Nemzetállam, kontinensállam, világállam

A globalizáció korában sokan félteni kezdték a nemzeti szuverenitást, ami évszázadokig az önazonosságuk fontos eleme volt. Ahogy a törzsi kapcsolatok elhalványultak (ez Afrikában vagy Ázsiában tovább is eleven), illetve a földesurak is kiestek az egyén fölött álló viszonyítási struktúrából, megszületett a modern nemzetállam. A nemzetet alkotó törzsek elvesztették jelentőségüket, s időközben a nemzet a bevándorlókat is magába olvasztotta (például a jászok, kunok, a svábok is elsősorban magyarnak tartják magukat). A baj az, hogy a vándorlással, a népek keveredésével a legtöbb állam megszűnt homogén lenni, és a keveredésben az országhatárok olyanná váltak, mint az országút melletti kilométerkövek. Tudjuk, hogy hol vagyunk, de nem tudjuk, hogy az a hely pontosan kihez tartozik. Ha letáborozunk két ország (például Magyarország és Románia) határvidékén, egymás mellett találunk különböző nemzetekhez tartozó embereket (románokat, magyarokat, szerbeket, cigányokat). És akkor még nem említettük a zsidókat, az arabokat, kínaiakat, vietnámiakat.

Az a tapasztalatom, hogy azok ragaszkodnak a nemzetállam ideájához, akik kizárólag magukat tekintik a nemzet autentikus tagjainak, és aki nem tartozik bele az ő nemzetfogalmukba, azokat legszívesebben kirekesztenék a nemzetből. De ez a felfogás abszurd.  Trianon óta a magyarság jelentős tömegei élnek a határainkon túl, ez pedig nemcsak azzal jár, hogy őket is hozzászámoljuk a magyar nemzethez, hanem azzal is, hogy a szomszédos országok vezetői bármikor kiebrudalhatják az ott lakó magyarokat (mint abban az országban idegen nemzettestet).

Még nyilvánvalóbb, hogy sok politikus azért védi tíz körömmel a nemzeti szuverenitás eszméjét, mert ez jelenleg gyakorlatilag elsősorban az ő saját szuverenitását jelenti. Jól mutatja ezt az a gyakorlat, hogy sok ellenzéki szervezet csak az Európai Bíróság segítségével tudja kivívni azt, ami nekik természetesen járna. Európa véd meg a saját kormányunktól. Milyen nemzeti szuverenitás az ilyen?

Az egyre jobban összefonódó világunkban a környezetvédelem kérdései nem oldhatók meg a nemzetállami keretek között. Ha a brazil kormány megengedi, hogy tovább irtsák az ottani esőerdőket, mi is belepusztulunk. És sok ehhez hasonló probléma van, a vízi erőművek, atomerőművek, aranybányászat, nukleáris fegyverkísérletek területén is. Amikor az orosz hadsereg  az Ukrajna elleni háborúban elfoglalta Csernobilt és a zaporozsjei atomerőművet, egész Kelet-Európa került veszélybe. A jelenlegi nemzetközi jognak kevés eszköze van a nemzeti kormányok befolyásolására. Globális problémák nem kezelhetők nemzeti keretek között.

A nemzeti államok egyre inkább csődöt mondanak. Az egy földrészre vagy nagyobb régióra kiterjedő jogi hatáskör javíthatna a helyzeten. Európában az Európai Unió adhatna alkalmas keretet a tágabb megközelítéshez. Mivel léteznek az alapvető összeurópai intézmények, könnyű lenne átállni a nemzetállamiról a kontinensállami megközelítésre. Ami ez ellen szól, az kizárólag a nacionalista érdek. De semmi sem indokolja, hogy ugyanazt a problémát (például az autók sebességkorlátozását, az adózást vagy az egészségügyi ellátást eltérően kezeljék az Európai Unióhoz tartozó Írországban és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban). Minél egységesebbek a szabályok, annál könnyebb tervezni velük és betartani őket.

Érdekes módon az Amerikai Egyesült Államokban is sok indokolatlan eltérés van az egyes tagállamok között, például a fegyverviselés, a halálbüntetés vagy az abortusz legalizálása tekintetében, holott itt sem kellene, hogy számítson a helyi megítélés. Aki részegen vezet, mindegy, hogy melyik államban okoz balesetet. Úgy tűnik, még az ilyen régóta működő demokratikus rendszerek is nehezen képesek egységesülni. Holott, ha vannak is itt-ott különbségek az emberek helyi szokásaiban, az amerikai népesség mégis nagyjából uniformizáltnak tekinthető, és ugyanolyan szolgáltatásokban részesül. Azok a különbségek, amelyek például a választások idején felszínre kerülnek, inkább tűnnek mesterségeseknek, az egyes politikai kampányok hatásának, minthogy azok a lakosok ténylegesen eltérő érdekeiből fakadnának.

A globális problémák kezelésének legjobb módja egy olyan szervezet létrehozása lenne, amelyiknek tényleges beleszólása van a problémák kezelésébe, a világnak bármelyik részén is tapasztalhatók azok. Az ENSZ és szakosított szervezetei csak a problémák észlelésére és az egyes országok tevékenységének koordinálására alkalmasak, de nem tudják időben lefogni a globális érdekek ellen ható erők kezét. Ez pedig egyre sürgősebb lenne, mert egységes cselekvés nélkül rohamosan pusztul a világunk, a bioszféra, és a helyi konfliktusok, polgárháborúk is sok áldozatot követelnek. Szükség lenne egy világállamra, valóságos jogkörrel (vagy legalább erkölcsi hatókörrel). 

További nehézséget jelent, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai vétójoggal rendelkeznek, és így hiába ítéli el például az Ukrajna elleni háborút a tagországok 90 %-a, Oroszország egymagában is megakadályozhat minden ellene irányuló ENSZ-szankciót. Jelenleg nincs olyan eszköz, amely ezt a vétójogot csak kifejezetten az adott nagyhatalom elleni támadásra korlátozná.

Érdekes módon a világállam gondolatának puszta felvetése is képes óriási indulatokat gerjeszteni. A kis és nagy diktátorok a jelenlegi korlátozásokat is sokallják, a nemzeti érzelmű lakosok félnek a nemzet mint otthon elvesztésétől, az amerikaiak attól tartanak, hogy a fejlődő országok mondják majd meg, hogy hogyan éljenek, az olyan nagyhatalmak pedig, mint Oroszország vagy Kína, birodalmi álmokat szövögetnek, és nem tűrnék a világ többi részének beleszólását.

Ismeretes az a jelmondat, hogy a jövő zöld lesz, vagy nem lesz. Nos, ugyanez érvényes a világállam valamilyen szintű létrehozására is. Enélkül nem létezhet értelmes jövő.

A világ egysége úgy is létrejöhetne (vagy legalább közelebb kerülhetne a megvalósuláshoz), ha létezne egy „világ-állampolgárság”. Ehhez szükség lenne egy központi bankra, központi adózásra és az egész világra érvényes, egységes jogvédelemre. Akkor mindegy lenne, hogy az ember melyik országban lakik, az adójának bizonyos százalékát ez a központi alap kapná, és mindenki abból részesülhetne.

Én erről álmodom.

 

 

 

 

Van-e kiút?

 Bauer Tamás az ÉS 2023. január 27-iki számában áttekinti az ellenzék helyzetét, és egyebek közt kifejti: a többszöri súlyos vereség nem a pártok szétforgácsoltságára vezethető vissza. Ugyanakkor az egyes pártok  integráló törekvései sem sikeresek,

beleértve az egypárti ellenkormányokat is. Van azonban egy lehetőség, amelyet még nem próbáltak ki, pedig az kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ez egy egységes párt létrehozása, amely integrálhatná a kis pártok erőfeszítéseit. (Ne felejtsük el, hogy a Fidesz is így duzzadt fel, a kisebb jobboldali pártok elnyelésével. Valójában a Fidesz egy negatív népfront, amivel csak egy pozitív, demokratikus népfrontot lehet szembeállítani.) Ebben az egységes ellenzéki pártban is lehetnének különféle érdekcsoportok, de azokat nem kellene külön pártként elismerni, és tagságuk sem a jelenlegi kis pártok tagságának megoszlását tükrözné. Egy ilyen pártban külön frakciója lehetne a liberálisoknak és modernizálóknak, a konzervatívoknak és értékőrzőknek, a technikai fejlődést támogatóknak, de a környezetvédőknek is, a nemzeti értékek védelmezőinek, de az európai egység híveinek is. Ezek a látszólag különböző értékek ugyanis összeegyeztethetőek. A pártok vetélkedése helyett harmonizálni kellene a célokat (de nem a vezetők ambícióit). Véleményem szerint egy ilyen új pártalakzat szállhatna csak szembe sikerrel az orbánista pártállammal. Ez a jelenlegi ellenzéki politikai válságból való egyik kiút.

A szembeszálláshoz szükség lenne a demokrácia-párti nemzetközi erők támogatására is, és nem kell szégyellni, ha ez a párt ideológiai, netán pénzügyi támogatást is kap (szemben a minden befizetett adót a maga gazdagodására és erősítésére fordító kormányerővel). Ha a belső jogi helyzet ezt nem engedi meg, akkor az európai államokhoz is lehetne fordulni, minden részletkérdésben. Európa kontra Fidesz. Ezt tekintem a második kiútnak.

Valószínű, hogy még ebben az esetben sem sikerülne legyőzni az orbáni monstrumot (amelyet nagyrészt a legbelsőbb körnek adott pénzek és jogosítványok, továbbá a lakosság tájékozódását  tudatosan beszűkítő tömegkommunikációs eszközök tartanak életben). Ebben az esetben nincs más megoldás, mint egy alternatív, „föld alatti” Magyarország kialakítása, amely nem az állam ellen, hanem a lakosságért harcol, a maga korlátozott eszközeivel. Ha az állam nem hajlandó több pénzt adni az egészségügynek, akkor az orvosok közvetlenül a demokratikus Európától is kaphatnának anyagi támogatást. A tanárok is, miközben az állami vagy felekezeti iskolák helyett az Interneten oktathatnának. (Nyugdíjas könyvtárosként meg kell említenem a könyvtárakban elérhető forrásokat is, és ahol lehet, a közvetlen vizsgáztatást. Mert sok olyan témakör és iskolatípus van, ahol a könyvek és az online tananyagok a teher nagy részét levehetik a pedagógusok válláról.) Az orvosok és pedagógusok külföldre menekülését is a magyar szakemberek közvetlen külföldi támogatása, az államtól független oktatási intézmények európai akkreditációja állíthatná meg. Ha a CEU-t Bécsbe üldözték, miért nem lehetnének a magyar diákok a CEU levelező hallgatói? Ha a magyar  rendszer nem alkalmazná őket, akkor európai alapítványoknál is elhelyezkedhetnének. Vagy vajon egy nálunk működő világcég nem venné-e fel örömmel az így diplomázott számítástechnikusokat? Ha pedig a „nemzeti” kormány mindenféle törvénnyel akadályozná ezt a folyamatot, emiatt is meg lehetne vonni tőle az uniós támogatást. Mert az elvileg nem a kormányt, hanem az országot, a népet illeti meg. (És ha ezt az EU szabályai nem teszik lehetővé, ki tiltja meg az egyes országoknak, hogy külön-külön is támogassák az egyik tagállam megszabadulását a zsarnokságtól?)

A szociális háló lyukait a társadalom önzetlen segítsége tudná befoltozni (csak azt kell megemlíteni, hogy ezt azért végzik a civilek, mert az állam az adónkból nem hajlandó elvégezni). Ez is kiút, bár csak gyalogosan lehet rajta haladni.

A társadalomnak ez a külön működése vezethetne el az ellenszegüléshez – akkor, amikor már erősebb a változásra való hajlandóság, a gazdagabb és demokratikusabb Európa vonzása, mint a zsarnoki uralom elfogadásának késztetése. A kormány megdöntésére nem számítok, de arra igen, hogy az Orbán-rendszer előbb-utóbb magától is összedől, ahogy Európában már most is köznevetség tárgya. Addig pedig jobb kitartóan építeni egy ellenzéki Magyarországot, mint választásról választásra elszenvedni a kudarcot.

Bauer Tamás a parlamenti részvételben az elutasítás dokumentálását látja lehetőségként. Szerintem nem a szavazás a lényeg, hanem hogy az egységes ellenzéknek minden kérdésben legyen egy kidolgozott közös álláspontja, amit a szavazásoktól függetlenül is rögzíteni kell a parlamenti jegyzőkönyvekben. Eljöhet az az idő, amikor a jelenlegi kormánynak számot kell adnia, hogy miért nem fogadta el az észszerű ellenzéki javaslatokat, hogy az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok fizetésének emelése helyett miért stadionokra és gigaberuházásokra, az orosz és kínai befolyás növelésére költötte az adónkat, miért nem tett semmit a valódi nemzeti ügyekért.

A nemzet valóban nem lehet ellenzékben. Előbb-utóbb felülkerekedik a társadalom-ellenes állammal szemben. Mert bár felül a gálya... azért a víz az úr. Mondom, előbb-utóbb.