Utca-és városnevek

Magyarországon a települések és utcák politikai indíttatású átkeresztelése régi hagyomány. Így lett Dunapenteléből Sztálinváros, majd Dunaújváros, Tiszaszederkényből Leninváros, majd Tiszaújváros. Az utcaneveket persze könnyebb változtatgatni, hiszen csak pár tucat utcatáblát kell megváltoztatni. (És az sem sikerül tökéletesen. Például a kispesti Fő utca egyes házain még a Gábor Andor utca olvasható.) A Városligetbe vezető Andrássy út egy időben Sztálin út volt, aztán Magyar Ifjúság útja, még később Népköztársaság útja. 

 

Nekem két megoldási javaslatom van. Az egyik: minden azt a nevet viselje az idők végezetéig, amelyik néven létrehozták. Ha Sztálinvárosként hozták létre, akkor hiába tartjuk ma Sztálint tömeggyilkos diktátornak, a kommunista eszme elárulójának, elviselhetjük városnévként. Legfeljebb azt vethetjük fel, hogy miért nem volt jó a város alapjául szolgáló falu, Dunapentele neve a városnak is. (Ma Dunapentele Dunaújváros egyik kerülete csupán.) 

A régi nevek visszaállításával egyetértek, ezért nem zavar, hogy a Moszkva térből megint Széll Kálmán tér lett, a November hetedike térből Oktogon, a Felszabadulás térből Ferenciek tere (pedig a nép már egyszer „Felszabtérként” is befogadta, ahogy a Moszkva teret is „Moszkvának” és „Kalefnek” is hívták). 

A másik lehetőség: mindegyik név maradjon érvényben. Ha a házak falán nem is lehet már felsorolni az összes volt utcanevet (de hol vannak már azok a régi, utcanévvel ellátott házszámtáblák?), legalább a sarkokon vagy az út legelején és legvégén lehetne egy felsorolás. Sugárút: 1886-tól Andrássy út, 1950-től Sztálin út, 1956 októberétől Magyar Ifjúság útja, 1957-től Népköztársaság útja, 1990-től Andrássy út. Vagy Nyolcszög tér: az 1920-as évektől Oktogon, 1936-tól Mussolini tér, 1945-től 1 Oktogon, 1950-től 1990-ig November 7. tér, 1990-től Oktogon. Vagy Új Vásár tér: 1902-től Tisza Kálmán tér, 1946-tól Köztársaság tér, 2011-től II. János Pál pápa tér.

Egy kis ismeretterjesztés sosem árt. És lehet, hogy ezzel jobban megértenénk a történelmünk cikcakkos fordulatait is.

A kirekesztés ünnepe

Amerikában nem a Karácsony, hanem a Hálaadás napja a fő családi ünnep. És többször voltam tanúja, hogy erre meghívják a szomszédokat, barátokat, a kollégista gyerekeik magányos szobatársait is, különösen, ha az ő családjuk nagyon messze, esetleg más országban, más kontinensen lakik. Ez egy szívet melengető élmény.

Ezzel szemben Magyarországon a karácsony kifejezetten családi ünneppé vált, amelyre nem szokás meghívni az „idegeneket”. Nem a szeretet és a befogadás, hanem a kirekesztés ünnepe. Ezt azok is megérzik, akiket olykor mégis meghívnak. Nem érzik jól magukat, nem akarnak „alkalmatlankodni”. Inkább egyedül maradnak, mint hogy „odaszemtelenkedjenek” az ismerőseik családjába, akik kimondatlanul, a tekintetükkel is azt kérdezik: „hát ezek mit keresnek itt?”

De mi legyen azokkal, akiknek nincs családjuk? Akiknek már nincs vagy sosem volt? Évekig vezettem egy magányosok klubját, és megpróbáltam megszervezni, hogy a szűken vett családon kívül is gondoljunk egymásra, mutassuk ki a szeretetünket, az együttérzésünket.  Egyelőre nem sikerült. Ez a szívtelen ünnep ellenállt.

Ezért most csak lélekben vagyok együtt a kirekesztettekkel. Megöregedtem, igazi családom már nekem sincs, de lélekben együtt vagyok a sorstársaimmal. Fogjunk össze, gondoljunk egymásra, fogjuk meg egymás kezét! Legalább gondolatban. Legalább évente egy napon.

 

 

Kilences bojkott

Van már „ne vásárolj semmit” nap, amellyel a tudatos vásárlók próbálnak küzdeni az értelmetlen pazarlás ellen. Ennek azonban nincs sok értelme, hiszen amit meg akarunk venni, azt a következő nap is megvehetjük, legfeljebb az eladók kapnak egy kis pihenőt.

Engem egy másfajta bojkott érdekel, aminek több értelme lenne. Mint tudjuk, a reklámokban az árak gyakran végződnek kilencesekre, mert tudat alatt így nem érezzük olyan soknak. A 199 kevesebbnek hangzik, mint a 200, viszont a kerekítés miatt így is, úgyis ugyanannyit fizetünk. Ez teljesen törvényes, de erkölcstelen.

Az én indítványom: legalább egy ideig (egy napig, egy hétig, egy hónapig) senki se vásároljon olyan árut, amelyiknek ilyen megtévesztő módon írták ki az árát. Ennek talán lenne hatása. A tisztességes kereskedelem irányában hatna.

Ennek lehetne egy „flash mob” változata is, amelyben több tucat vásárló visszakövetelné az árból az egy forintot, és ha nem kapná meg (hiszen ilyen pénzérme már régóta nincs), beírna a panaszkönyvbe. De ezzel csak az eladókat bosszantanánk, akiknek pedig az egészhez semmi közük sincs. (A sok kerekítéstől nekik is fájhat a feje, és néha önkéntelenül is hibáznak. Nem könnyű az ilyen árakat fejben kiszámolni.)

Vannak különleges számok, a hármas (három a magyar igazság), a hetes (hét fejű sárkány), a tizenkettes (a tucat) és hasonlók. Most ezekhez társulna a kilences is: a szélhámosság száma.

 

 

Vásárlótársaim! Kerüljétek a kilencest, mert ellenetek dolgozik.

Természetes kiválasztódás

Világszerte sokan tiltakoznak a pandémia miatt bevezetett óvóintézkedések ellen. A kormányok megpróbálják elérni, hogy minél többen beoltassák magukat (e célból még apró ajándékokkal és kedvezményekkel is kedveskednek a hezitálóknak). A tiltakozók azt skandálják, hogy „az én testem az én választásom”, és hogy államnak semmi beleszólása sincs az ő egészségi állapotukba, a karantén és a maszkviselés  durván sérti a demokratikus jogaikat. Magyarországon az ellenzék is azért bírálta a kormányt, hogy a munkaadókra bízta, hazaküldje-e azokat a dolgozókat, akik megfertőzhetik a többieket. Pedig ez teljesen logikus. Magyarországon kapitalizmus van, ebben a rendszerben az ember ugyanúgy termelési tényező, mint a gép vagy a nyersanyag. A tőkés tulajdonos dönti el, hogy mire, kire mikor van szüksége, és mikor nincs. Ha egy tehenészetben egy tehén elkapja a marhavészt, akkor azt haladéktalanul a vágóhídra küldik. A többiek egészsége és a tejtermelés fenntartása érdekében.

A tiltakozók érveit megértem, de a többiek védelmében fontosnak tartom a járványellenes intézkedéseket (a maszkviseléstől az oltásig). Ha nem is lehet teljesen elkülöníteni az egészségügyi rendszabályokban hívőket és a nem hívőket (lévén hogy ugyanabban a városban, kerületben, lakóházban laknak), legalább azt kellene elrendelni, hogy a boltokban más idősávban vásárolhassanak. (Az életkori elkülönítést már kipróbáltuk, és ezt könnyen lehet adaptálni az oltástagadásra.)

Különben is, a világ reménytelenül túl van népesedve, a jövő nemzedéknek áldás lenne, ha ma minél többen halnának meg a világjárványban. Aki nem hisz a helyzet komolyságában, aki nem hajlandó az embertársait védeni, azt én még lélegeztető gépre sem tenném. Az egészségügy vészesen túlterelt, sorra hullanak  az orvosok és az ápolók is, elég, ha csak azokat gyógyítjuk meg, akik meg akarnak gyógyulni, és ezért minden tőlük telhetőt megtesznek.

Ahogy a túlélők immunrendszere megerősödve kerül ki a járványokból, ugyanúgy nőne a túlélők átlagos intelligenciája. Voltaképpen ez is része a természetes kiválasztódásnak.

 

A nyereségrészesedési modell

Marx hívta fel a figyelmet arra, hogy a tőkés a munkást is ugyanúgy kezeli, mint a gépet és a nyersanyagot. Megveszi, és ha már nem tudja jól hasznosítani, akkor kidobja. A munkásmozgalom ez ellen a tárgyként való használat ellen lázadt. De ez a megközelítés egyáltalán nem szükségszerű.

Ha a tőkés a munkással osztozna a nyereségen, az egész megváltozna. (És ténylegesen is osztozik, hiszen a munkabért is a nyereségből fizeti.) Az első időszakban (amikor még nincs min osztozkodni) a munkás kapna egy “előleget”, és attól kezdve, hogy a munkája hasznot hajt, már csak nyereségrészesedést. Megszűnne a teljes kiszolgáltatottság, nem lenne értelme sztrájkolni (hiszen a sztrájk a szétosztható nyereséget csökkentené), legfeljebb azon lenne vita, hogy a megtermelt nyereség mekkora hányadát fordítják a termelés bővítésére, és mennyit a bérekre. Mindenki a termelés növelésében, a munka javításában lenne érdekelt.

Ez nem lenne munkás-önigazgatás (mint amivel a jugoszláv kommunisták próbálkoztak), hiszen a döntés joga megmaradna a tőkés kezében. De ezeket a döntéseket a munkások bevonásával készítenék elő, mindenki hozzászólhatna, véleményt nyilvánítana. És ha okos a tőkés, akkor az okos javaslatokat meg is fogadja. Hiszen van, amit a gépek mellől jobban lehet látni, mint az íróasztal mellől. Aztán ott vannak az újítások. Még mindig az a helyzet, hogy sok esetben elfojtják az újító kedvet, vagy eltulajdonítják az újító ötletet. De ha minden nyereség alapon működne, újítási díjat sem kellene fizetni,elég lenne az erkölcsi elismerés (illetve az újító előléptetése olyan munkakörbe, amelyben még több hasznos gondolata lehet). Egy ember hasznos ötletéből az egész üzem profitálna.

          Mondom, ha így alakult volna ki a kapitalizmus, tömérdek konfliktust, harcot megspórolhattak volna. És nincs munkásmozgalom, nincsenek szocialista pártok, nincs kommunista pártállam. Ezt a lehetőséget a haszonra éhes kapitalisták elmulasztották. De még ki lehetne próbálni. Újragondolni sohasem késő.

 

 

 

Mikortól világháború a háború?

 

A II. Világháború kezdetét a közvélekedés 1939. szeptember elsejére teszi, amikor is Németország megtámadta Lengyelországot. De ez csak egy területszerző háború volt, Hitler nem akart az egész világgal szembeszállni. Legalábbis nem egyszerre. Mert vannak jelek, hogy előbb-utóbb az egész világra ki akarta terjeszteni az ezeréves árja birodalom fennhatóságát. Akkor sem vált a háború világháborúvá, amikor, két héttel a német támadás után, a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Az elsősorban nem területszerző háború volt, hanem az egykori Orosz Birodalom határainak részbeni helyreállítása. Attól sem vált a háború világháborúvá, hogy a brit és a francia kormány hadat üzent Hitlernek, hiszen a fronton valójában semmi sem történt. És a Szovjetunió folytatta a revíziót: gyors egymásutánban visszaszerezte a Baltikumot, a Romániához került területeinek egy részét, és Finnországgal is háborúba keveredett. Ne felejtsük el, hogy már évekkel korábban Japán is terjeszkedni kezdett, amikor is Mandzsúriát elfoglalta. Az sem volt még világháború. (Lényegében ugyanolyan gyarmatosítás volt, mint amit a franciák, a britek, a hollandok folytattak Ázsiában.) Mindezek a hódítások az időben többé-kevésbé elhúzódóan folytak, egyszerre mindig egy országra terjedtek ki. Hasonlítsuk ezt össze Napóleon, Nagy Sándor hódításaival, a Római Birodalom kiterjesztésével, a tatárjárással vagy akár a cári Oroszország keleti terjeszkedésével.

         A terjeszkedés akkor válik világháborúvá, ha több ország is aktívan beavatkozik. Ilyenek voltak a balkáni háborúk és később az I. világháború, amit az Osztrák-Magyar Monarchia kezdett el (a Szerbia elleni támadással), majd rövid idő alatt beleavatkozott Oroszország, Németország, később Franciaország és Nagy-Britannia, még később Olaszország, Törökország, Bulgária és más államok is. A komplexitásnak ezt a szintjét a háborúskodások még a Barbarossa-terv sem érte el (noha ott már egy egész koalíció tört rá a Szovjetunióra). A japánok támadása Pearl Harbor ellen, az ezt követő amerikai hadüzenet, az Amerika elleni német hadüzenet volt az, amelyik valóban világméretűvé tette a külön-külön folyó fegyveres konfliktusokat. (Hogy Hitler miért üzent hadat az Egyesült Államoknak, az egy külön rejtély. Japán megtámadta Amerikát, Amerika visszavágott, de semmiféle „betyárbecsület” nem írta elő, hogy Hitler is az agresszor mellé álljon, pusztán azon az alapon, hogy Japán is része az Antikomintern paktumnak. És az, hogy utána Magyarország is hadat üzent Amerikának, az már nem a had-, hanem a kórtörténetbe illik.)

Mindehhez lépésről lépésre jutottunk el. Sztálin, Churchill és Roosevelt találkozói már a világháború részei voltak. A szövetségesek nem a D-napon léptek fel először, ennek része volt az 1943-as szicíliai partraszállás is. Attól kezdve mindezek a háborúk egyszerre folytak, a két közös cél, Németország és Japán legyőzése érdekében. 

Mi lett volna, ha az amerikaiak nem avatkoznak közbe? Akkor a Vörös Hadsereg győzi le Hitlert. Igaz, hogy az elhúzódó háború elég esélyt adott volna a náci szuperfegyverek (rakéták, sugárhajtású repülőgépek, levegő-levegő rakéták, esetleg „piszkos” bombák) kifejlesztésére. Ha nincs nyugati front, a szovjetek előbb-utóbb eljutnak Franciaországba és -- Jugoszláviáén keresztül -- Olaszországba is. Az amerikaiak ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. A hidegháború már 1945-ben elkezdődött volna. (Így is elkezdődött, csak némi békés periódus után.)

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az amerikai kormány azzal a céllal kezdett az atomfegyver kifejlesztésébe, hogy ha a németek is ezt teszik, a bombát a nyugati fronton vessék be. Japán csak egy későbbi opció volt, elsősorban azért, mert mire a bomba elkészült, addig már csak Japán maradt mint ellenfél. Még elképzelni is rossz, hogy Németország vagy Ausztria területén robbannak az atombombák. Ehhez pedig az kellett, hogy Amerika felébredjen, és még idejében beavatkozzék a harcokba. A hitleri Németország vereségéhez kellett a keleti és a nyugati front is.

 

Miből lesz a homoszexuális?

Sokáig rejtélynek tartottam, hogy annyi heteroszexuális törvény és a bűnösök kemény megbüntetése után is nagyjából ugyanannyi homoszexuális ember van, mint a régi korokban. Aztán rájöttem, mi lehet az oka ennek. A rájuk kényszerített heteró viselkedés. Tegyük fel, hogy a homoszexuálisok a szüleiktől kapják ezt a hajlamot (ez egyáltalán nem biztos, de van némi logika benne). Akkor alapesetben nem adhatnák tovább, tehát elég gyorsan, néhány generáció alatt kikopna ez a hibásnak tekintett gén. De az történik, hogy az ilyen hajlamú férfiaktól elvárják, hogy gyerekeik legyenek (ily módon bizonyítva, hogy „megtisztultak” a fertelmes bűntől), és a leszbikus nőknek is szülniük kell (mert ez a világ rendje, ettől nők). Ha pedig a homoszexuális férfi gyerekeket nemz, a homoszexuális nő pedig szül, akkor tovább adják ezt a hibás gént.

Mi tehát a megoldás? Békén kell hagyni őket! Sajnálni lehet, de kényszeríteni nem.

Mindez feltehetőleg érvényes az állatvilágra is, ahol ugyanígy tovább adódik a homoszexuális beállítottság. Az állatoknak annyi szerencséjük van, hogy senki sem törődik az ilyen egyedek elhajlásával.

A fenti okfejtésből adódik egy probléma: Mi legyen azokkal a leszbikus párokkal, akik közül az egyik mindenképpen szülni akar, férfi donortól, hogy utána közösen nevelhesse fel a kettejük gyerekét a leszbikus párjával. Ha a fenti okfejtés helyes, akkor ennek a gyereknek a megszülése is tovább viszi a hajlamot, és ezért nem helyeselhető. De hát a más gyerekét is fel lehet nevelni (amikor annyi az anyátlan gyerek), és a szülésnél mégis csak fontosabb a gondozás és felnevelés.