Az ukrán válságról

Oroszország azzal az ürüggyel készül megtámadni Ukrajnát, hogy az ukránok előbb-utóbb csatlakozni szeretnének a NATO-hoz, és ez sérti Oroszország biztonságát. Amerika nem engedi, hogy Kubában vagy Nicaraguában létesüljön orosz támaszpont, mert ez sérti az USA biztonságát.

A megoldás pofonegyszerű. Ukrajnát és a Karib-tengeri övezetet nyilvánítsák semleges területeknek, és oda tilos legyen csapatokat vagy fegyvereket telepíteni. (Kuba esetében ezt 1962-ben sikerült megoldani, Kennedy és Hruscsov megállapodása alapján.) Ezt kell újra megcsinálni. Aki ezt a megállapodást megsérti, az vállalja egy világháború kirobbantását. Mindkét szereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mit kockáztat.

 

 

A dolgot komplikálja, hogy a balti köztársaságok már tagjai a NATO-nak, és ott is nagy számban laknak oroszok, akiket ugyanúgy meg kellene védeni, mint az Ukrajnában élő nemzettestvéreiket, Oroszország pedig a legfondorlatosabb módon mind nyugatabbra terjeszkedik. Kellene egy ukrajnai és baltikumi egyezmény a NATO és Oroszország között, ami az egész térség semlegessége fejében hosszú távon biztosíthatná a békét. Igaz, az 1994-ben éppen Budapesten aláírt egyezmény hiába biztosította Ukrajna területi integritását, azt a Krím megszállása felrúgta, és nincs garancia, hogy egy újabb megállapodást Oroszország tiszteletben tartana, de ha a megszállást háborús okként kezelnék, akkor kisebb lenne a csábítás.

(Ezt pedig a határainkon túl élő magyarok erőteljes védelmét szorgalmazó hazafiaknak írom: helyeselnék-e, ha a külföldön élő oroszok nevében Oroszország is ilyen nemzetvédő buzgalommal lépne fel? Mert amit szabad az egyik oldalon, azt szabad a másikon is.)

Űrlift

 

Minden iskolásgyerek tudja, hogy a Föld körül keringő műholdakat rakétával juttatják fel, és ennek a rakétának el kell érnie az első kozmikus sebességet ahhoz, hogy a tárgy ne essen vissza. Ennek során a rakéta átjut a sűrű levegőrétegen, felhevül, rázkódik, és csak egy nagyon kis darabja (a műhold vagy az űrkabin) jut fel a Föld körüli pályára. Ez a pálya kb. 180 és 400 km magasság között van, de ettől felfelé el lehet térni.

Az észak-koreaiak azonban nemrég olyan rakétát lőttek fel, amely nem állt Föld körüli pályára, hanem az űrbeli magasság elérése után nagyjából ugyanoda esett vissza, ahonnan kilőtték. (Hogy a kísérletnek mi volt a titkos katonai célja, azt nem tudhatom, talán a hajtóművet próbálták ki.)

Helyből felszálló repülőgép régóta létezik, nemcsak légcsavaros, hanem sugárhajtású változatban is. Az ilyen repülőgép felemelkedik, és aztán arra indul el, amerre a pilótája akarja. De képzeljünk el egy olyan rakétát, amely nem indul el semerre, csak emelkedik, ugyanúgy, mint az észak-koreai kísérletnél. Tulajdonképpen végig csak azt az 1 g-t kell leküzdenie, ami a Föld gyorsulási vagy nehézségi ereje, és amely állandó (kerekítve 9,81 m/s²⁾).

A lefelé irányuló tolóerő hosszú ideig tartó kifejtése természetesen nagyon sok üzemanyagot igényel, de tegyük fel, hogy már van egy a jelenlegieknél sokkal hatékonyabb hajtóművünk (nukleáris vagy plazmahajtómű, ezekkel már komoly eredményeket értek el). Egy kínai kísérlettel kapcsolatban olvasom: „Az újrahasznosítható transz-atmoszferikus repülő járművekkel horizontális felszállást hajthatunk végre egy reptéri futópályáról, majd gyorsítás után Föld körüli pályára állíthatjuk. Ezután visszatérhetünk a légkörbe, és landolhatunk a reptéren. Ily módon az űr megközelítése rutinszerűvé, megfizethetővé és megbízhatóvá válhat.”

A kérdés az, hogy miért kell egy ilyen szerkezetet gyorsítani a Föld körüli pálya eléréséhez. Miért nem maradhat egy helyben? Mint az észak-koreai rakéta: felmegy és lejön. Ha felgyorsítjuk, akkor persze szinkronban is repülhetünk a Föld körül keringő űrhajóval, át is szállhatunk rá. De aki csak a magasságot akarja élvezni (és nincs tériszonya), annak ez a fel-le haladó űrlift is megfelel. Az űrlift mindenesetre sokkal biztonságosabbá tenné az űrhajók indulását és visszahozatalát, hiszen az óriási pálya menti sebességet nem a sűrű légkörben kellene elérni vagy lecsökkenteni nullára. Csak arra kell ügyelni, hogy úgy szabályozzuk a lefelé ható erőt, hogy végig leküzdjük az 1 g-t.

 

 

 

További lehetőség az egyenlítő felett 36 ezer km-es magasságban lebegő, ún. geostacionárius mesterséges holdak kihasználása az űrrepülés céljára. Ezek pálya menti sebessége olyan, hogy a Földdel együtt mozognak, így mindig ugyanazon hely felett tartózkodnak. Felmegy az űrlift, a hajtóművét fokozatosan vízszintes tolóerőre állítják, és addig marad fent, ameddig akar. Ezekkel folyamatosan lehetne kapcsolatot tartani, és a más égitestekre történő repüléseknél is biztosabb átszálló vagy karbantartó helyként szolgálhatnának, mint a jelenlegi, a Földet 90 percenként megkerülő űrállomás.

A részleteket még ki kellene munkálni, de ez már nem lehet az én feladatom.

Ne kövesd a divatot!

Nem érdemes követni a divatot. A divat attól divat, hogy egyszerre sok embernek megtetszik. És attól változik, hogy ami tegnap még sikkesnek tűnt, ma már nevetséges. Kiment a divatból. Ami kimegy a divatból, az sohasem volt igazán jó, mert akkor sokáig ragaszkodnánk hozzá. Én világéletemben a divat ellensége voltam, mert nem akartam pénzt költeni olyan dolgokra, amelyeket kénytelen leszek lecserélni, nehogy kinevessenek. Emiatt még a farmernadrág helyett is évekig egyszerű szövetnadrágban jártam. Addig, ameddig ki nem lyukadt. Akkor ugyanis megértettem, hogy a farmer nemcsak sok embernek tetszik, hanem tartósabb is a hagyományos nadrágnál. Akkor én is megvettem, és azóta is farmerban járok. Csak nem koptatom ki előtte és nem lyukasztom ki, mert ezek tényleg csak múló divatok, míg a farmernadrág időtálló. Már fél évszázada. Most már meg lehet bízni benne.

 

 

Ajándékozási csapda

 Karácsonykor és születésnapra gyakran olyan ajándékot veszünk a szeretteinknek, amiről tudjuk, hogy szeretnék megvenni, de sajnálják rá a pénzt. És mit vesznek ők nekünk ilyenkor? Amiről tudják, hogy szeretnénk megvenni, de sajnáljuk rá a pénzt. Így hát kölcsönösen megvesszük a drágábbat, és ugyanott vagyunk, mintha magunkra költöttük volna azt a pénzt.

 

 

Illetve lehet, hogy magunknak nem is azt a fajtát, színt, méretet választottuk volna. Mivel árcédulát nem adunk mellé, a szerencsétlen megajándékozott ki sem tudja cserélni.

Ennél sokkal jobb, ha csak felköszöntjük egymást, és arra költjük a saját pénzünket, amit észszerűnek tartunk. Sokan ajándék helyett pénzt adnak, így legalább a rossz ajándékválasztást el lehet cserélni. De itt is illik "fölé célozni", nehogy smucignak tűnjünk. Így pedig ugyanott vagyunk. Hát nem okosabb a jó kívánság és a puszi?

Keresztény erkölcs

Orbán Viktor és kereszténydemokrata szövetségesei gyakran szónokolnak a keresztény Európa megvédéséről. De Magyarországon (és talán egész Kelet-Közép-Európában) a "keresztény" egyszerűen a "nem zsidó" szinonimája (holott a kereszténység megalapítója, Jézus maga is zsidó volt). Amikor a Horthy-korszakban (még jóval Hitler előtt!) elkezdődött a zsidók hátrányos megkülönböztetése (amely aztán logikusan vezetett a nyilas vérengzéshez, a zsidó származású magyar írók, tudósok, orvosok meggyilkolásához), a magyarok többsége elfogadta ezt a kirekesztő és gonosz viselkedést. A "keresztény kurzus" gyökeresen keresztényellenes és emberellenes volt. De milyen keresztény az, aki nem védi meg az üldözötteket, sőt, azok javainak megszerzésével még hasznost is húz belőle? Képzeljünk el egy falusi papot, aki nem engedi elhurcolni a zsidó felebarátait, azon az alapon, hogy "ne tégy másokkal olyat, amit nem szeretnél, hogy mások tegyenek veled". Nem volt ilyen pap. (Olyan volt, aki a hivatalos rendelkezéseket bátran megsértve keresztleveleket hamisított, és ezzel sok zsidót mentett meg. De nyíltan senki sem mert ellenállni.) A helyi hatóságok legalább annyit megtehettek volna – ha másképp nem, hát ravaszkodásból –, hogy kérik a kormányzatot: a zsidók az eddigi helyükön teljesítsék az elrendelt munkaszolgálatot, a falusi orvost kötelezzék a keresztények gyógyítására, a tanítót a tanításra, a kereskedőt a kereskedésre. Ez is megalázó, de legalább lett volna praktikus haszna.

Ha Magyarország kormánya kereszténynek hirdeti magát, akkor vegye be az Alaptörvénybe azt is, hogy „emberi törvény nem írhat felül isteni törvényt”. Ha újra ellentmondásba kerülne a kettő, akkor nem az állami rendelkezéseket kell követni.

Világidő

 Annyit vacakolunk azzal, hogy melyik ország vagy tájegység melyik időzónába esik! Vannak országok (például Oroszország vagy az Egyesült Államok), amelyek eleve több időzónát foglalnak magukban, és az állami hatékonyság miatt meglehetősen kacskaringósan és nagyvonalúan bánnak a helyi idővel.

Szerintem egyszerűbb lenne időzónák nélkül élni. Az egész napos tévéműsorok és internetszolgáltatás révén már lényegében mindenki mindenkor ébren van, és ha éppen szunyókál, akkor is megkapja a fontos üzeneteket. Egy táblázatból kiderül, hogy a távoli helyeken mit csinálnak. (Például amikor mi ebédelünk, Londonban még csak felteszik a levest főni, Indiában pedig már vacsoráznak. Ezt jó tudni, hogy ne zavarjunk senkit alkalmatlan időben.) De nem kell azért mindenütt átállítani az órákat. Legyen az egész Földön egyetlen idő, a Világidő. Erre most a Greenwichi középidőt (Greenwich Mean Time, GMT) használjuk (akkor is, amikor UTC-nek írjuk).

Ne a világot igazítsuk a fejünkhöz, hanem a fejünket a világhoz! Kit érdekel Honoluluban, hogy éjjel kettő van, ha szépen ragyog a nap? 

 

 

 

 

Új Atlantisz

 Ahogy olvadnak a jéghegyek, és évről évre nő az óceánok szintje, az embernek új élőhelyet kell keresnie. Korábban úgy gondolták, hogy a Holdra vagy a Marsra vándorolunk ki, de ez a közeljövőben nem látszik valószínűnek. Viszont a szárazföld zsugorodása ellenére még nagyon sok hely van a Földön. A tengereken, óceánokon. Az egyik tévéműsorban láttam vízre telepített lakóházakat Hollandiában. Ez is megoldás lehet.

      Az eredeti Atlantisz eltűnt, talán nem is létezett. De most szükségünk lenne egy újra. Dubaiban a tengertől elhódított területeken modern felhőkarcolók épülnek. A feladat: úszó lakóparkokat építeni.

 

Ázsiában ma is százezrek élnek dzsunkákon. Fő megélhetési módjuk a halászat. Hát, halat is kell enni. De ha kevés lesz a termőföld, nehéz lesz pótolni a szénhidrátot. De talán akkorra már megoldják a fedélzeten való növénytermesztést is. Ugyanígy nagy gond az ivóvíz. A tengervizet lehet sótalanítani, de sok idő kell hozzá. Talán egy vegyi eljárás gyorsíthatná meg a dolgot. És mivel a szárazföld nem tűnik el véglegesen, kereskedni is lehet.

       A végső megoldás: visszatérni az óceán vizébe. Csak ahhoz kell egy mesterséges kopoltyú.

Látvány kontra képzelet

 Mindig elborzaszt, amikor hallom, hogy egyes filmek mennyibe kerülnek. A Karib-tenger kalózairól szóló filmek 300-400 millió dollárba kerültek. És hogy hogy pazarolják a pénzt, azt magam is megtapasztaltam, amikor statiszta voltam a Spy című amerikai film budapesti forgatásán. Egész nap dolgoztunk, én a CIA föld alatti laboratóriumában egy amerikai színésznek mutattam meg, hogy hogy lehet használni az aktatáskából kihúzott repülő szerkezetet. Ezért megkaptam a statiszta-díjazást, ő pedig Los Angelesből repült Budapestre, a színész-gázsin felül fizették neki a repülőt és a szállodát is. Mindketten 6 másodpercig szerepeltünk a filmen. El lehet képzelni, hogy mennyi más dolgot is mennyi pénzért vettek bele a filmbe. A filmek ezért drágák. És ezért annyira fordulatosak, ezért vannak teletömve akcióval, hogy a horribilis költségek ellenére is megtérüljenek, a mozikban és –– egyre inkább –– a tévétársaságok vetítési jogainak megvásárlása révén. (És ezért van annyi reklámszünet, hiszen a tévétársaságoknak a hirdetők fizetnek.)

 

 

Hasonlítsuk ezt össze egy regény megírásával és elolvasásával. A regényben olyan jelenetek is szerepelhetnek, amelyek filmes megvalósítására még mindig nincs meg a megfelelő technikai háttér. El tudjuk képzelni, ahogy egy gyerek felnő, évről évre öregszik (ezt a filmen általában több szereplővel oldják meg, és nagy korlátai vannak), el tudjuk képzelni, ahogy az űrhajósok lebegnek a súlytalanságban (ezt többnyire egy szabad esésben lévő repülőgép fedélzetén veszik fel, és a hátteret később kopírozzák oda), el tudjuk képzelni Gullivert és a törpéket vagy óriásokat. Mindent el tudunk képzelni. És amikor valamely regényből film készül, gyakran csalódik a néző, mert nem így képzelte el a főhőst, nem ilyennek hallotta a hangját, és így tovább.

A képzeletünk mindenért kárpótol bennünket, a magam részéről még a gyerekkönyvek illusztrációit is károsnak érzem, hiszen aki képben látta a Micimackót vagy a hét törpét, annak a képzeletét a látvány már korlátozza.

A könyv a tökéletes multimédium. A szöveg és a mi képzeletünk. Rendkívül kreatív, és olcsó. Ha pedig a könyvtárból kölcsönözzük, ingyen van.

Hit és terror

 Az iszlám terroristák abban hisznek, hogy ha megölik a hitetleneket, és közben ők maguk is meghalnak, akkor a hitük mártírjaivá válnak, és egyből a mennyországba kerülnek. Ez egy olyan téveszme, amely miatt az egész vallás válhat a gyűlölet tárgyává. És a XXI. században semmilyen más vallásnál sem tapasztalunk ilyen öngyilkos elhajlást. A téveszme ellen elsősorban az igazság feltárásával lehetne harcolni, de amennyiben az nem vezet eredményre, akkor másodsorban a vallási vezetőket kellene kiiktatni, és ha még az sem használ, akkor az egész vallásgyakorlást be kellene tiltani. Talán az iszlám teológiai irányzatát kivéve, amelynek természetesen helye van az emberi gondolkodás fejlődésében.

Egy világméretű kampányt képzelek el, amely során óriási transzparensek, valamint helyi rádióadások hirdetnék az alábbiakat:

 

NEM ÖLHETED MEG ALLAH TEREMTMÉNYEIT

 

ÁLDOZATAID A MENNYORSZÁGBA KERÜLNEK, TE A POKOLBA

 

KÉRDEZD MEG AZ IMÁMOT, MIÉRT NEM Ő ROBBANTJA FEL MAGÁT

 

És így tovább, és így tovább. Már korábban is felmerült, hogy az iszlám vallási összejöveteleken hangfelvétel készüljön, hiszen, mint kiderült, a nyugati országokban működő imámok az öngyilkos terroristák első számú felkészítői. Arról is szó lehet, hogy azt az imámot, akinek a tanítványa felrobbantotta magát, minden tárgyalás nélkül letartóztassák vagy kivégezzék. Minden bajt a forrásánál kell megszüntetni.
     Ha nem lépünk fel erélyesen, a probléma egyre kezelhetetlenebbé válik. A japán öngyilkos pilóták (a kamikázék) a császár és a császárság megmentése érdekében áldozták fel az életüket, és ez a szokásuk megszűnt a háború elvesztésével. Az iszlám terrorizmus egyre terjed, és nincs mögötte egy földrajzilag körülhatárolható bázis. A fő bázis a félreértett hit és a lelkiismeretlenül és gonoszul manipuláló imámok.

 

 

Űrlift

 

Minden iskolásgyerek tudja, hogy a Föld körül keringő műholdakat rakétával juttatják fel, és ennek a rakétának el kell érnie az első kozmikus sebességet ahhoz, hogy a tárgy ne essen vissza. Ennek során a rakéta átjut a sűrű levegőrétegen, felhevül, rázkódik, és csak egy nagyon kis darabja (a műhold vagy az űrkabin) jut fel a Föld körüli pályára. Ez a pálya kb. 180 és 400 km magasság között van, de ettől felfelé el lehet térni. 

Az észak-koreaiak azonban nemrég olyan rakétát lőttek fel, amely nem állt Föld körüli pályára, hanem az űrbeli magasság elérése után nagyjából ugyanoda esett vissza, ahonnan kilőtték. (Hogy a kísérletnek mi volt a titkos katonai célja, azt nem tudhatom, talán a hajtóművet próbálták ki.)

Helyből felszálló repülőgép régóta létezik, nemcsak légcsavaros, hanem sugárhajtású változatban is. Az ilyen repülőgép felemelkedik, és aztán arra indul el, amerre a pilótája akarja. De képzeljünk el egy olyan rakétát, amely nem indul el semerre, csak emelkedik, ugyanúgy, mint az észak-koreai kísérletnél. Tulajdonképpen végig csak azt az 1 g-t kell leküzdenie, ami a Föld gyorsulási vagy nehézségi ereje, és amely állandó (kerekítve 9,81 m/s²⁾).

A lefelé irányuló tolóerő hosszú ideig tartó kifejtése természetesen nagyon sok üzemanyagot igényel, de tegyük fel, hogy van egy a jelenlegieknél sokkal hatékonyabb hajtóművünk (nukleáris vagy plazmahajtómű, ezekkel már komoly eredményeket értek el). Egy kínai kísérlettel kapcsolatban olvasom: „Az újrahasznosítható transz-atmoszferikus repülő járművekkel horizontális felszállást hajthatunk végre egy reptéri futópályáról, majd gyorsítás után Föld körüli pályára állíthatjuk. Ezután visszatérhetünk a légkörbe, és landolhatunk a reptéren. Ily módon az űr megközelítése rutinszerűvé, megfizethetővé és megbízhatóvá válhat.”

A kérdés az, hogy miért kell egy ilyen szerkezetet gyorsítani a Föld körüli pálya eléréséhez. Miért nem maradhat egy helyben? Mint az észak-koreai rakéta: felmegy és lejön. Ha felgyorsítjuk, akkor persze szinkronban is repülhetünk a Föld körül keringő űrhajóval, át is szállhatunk rá. De aki csak a magasságot akarja élvezni (és nincs tériszonya), annak ez a fel-le haladó űrlift is megfelel. Az űrlift mindenesetre sokkal biztonságosabbá tenné az űrhajók indulását és visszahozatalát, hiszen az óriási pálya menti sebességet nem a sűrű légkörben kellene elérni vagy lecsökkenteni nullára. Csak arra kell ügyelni, hogy úgy szabályozzuk a lefelé ható erőt, hogy végig leküzdjük az 1 g-t.

 

 

 

További lehetőség az egyenlítő felett 36 ezer km-es magasságban lebegő, ún. geostacionárius mesterséges holdak kihasználása az űrrepülés céljára. Ezek pálya menti sebessége olyan, hogy a Földdel együtt mozognak, így mindig ugyanazon hely felett tartózkodnak. Felmegy az űrlift, a hajtóművét fokozatosan vízszintes tolóerőre állítják, és addig marad fent, ameddig akar. Ezekkel folyamatosan lehetne kapcsolatot tartani, és a más égitestekre történő repüléseknél is biztosabb átszálló vagy karbantartó helyként szolgálhatnának, mint a jelenlegi, a Földet 90 percenként megkerülő űrállomás.

A részleteket még ki kellene munkálni, de ez már nem lehet az én feladatom.

Kártérítési ügyek

Mindig zavart az az amerikai jogi gyakorlat, hogy ha valakinek rontották a hírnevét (de emiatt nem keletkezett semmiféle kimutatható anyagi vesztesége) vagy – és gyakran erről van szó – szexuálisan zaklatták, akkor a sértett félnek meglehetősen nagy összegű kártérítést ítélnek meg. Mivel az ilyen ügyekben ritkán vannak megítélhető bizonyítékok (például a hírhedt Monica Lewinsky-ügyben sem lehetett volna bizonyítani, hogy az orális aktus erőszak hatására történt), sokszor gondolhatunk arra, hogy a sértett fél a várható anyagi előny hatására tesz feljelentést. (Nem ritkán évekkel, évtizedekkel később.) Egyszerűbb lenne a dolog, ha a sértett fél csak erkölcsi elégtételt kaphatna, míg az elkövetőnek egy közösségi számlára kellene befizetnie a jogosan megítélt büntetést. Ez megfelelő mértékben visszafogná az ilyen bűncselekményeket, s ugyanakkor nem ösztönözné a feljelentőt az olyan vádakra, amelyek legalábbis kérdésesek.