. Ez ugyanis lehetővé tette volna, hogy Hitlert egyszerre két irányból is megtámadják, ha Lengyelország veszélybe kerül. Sztálin ezt kérte, a lengyel kormány pedig mereven elutasította, a brit-francia-szovjet tárgyalások abbamaradtak, és nemsokára az egész ország elveszett. Nem tudni, mennyiben lett volna más kimenetele a dolognak, ha a szovjetek egy szerződés alapján, kvázi szövetségesként jelenhetnek meg Lengyelországban, nem pedig a Hitlerrel kötött paktum alapján, támadó félként.
És az akkori események a mai ukrajnai
háború szempontjából is figyelmet érdemelnek. Az ukrán kormány tovább is kitart
az egynyelvűség mellett, miközben a lakosság nagy része orosz anyanyelvű. A
háború hamarabb véget érne, ha az ország szövetségi állammá válna, amelyen
belül a jelenlegi szakadár területeknek is helye lenne (természetesen Ukrajna
szerves részeként). Egy ilyen megoldást a háborúval semmit el nem érő Putyinnak
is el kellene fogadnia. Ennél jobb békét egyelőre az ukrán kormány sem tud
elérni. Ahhoz kellene csak ragaszkodnia, hogy a vitatott területeken hiteles
nemzetközi ellenőrzés mellett tartsák meg a népszavazást, és csak azok
vehessenek rajta részt, akik 2014 előtt is ott laktak. (Nagyon valószínű, hogy
így is az orosz többség győzne, de megszűnne a háborús ok.) Sokan próbálnak meg közvetíteni (legutóbb a kínaiak és a dél-afrikaiak is), de mindegyik ilyen próbálkozás csökkentené Ukrajna eredeti függetlenségét. Ezzel szemben áll Zelenszkij elképzelése, miszerint a békét csak az hozhatná meg, ha Oroszország kivonul Ukrajna 2014 előtti területeiről, háborús kártérítést fizet az esztelen pusztításért, Putyint pedig nemzetközi bíróság elé állítják. Ez irreális elképzelés. Még ha Putyin el is veszítené a hatalmát, az utódja talán még szélsőségesebb lenne (a KGB-ben edzett akarnok után egy hőzöngő nacionalista). Mintha Orbán esetleges bukása után Bayer Zsolt lenne az új miniszterelnök. A háború tehát tovább folyik, mindkét fél tovább veszíti el a katonáit -- amíg a Nyugat meg nem unja, hogy adja a fegyvereket, a kiképzést és az anyagi támogatást. Az oroszok sokáig nem unják meg. Az Ukrajnában elesett katonák özvegyei és anyái a háború mellett rendeznek tüntetéseket. Az egyoldalú kommunikáció, a nép félrevezetése ma erősebb, mint a csecsen háborúban vagy a szovjet korszakban.
Szijjártó legújabban ahhoz kötötte a támogatásunkat, hogy az ukránok vegyék le az OTP-t a szankciós listáról. A magyar-ukrán ellentétek elmélyítéséért Orbán kaphat ugyan néhány piros pontot Putyintól, de ez igazából nem az ukránoknak árt, hanem nekünk. Petőfi még abban reménykedett, hogy "A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez; / Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!" Hát, erre még várni kell egy ideig.
(Elküldve a Népszavának, 2023. máj. 18.)
