A globalizáció korában sokan félteni kezdték a nemzeti szuverenitást, ami évszázadokig az önazonosságuk fontos eleme volt. Ahogy a törzsi kapcsolatok elhalványultak (ez Afrikában vagy Ázsiában tovább is eleven), illetve a földesurak is kiestek az egyén fölött álló viszonyítási struktúrából, megszületett a modern nemzetállam. A nemzetet alkotó törzsek elvesztették jelentőségüket, s időközben a nemzet a bevándorlókat is magába olvasztotta (például a jászok, kunok, a svábok is elsősorban magyarnak tartják magukat). A baj az, hogy a vándorlással, a népek keveredésével a legtöbb állam megszűnt homogén lenni, és a keveredésben az országhatárok olyanná váltak, mint az országút melletti kilométerkövek. Tudjuk, hogy hol vagyunk, de nem tudjuk, hogy az a hely pontosan kihez tartozik. Ha letáborozunk két ország (például Magyarország és Románia) határvidékén, egymás mellett találunk különböző nemzetekhez tartozó embereket (románokat, magyarokat, szerbeket, cigányokat). És akkor még nem említettük a zsidókat, az arabokat, kínaiakat, vietnámiakat.
Az a tapasztalatom, hogy azok ragaszkodnak a nemzetállam ideájához, akik kizárólag magukat tekintik a nemzet autentikus tagjainak, és aki nem tartozik bele az ő nemzetfogalmukba, azokat legszívesebben kirekesztenék a nemzetből. De ez a felfogás abszurd. Trianon óta a magyarság jelentős tömegei élnek a határainkon túl, ez pedig nemcsak azzal jár, hogy őket is hozzászámoljuk a magyar nemzethez, hanem azzal is, hogy a szomszédos országok vezetői bármikor kiebrudalhatják az ott lakó magyarokat (mint abban az országban idegen nemzettestet).
Még nyilvánvalóbb, hogy sok politikus azért védi tíz körömmel a nemzeti szuverenitás eszméjét, mert ez jelenleg gyakorlatilag elsősorban az ő saját szuverenitását jelenti. Jól mutatja ezt az a gyakorlat, hogy sok ellenzéki szervezet csak az Európai Bíróság segítségével tudja kivívni azt, ami nekik természetesen járna. Európa véd meg a saját kormányunktól. Milyen nemzeti szuverenitás az ilyen?
Az egyre jobban összefonódó világunkban a környezetvédelem kérdései nem oldhatók meg a nemzetállami keretek között. Ha a brazil kormány megengedi, hogy tovább irtsák az ottani esőerdőket, mi is belepusztulunk. És sok ehhez hasonló probléma van, a vízi erőművek, atomerőművek, aranybányászat, nukleáris fegyverkísérletek területén is. Amikor az orosz hadsereg az Ukrajna elleni háborúban elfoglalta Csernobilt és a zaporozsjei atomerőművet, egész Kelet-Európa került veszélybe. A jelenlegi nemzetközi jognak kevés eszköze van a nemzeti kormányok befolyásolására. Globális problémák nem kezelhetők nemzeti keretek között.
A nemzetállamok egyre inkább csődöt mondanak. Az egy földrészre vagy nagyobb régióra kiterjedő jogi hatáskör javíthatna a helyzeten. Európában az Európai Unió adhatna alkalmas keretet a tágabb megközelítéshez. Mivel léteznek az alapvető összeurópai intézmények, könnyű lenne átállni a nemzetállamiról a kontinensállami megközelítésre. Ami ez ellen szól, az kizárólag a nacionalista érdek. De semmi sem indokolja, hogy ugyanazt a problémát (például az autók sebességkorlátozását, az adózást vagy az egészségügyi ellátást eltérően kezeljék az Európai Unióhoz tartozó Írországban és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban). Minél egységesebbek a szabályok, annál könnyebb tervezni velük és betartani őket.
Érdekes módon az Amerikai Egyesült Államokban is sok indokolatlan eltérés van az egyes tagállamok között, például a fegyverviselés, a halálbüntetés vagy az abortusz legalizálása tekintetében, holott itt sem kellene, hogy számítson a helyi megítélés. Aki részegen vezet, mindegy, hogy melyik államban okoz balesetet. Úgy tűnik, még az ilyen régóta működő demokratikus rendszerek is nehezen képesek egységesülni. Holott, ha vannak is itt-ott különbségek az emberek helyi szokásaiban, az amerikai népesség mégis nagyjából uniformizáltnak tekinthető, és ugyanolyan szolgáltatásokban részesül. Azok a különbségek, amelyek például a választások idején felszínre kerülnek, inkább tűnnek mesterségeseknek, az egyes politikai kampányok hatásának, minthogy azok a lakosok ténylegesen eltérő érdekeiből fakadnának.
A globális problémák kezelésének legjobb módja egy olyan szervezet létrehozása lenne, amelyiknek tényleges beleszólása van a problémák kezelésébe, a világnak bármelyik részén is tapasztalhatók azok. Az ENSZ és szakosított szervezetei csak a problémák észlelésére és az egyes országok tevékenységének koordinálására alkalmasak, de nem tudják időben lefogni a globális érdekek ellen ható erők kezét. Ez pedig egyre sürgősebb lenne, mert egységes cselekvés nélkül rohamosan pusztul a világunk, a bioszféra, és a helyi konfliktusok, polgárháborúk is sok áldozatot követelnek. Szükség lenne egy világállamra, valóságos jogkörrel (vagy legalább erkölcsi hatókörrel).
További nehézséget jelent, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai vétójoggal rendelkeznek, és így hiába ítéli el például az Ukrajna elleni háborút a tagországok 90 %-a, Oroszország egymagában is megakadályozhat minden ellene irányuló ENSZ-szankciót. Jelenleg nincs olyan eszköz, amely ezt a vétójogot csak kifejezetten az adott nagyhatalom elleni támadásra korlátozná.
Érdekes módon a világállam gondolatának puszta felvetése is képes óriási indulatokat gerjeszteni. A kis és nagy diktátorok a jelenlegi korlátozásokat is sokallják, a nemzeti érzelmű lakosok félnek a nemzet mint otthon elvesztésétől, az amerikaiak attól tartanak, hogy a fejlődő országok mondják majd meg, hogy hogyan éljenek, az olyan nagyhatalmak pedig, mint Oroszország vagy Kína, birodalmi álmokat szövögetnek, és nem tűrnék a világ többi részének beleszólását.
Ismeretes az a jelmondat, hogy a jövő zöld lesz, vagy nem lesz. Nos, ugyanez érvényes a világállam valamilyen szintű létrehozására is. Enélkül nem létezhet értelmes jövő.
A világ egysége úgy is létrejöhetne (vagy legalább közelebb kerülhetne a megvalósuláshoz), ha létezne egy „világ-állampolgárság”. Ehhez szükség lenne egy központi bankra, központi adózásra és az egész világra érvényes, egységes jogvédelemre. Akkor mindegy lenne, hogy az ember melyik országban lakik, az adójának bizonyos százalékát ez a központi alap kapná, és mindenki abból részesülhetne.
Én erről álmodom.
