Döntés félálomban

Egy hónappal ezelőtt kezdődött. Azt álmodtam, hogy a barátnőmnél voltam, amikor észrevettem egy férfit, aki a másik szobában a barátnőmtől rólam érdeklődött. Olyan érzésem volt, hogy veszélyben vagyok. Hirtelen ébredezni kezdtem, és azon gondolkoztam, hogy hogyan menekülhetnék meg. Kinéztem az ablakon. A ház egy dombra épült, ha kimászom az ablakon, és lerohanok a domboldalon, elérhetem a lenti villamost, arra felugorva mehetek két-hátom megállót, hogy átszálljak egy másik, kereszttbe futó vonalra. Eddig rendben. De hogy rejtőzködöm el a feltételezhető üldözőktől, a rendőröktől? A repülőtérre nem mehetek, hiszen az útlevél-ellenőrzésnél biztosan lebuknék. Mindez még félálomban történt, de ettől a dilemmától végleg felébredtem.

És ma hajnalban is történt valami hasonló. Álmomban kamasz voltam, és anyámhoz mentem be az irodájába. Nem találtam bent, de a félig kihúzott fiókban, egy borítékban találtam néhány ezer forintot. Mivel attól féltem, hogy valaki eltulajdonítja, megszámoltam a bankjegyeket, a pénzt eltettem, a borítékba pedig beletettem egy cédulát az összeggel. Ekkor ébredtem fel, és megállapítottam, hogy abban a helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettem.

A két eset abban hasonlít, hogy a probléma álmomban jelentkezett, félálomban kezdtem gondolkodni a megoldáson, de éberen fejeztem be. Kíváncsi vagyok, hogy mostantól ez lesz-e az álmaim rendes lefolyása. Remélem, hogy tovább is biztonságban leszek. A rémálmoktól már régóta megóv egy mechanizmus. Amikor kezd kritikussá válni a történet, egy pillanatra éberebbé válok, öntudatlanul is átszerkesztem, aztán folytatom. Ennyit érdemes megtenni a biztonságomért. Így hát nem zuhantam le, amikor autóval mentem le egy lépcsősoron, nem mentem haza, amikor észrevettem egy rendőrautót a lakásom felé száguldani, és így tovább. A korábbi írásom az "álom-életemről" a Hihetetlen történetek 2. kiadásában található:

https://mek.oszk.hu/20500/20589/20589.htm#22

 

 

A párbaj

  

 

Gyakran álmodom, és mit ad isten, egyszer a tizenkilencedik századba kerültem. A ruházatom is velem álmodott, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem abba a korba való vagyok. Nem volt semmi dolgom, csak mentem az utcán, sétálgattam, és egyszer egy házaspár keltette fel a figyelmemet. Éppen szembe jöttek velem, és a férfi élénken magyarázott a hölgynek, aki  a felesége lehetett. A hölgy felpillantott, és nekem úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan, talán az igazi, XXI. századi életemből. Rámosolygtam a nőre, és mentem volna tovább, de a férj megállított.

– Uram, megálljon! Ön szemezett a nejemmel! Ezzel megsértette őt, és engem is.

– Dehogy szemeztem – védekeztem. – Csak úgy tűnt, hogy ismerem. Talán valamely társaságból.

– Semmiféle társaságból nem ismerheti. A nejem tisztességes asszony. És én mint rendes férj ezért az inzultusért elégtételt követelek! – pattogott a férj.

– Emiatt nem jár semmiféle elégtétel. Örüljön annak, hogy szép felesége van, aki más férfiaknak is feltűnik.

– De uram, ez már hallatlan! – csattant fel a férfi. Lehúzta a kesztyűjét, és az arcomba vágta.

Én lehajoltam a kesztyűért, és zsebre vágtam. 

 

 

 

– Ezt nekem akarja adni? Igazán szép kesztyű. De miért nem adja vele a párját is?

– Mi maga, elmeháborodott?! – képedt el a megsértett férj. – Ezzel most provokáltam önt!

– Engem nem lehet provokálni – mondtam erre nyugodtan, és indultam volna tovább, de a férj nem engedett, Megfogta a kabátom ujját, és az arcomba üvöltött.

– Kihívom párbajra! Nevezze meg a segédeit!

– Édes uram, nincs miért párbajoznunk. Tessék, visszaadom a kesztyűjét is, csak engedjen az utamra. Ma vagyok először ebben a városban, és szeretnék körülnézni.

– Ezek után önt senki sem fogja úriembernek tekinteni – érvelt a féltékeny férj.

 – Tudom. Sosem voltam úriember.

 – Nem volt úriember?! Akkor miért ilyen ruhát visel? Mi maga tulajdonképpen?

 – Kockázatelemző matematikus egy biztosítási társaságnál. Kényelmes állás, a fizetésemmel is meg vagyok elégedve, de úriember az nem vagyok.

 A férfi megpróbálta megemészteni a hallottakat.

 – Maga hazudik – állapította meg. – Ilyen állás nincs is. De ezzel nem ússza meg a dolgot. Az inzultus vért kíván!

 – Úgy véli? – mondtam. Egy pillanatig azon tépelődtem, hogyan reagáljak a kihívásra. Aztán a jobb kezemet keményen ökölbe szorítottam, és egy hatalmas ütést mértem a meglepett férj orrára. Azonnal kiserkent a vér, a feleség odahajolt, és a kendőjével próbálta felitatni.

– Tessék, megkapta, amit kívánt – mondtam udvariasan.

– Goromba fráter! Így bánni az urammal! – mondta mérgesen a hölgy, bár egy csöppet talán imponált neki, hogy a két férfi most őérte kapott hajba.

– Volt szerencsém – mondtam ekkor, megbiccentettem a kalapomat, és tovább indultam.

 Az utcában addigra már összegyűlt néhány bámészkodó, és hallottam, ahogy izgatottan tárgyalták az eseményt.

– Szegény tanácsos úr! – mondta az egyik. – Jól elbánt vele az a fura alak. De ki lehet ő? Még sose láttam.

– Nem idevalósi – mondta egy segéd, aki épp a söröskorsókat szedte össze a kocsma asztalairól.

– Szabadjon megjegyeznem – szólt közbe egy tanító külsejű ember – a  tanácsos úr csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindig nagyon fent hordta az orrát.

Én  addigra már eltűntem a sarkon, és nemsokára fel is ébredtem. Egy ideig eltűnődtem ezen az álmon, és megállapítottam, hogy nem is olyan rossz az a kor, amelyikben élek. De hogy éppen kockázatelemző matematikusnak hazudtam magamat, azon még most is csodálkozom. Mindig is utáltam azokat, akik mások várható élettartamával kalkulálnak.