Tűzszünet és népszavazás

 

Putyin azzal érvel, hogy Ukrajna orosz nyelvű lakosait, de különösen az ország keleti megyéiben élőket meg kell védenie a zsidó Zelenszkij által vezetett ukrán náciktól, és ezért kénytelen bombázni, ukránokat gyilkolni, szövetkezve a kínaiakkal, irániakkal és észak-koreaiakkal. Az elfoglalt megyéket (és azok még el nem foglalt részeit is) az orosz parlament Oroszország részeivé nyilvánította. Zelenszkij ellenáll, mondván, az oroszok által követelt területek az ukrán alkotmány szerint Ukrajna részét képezik, és ezekről egyszerűen alkotmányellenes lenne lemondani. Ha megtenné, elkergetné az ukrán nép. Jelenleg a tűzszünetről folyik a vita, de mindkét fél csak akkor lenne hajlandó erre, ha katonailag kedvező helyzetbe került. Közben sorra hullanak a fronton az ukránok és az oroszok is, A világbéke pedig állandó veszélyben van, nagyrészt az oroszok atomfegyverrel való fenyegetései következtében.

Nekem van egy naiv ötletem. Mivel a keleti ukrajnai megyék lakosságának többsége orosz nemzetiségű, jogos az igény ezeknek az anyaországukba engedésére. Már ha ők maguk Putyin birodalmának akarnának alattvalói lenni, miután a földjüket a sok éves háború nagy mértékben elpusztította. Önként adódik az ötlet: mindkét fél vonja vissza a csapatait a vitatott területekről (az ukránok is, az oroszok által igényelt megyék azon részéről is, amelyeket még nem tudtak elfoglalni az oroszok). Ezután szigorú nemzetközi ellenőrzés alatt rendezzenek népszavazást: hányan szeretnének az ukrán, és hányan az orosz államban élni. Ez végső soron egy technikai kérdés: minden olyan szavazópolgárt, aki a háború kitörése előtt bizonyíthatóan a vitatott megyékben lakott, regisztrálnának, és megkérdeznék a szándékukról. A két adatsor egymástól független lenne, utólag már nem lehetne összekapcsolni a szavazatot az azt leadó személlyel. Ennek révén megoldódna a probléma, és a két kormány hadakozása helyett az érintettek mondhatnák ki a végső szót. Az adatok azonnal felkerülnének egy felhőben lévő adatbázisba, esetleg többe is egyszerre, hogy ne lehessen meghamisítani azokat. A szavazatszámlálók számától függően ez a procedúra jó ideig eltarthat, és tetemes összegekbe kerülhet, de addig sem dörögnének a fegyverek, és ez a "tetemes összeg" is kisebb lene, mint az ellenfélre naponta elpazarolt bombák, drónok, drónvadász-eszközök, valamint a tovább folytatott háború pusztításainak egyre növekvő költsége. És a végén mindkét ország módosíthatná az alkotmányát, az államhatárait, a népszavazás eredményét követve, valamint megindulhatnának a lerombolt országrészek és városok újjáépítését célzó beruházások (ebben orosz vállalkozók is részt vehetnének), végre módosíthatnák az ukrán nyelvtörvényt, garantálva minden nemzetiség (az orosz mellett a magyar, lengyel, román stb.) kulturális fejlődését és politikai érdekképviseletét.

Mi lenne, ha minden megállapodás ellenére kiújulnának a harcok? Akkor olyan nemzetközi haderőt kellene küldeni a harcok által érintett területekre, amely képes lenne kikényszeríteni a békét. (Ebben NATO-országok is részt vehetnének, de a szervezeten kívül). Elvégre a világ békéje fontosabb, mint a marakodás a földterületek felett. Az ukránoknak érdeke a béke, hiszen a lakosságuk egyre fogy. A nemzetközi szankciók az orosz gazdaságnak is ártottak, és bár a háborús üzemmódra való átállás miatt ez nem annyira látszik, az életük hosszú ideig rosszabb lesz. Még az is felvetődhet, hogy Oroszországgal a világ normálisabb hányada megszakítson minden kapcsolatot (beleértve a diplomáciait is), és ezáltal gyakorlatilag  "kiközösítse". Minél több állam cselekedne így, annál erősebb lenne a figyelmeztetés, hogy mindenkinek be kell tartania a nemzetközi szabályokat. A felvetésem naiv, mert tudom, hogy a politika "nem így működik". De ki tud jobbat?

 

(Elküldve az Élet és Irodalomnak, 2025. augusztus 20-ikán)

Ha jönnek az oroszok

 

Orbán Balázs ügyetlen fejtegetése arról, hogy a túlerőnek nem okos ellenállni nem olyan képtelenség és nem hazaárulás, mint ahogy az ellenzéki újságírók felfortyantak rá. Ez egy teljesen logikus következtetés. Ötvenhatban nem tudtuk megváltoztatni a történelem menetét, már csak azért sem, mert a jaltai egyezmény Kelet-Európát a szovjetek kezén hagyta, aminek a belső demokratizálódását legfeljebb a Szabad Európa Rádió adásaival és felvilágosító röpiratokat szállító léggömbökkel tudták segíteni. Most más a helyzet.  Ukrajna példája megmutatta, hogy a Nyugat katonai támogatásával meg lehet állítani az agresszort. (Ugyanúgy, mint ahogy a szovjetek tíz évig tartó afganisztáni beavatkozásának kudarca is nagyban az amerikai fegyverszállításoknak volt köszönhető.)  Ráadásul azóta már Magyarország is tagja lett a NATO-nak. Orbán Balázs és Orbán Viktor is esküdöztek, hogy ha most törnének ránk, akár a Corvin-közben is hajlandók lennének védeni a hazát.  Minderre azonban nem lesz szükség. Ahogy Orbán Viktor közeledik Putyinhoz, egyre kevésbé kell tartanunk egy orosz támadástól. És ha jönnek az oroszok, önként adjuk meg magunkat, mielőtt háborúra kerülne a sor. És nem a nép, hanem annak “szuverén” része, azaz  a hatalmi elit. Az országot nagy mértékben uraló maffiaállam. Amelynek a hatalma ugyanúgy átmenthető orosz segítséggel, mint ami Belaruszban és több ázsiai volt szovjetköztársaságban is történt. Akkor majd megvédjük a “nemzeti” érdekeinket a hanyatló és elkorcsosult, nemi identitását is elveszítő, keresztényietlen Nyugattól. (A pravoszláv egyház támogatásával. Emlékezzünk, hogy Orbán Viktor szerint ma a pravoszlávok képviselik az igazi keresztény hitet. És a Putyin-barát, az atomrakétákat is megáldó Kirill pátriárka elleni szankciókat is Orbán Viktor vétózta meg.) Ez az átállás nem lesz kuriózum. A történelem során gyakran előfordult, hogy egy erős hódító elleni összefogást egyik-másik kis ország vagy fejedelemség tagadta meg, valamely rövid távú előnyért, kedvezőbb elbánásért. Az 1956-os szabadságharc majd bekerül a tankönyvekbe mint sajnálatos túlkapás – ha egyáltalán megemlítik. Egy büszke nemzet nem teregeti ki a tévedéseit.

 

 

(A Népszavának 2024. okt. 13-ikán elküldött olvasói levél szövege)

 

 

 

(A fenti fejtegetés korábbi, bővebb verzióját az Élet és Irodalomnak küldtem el, október 8-ikán: )

1956 kontra 2024

Orbán Balázs meggondolatlan szavai nagy felhördülést keltettek, nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Nem akarom mentegetni őt, de az ellenállás kérdését jobban meg kellene vizsgálnunk. Az akkori magyarországi helyzet és a mostani ukrajnai több lényeges dologban különbözik. Akkor a Jaltában meghatározott befolyási övezetek alapján egyértelműen a szovjet övezethez tartoztunk. A szabadságharcosok hiába várták az amerikai csapatokat. És ez így volt előtte 1953-ban (a berlini munkásfelkelés idején), majd 1969-ben (Prágai tavasz)  és 1981-ben, a Szolidaritás lengyelországi sikerei idején is (ekkor Jaruzelski “belső” katonai puccsal akadályozta meg a szovjet katonai beavatkozást). És az sem igaz, hogy 56-ban a szovjetek megtámadták Magyarországot. A háború vége óta itt voltak (“törvényesen”,  államközi szerződés alapján, ahogy később is, kifejezetten Kádár kérésére; nem volt még annyira biztos, hogy eltűri a nép). Október 23-ikán éjszaka a magyar kormány nevében a fiatal miniszterelnök, Hegedűs András kérte fel őket arra, hogy az itt állomásozó szovjet csapatok nyújtsanak segítséget (bár igazából ez a szovjet vezetés kezdeményezésére történt, azt megakadályozandó, hogy Magyarország kiszakadjon a szovjet tömbből).

Amit Nagy Imre megtehetett volna, az az, hogy a Parlamentnél tartott beszédében (amit úgy kezdett, hogy “kedves elvtársak”, de a tömeg lehurrogta) a korábbi személyes tapasztalataira hivatkozva figyelmezteti a tüntetőket a Szovjetunió brutális túlerejére, a hiába várt amerikai  segítségre, és ezek alapján meggyőzi a tüntetőket, hogy ha lázadás helyett melléje állnak,akkor együtt kikényszeríthetik a Rákosi-rendszer bukását, a párt megújulását, és számos reform megvalósítását. (Nagy Imre tett néhány ígéretet, például az 1953-as kormányprogram folytatására, de nem hívta fel a figyelmet az előre várható szovjet beavatkozásra. ) Nagy Imre egy darabig később is befolyásolni próbálta a mozgalmat, de a fegyveres felkelés menete minden törekvését meghiúsította. A szovjetek szemében a legnagyobb bűne pedig nem annyira a felkelés ügyetlen kezelése volt, hanem a Varsói Szerződésből való kilépés szándéka. Ez alapjában borította volna fel a két rendszer európai egyensúlyát.

Hasonlítsuk ezt össze az 1969-es Csehszlovákiával! Ott a változás nem kívülről és alulról jött,  hanem a CSKP vezetésének belsejéből, kifejezett reformprogramként. Ezt a brezsnyevi  szovjet vezetés nem tűrhette el. (Igazság szerint a prágai tüntetések, egyes vidéki pártházak elleni támadások némileg igazolták is a szovjetek aggodalmát.) Mint ismeretes, Kádár megpróbálta elmagyarázni Dubčeknek, hogy arrafelé nem vezet út (attól is félt, hogy a törvényszerűen megkeményedő szovjet pártvezetés a mindössze egy évvel korábban elindított magyarországi reformfolyamatot is megakasztja). A figyelmeztetése hiábavaló volt, a csehszlovákok kitartottak az “emberarcú szocializmus” nem kellően kidolgozott – és nehezen kontrollálható – folyamata mellett. (Vélhetően el is buktak volna, mint később Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztyja, amitől rövidesen felbomlott az egész Szovjetunió.)  De Brezsnyev úgy döntött, hogy nem engedi tovább a csehszlovák reformokat, és katonai erővel verte le a reformereket. A csehszlovákok részéről ez tisztán védekező háború lett volna (amitől most Orbán Balázs szintúgy óvná az ukránokat), de volt egy államelnökük, Svoboda, aki a rádióban az ellenállás elkerülésére hívott fel. A reformok így is megakadtak, és a következő pártvezető, Husák még keményebben letört minden ellenállást, mint ami korábban volt. Nekünk Kádárral szerencsénk volt, ő végül mégis tovább ment a reformok útján. Ez csak annyiban köszönhető 56-nak, hogy a megtorlások után óvatosabb lett a magyar pártvezetés. (Persze lehet, hogy csak a Husák és Kádár közötti személyiségbeli különbség döntött.) 1956 októberében nálunk gyorsan lekerült a napirendről az a reformszocializmus, amit az egyetemisták és az Írószövetség tagjai reméltek, és ami mellé sok párttag is odaállhatott volna. Abban a helyzetben Svoboda tényleg bölcsebbnek bizonyult, mint az egész magyar pártvezetés.

Most azonban egészen más a helyzet. Ukrajna a Szovjetunió felbomlásakor független állam lett, formailag egyenrangú félként tárgyalt Oroszországgal (például 1994-ben, a budapesti memorandum megszerkesztésekor lemondott az Ukrajnában tárolt 1700 nukleáris robbanófejről, annak fejében, hogy Oroszország majd tiszteletben tartja a területi integritását). A félsziget annektálása 2014-ben része volt az Oroszország megnagyobbítását célzó birodalmi stratégiának, és rövidesen létrejöttek a kelet-ukrajnai “népköztársaságok”, amelyek azóta papíron már szintén Oroszországnak váltak a részeivé). Mivel az ukránok nem mentek bele az országuk feldarabolásába és egyes részeik elcsatolásába, továbbá az oroszbarát Janukovicsot elkergette a “narancsos forradalom”, törvényszerű volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus további háborúkhoz vezet. Ez 2022 tavaszán következett be, a háborút “különleges műveletnek” nevező orosz támadással. Mostanra azonban a világpolitikai helyzet megváltozott. Ukrajna kibírta az első csapásokat, az oroszok nem tudták villámháborúval bevenni Kijevet, és a Nyugattól kapott katonai támogatás (fegyverek és kiképzés) révén az ukránok máig kitartanak. Ez a “védekező háború” nem olyan esélytelen, mint amiről Orbán Balázs beszélt. Az orosz medvét itt sikerült megállítani. Hogy meddig, az a nyugati segítség méretétől és ütemétől függ. (Ilyen határozott és kitartó nyugati támogatásra sem a magyarok, sem a csehszlovákok, sem a lengyelek nem számíthattak, a már említett jaltai egyezmény miatt.)

Orbán Balázs (és az őt megerősítő Orbán Viktor is) azt állította, hogy kész lenne fegyverrel is megvédeni a magyar lakosságot. De egyiknek sem volt annyi esze, hogy megemlítse azt a nem csekély különbséget, hogy ma már egyenrangú tagjai vagyunk a NATO-nak, tehát nem a Corvin-közben dőlne el a sorsunk, hanem az a NATO-tól kapott közvetlen katonai támogatástól függene. (Persze ezzel kapcsolatban is kétségeim vannak, hiszen a NATO-tól nem várhatunk igazán erőteljes védelmet, az után, hogy Orbán Viktor annyit kekeckedett a finnek és a svédek csatlakozásával kapcsolatban.)

Orbán Balázs nyilatkozata azért volt ostoba, mert szemmel láthatóan nem merült fel benne a fenti különbségtétel. Míg 1956-ban a szovjet vezetőségnek megvolt a joga és a képessége a lázadások letörésére, ma az egész nyugati világ a megtámadott oldalán áll. Ötvenhatban nem voltunk eléggé körültekintőek, a tüntetők nem Nagy Imre 1953-ban elkezdett reformjainak folytatása mellett döntöttek, hanem a hősies szembeszállás mellett, miközben ehhez nem volt meg sem az erő, sem a Szabad Európa Rádió által sugalmazott nyugati támogatás. (Az összes, amivel a Nyugat segített bennünket, az a “magyar kérdés” napirenden tartása volt, évekig, az ENSZ-ben, de ez is elvesztette a jelentőségét, miután kiderült, hogy Kádár nem Rákosi politikáját folytatja.) 

Az 56-os szabadságharc sorsa akkor dőlt el, amikor a Parlament előtt Nagy Imre köszöntésére úgy válaszolt a tömeg, hogy “nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak”, a történelem vihara által felemelt miniszterelnök pedig nem volt képes megmagyarázni, hogy mi a lehetséges és mi nem.

 

Ruszkik és haza

Orbán Viktor alaposan eltávolodott a „ruszkik haza” jelszótól. Már ott tart, hogy Lukasenko mellett az orosz birodalom másik nagy támogatója. Legutóbb Medvegyev (volt orosz államfő, jelenleg az Orosz Biztonsági Tanács elnökhelyettese) órákon belül reagált a miniszterelnökünk egyik pénteki szózatára, egyetértve azzal, hogy az uniós és az amerikai támogatás nélkül Ukrajna már nem is létezne. Az oroszok már a spájzban vannak. Az oroszok már a karmelita kolostorban vannak. A szorosabb kapcsolatok kiépítését csak az Európai Unió és a NATO akadályozzák. Amíg ki nem lépünk. Most, hogy az uniós pénzcsap befagyni látszik, ugyanolyan büszkén léphetünk ki az Európai Unióból, mint ahogy a Fidesz ott hagyta a néppárti frakciót, mielőtt kizárták volna. (Népszavazás helyett ehhez elég lenne egy újabb „nemzeti konzultáció”.) Orbán tömegesen szabadul meg a NATO-val jó személyes viszonyt ápoló tisztektől, ez arra mutat, hogy Orbán a NATO-hoz sem ragaszkodik. Az elemzők szerint Orbán Putyin számára csak addig hasznos, amíg meg tudja vétózni az orosz ellenes szankciókat. De az sem lenne neki rossz, ha egy csapásra itt teremhetne, és megvethetné a lábát a volt szocialista országok területén. Szerbia máris oroszpárti, tehát létre lehetne hozni egy közép-dél-európai orosz övezetet. És akkor Oroszország lehet az új hazánk. A már csak félig független Fehéroroszország mellett egy Piros-fehér-zöld Oroszország. Mindez csak szándék és akarat kérdése. (A hazai oligarcháknak ez talán nem tetszene, de egyrészt máris jól megszedhették magukat, másrészt láttuk, mi történt Simicskával. És Putyin oligarchái is sorra ugrálnak ki az ablakon.)

(Szerkesztve megjelent: Népszava, 2023. április 20., 10. old.)

Rémálmok

 
Időnként rémálmok gyötörnek. Mostanában az a gondolat kísért, hogy Magyarország csatlakozik Oroszország katonai szövetségeseihez. A Moszkva – Budapest tengely lehetőségéről már az ÉS-ben is írtam, de akkor a két fél még csak kokettált egymással. 2022 februárja óta ez a flört egyre valóságosabb formát öltött. Mindenki azt mondaná erre, hogy puszta képzelgés, Orbánnak szüksége van az Európai Unió és a NATO támogatására a hatalma megtartásához, ezenkívül a nyugati pénz is nagyon kell neki,  például, hogy kitarthassa a maga oligarchiáit. De egyrészt láttuk, mi történt egyik napról a másikra Simicskával (és hogy Putyin is mennyire kézben tartja a saját oligarcháit, csak úgy ugrálnak ki az ablakon), másrészt egy diktátornak nem a pénz a legfontosabb, hanem a hatalom kéje. Hogy az Európai Unióból hogy lépünk ki (amikor a lakosság túlnyomó része támogatja az uniós tagságunkat), arra az oroszpárti médiakampányból, a Békemenet újraorientálásából és a szankció-ellenes hazug „bombás” plakátokból is következtethetünk. (Ha kell, egy népszavazást könnyen helyettesíthet egy „nemzeti konzultáció”.) És láttuk, ahogy a néppártok frakciójából a Fidesz büszkén kilépett, mielőtt kitették volna a szűrét. Ugyanígy kiléphetünk a NATO-ból is. És az sem biztos, hogy muszáj kilépni. Vajon a katonai szervezet alapszabályában van-e olyan kitétel, hogy egy tagország nem csatlakozhat egyidejűleg egy másik szövetséghez is? (Az Egyesült Államok is egyszerre tagja több katonai szerveződésnek.) Sokan vélekednek úgy, hogy Putyinnak azért értékes Orbán Viktor, mert az EU-ban és a NATO-ban megvétózhat minden komolyabb orosz-ellenes határozatot. De nem egyszerűbb-e belegyalogolni Európába? Putyin már rendelkezik Belarusz területével, még atomtölteket is akar telepíteni oda. Ugyanez lehetséges Magyarország és a szintén oroszpártivá manipulált Szerbia esetében is. Ha Putyin a kelet-ukrajnai területek helyett egy Odessza – Ungvár felé történő offenzívát erőltetne, hamar létrejönne az orosz-magyar határ, szerbiai háttérrel. Mindez még csak rémálom. De anyám! A rémálmok nem hazudnak!

 

A gonosz birodalma

 Marx megjegyzése nyomán szólássá vált, hogy ami a történelemben először tragédiaként jelenik meg, később bohózatként is megismétlődhet. De fordítva is lehetséges. Reagan a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte. De hol volt a munkásosztály uralmára hivatkozó bürokratikus szovjet rendszer attól az őrülettől, ami napjainkban Putyinnal szabadul rá a világra! Ami Reagannél komikus nagyotmondás volt, az a mostani orosz rendszerben válik ijesztő realitássá. Most a barbár ázsiai szellem látszik felülkerekedni, dzsihádista elvakultsággal, és ez akár Putyint is elsöpörheti. A nyolcvanas években egy amerikai karikatúra két atombombát ábrázolt, az egyik a jóravaló keresztény atombomba volt, a másik pedig a gonosz kommunista atombomba. Most az történik, hogy a pravoszláv hitre áttért kommunista atombombát az orosz pátriárka áldja meg, és harcba is küldi a hitetlen nyugat ellen. Miközben tovább pusztul a környezet, a klímakatasztrófa elkerülhetetlennek látszik. Olyan ez, mint a süllyedő Titanicon ékszereket rabolni. (Közben a vezérünk idegesen topog. Már keresztény, de még nem pravoszláv.)

 

 

(Elküldve az Élet és Irodalomnak, 2022. október 30-ikán)

Gáz

 Most még van gázunk, csak a világpiaci áremelkedés miatt nő az ára. A számítások szerint a jelenlegi készletek kitartanak még egy ideig, csak az év vége felé csökkennek a kritikus szintre. Takarékoskodni kell. A lakossági fogyasztást is vissza lehet fogni bizonyos mértékig. Ne tegyünk úgy, mintha minden a nagyhatalmaktól függene. Rajtunk is múlik. Már most elkezdhetünk takarékoskodni. Elvégre hadiállapot van, és még jó ideig eltart. Ebből az önként vállalt „hadi gazdálkodásból” következik, hogy szorosabbra kell fognunk a gyeplőt. Vehetünk annyi benzint, amennyire néhány hónap alatt szükségünk lehet, de lehetőleg minél kevesebbet használjunk fel a tartalékból. Már az első olajválság idején is azt csinálta az akkori amerikai elnök, hogy a tévé képernyője előtt 18 Celsius fokra vette le a Fehér Ház központi fűtését. Mi is öltözhetünk melegebben, ez sokkal olcsóbb, mint a 20-25 fokot biztosító távfűtés. A háztartásunkban kevesebb gázt és olajat használjunk fűtésre és ételkészítésre. 

Nem kell minden nap sütni-főzni, vannak készételek és hidegen is fogyasztható ételek. Sok minden (zöldség, gyümölcs) nyersen egészségesebb. A gázon kívül is takarékoskodhatunk az energiával. Nem kell mindig mindennek fényárban úsznia. Mivel kevesebb a pénzünk, talán a reklámkampányok is lehetnének szerényebbek. Emlékszem a hetvenes évek televíziójára, a hétfői adásszünetekre, és hogy a második csatorna is csak nehezen indult meg,  nagyrészt takarékossági okokból. Ha kevesebb az energia, ezt a régi gyakorlatot is elővehetjük. Ameddig nem normalizálódik a helyzet. Lehet, hogy ez ellen sokan fellázadnak. De – ezt csak humorból írom – semmi akadálya, hogy a tiltakozók is áramot termeljenek, mondjuk a konditermekben létesítendő áramtermelő berendezésekkel. (Az ötlet nem új, már tíz-tizenöt éve is felvetődött, hogy olyan területeken, ahol nincs vagy nem gazdaságos a központi áramszolgáltatás, például az országos hálózattól távolabb lévő kistelepüléseken, ilyen áramtermelő kerékpárokkal segítsenek az energiahiányon.) A kérdés úgy vetődik fel, hogy mit tudunk könnyebben elérni: hogy Ukrajnában véget érjenek a harcok, vagy hogy saját forrásból pótoljuk a kieső orosz gázt. Jelentkezzen az, aki meg tudja állítani Putyint!

(Szerkesztve megjelent: Népszava, 2022. április 29., 10. old.)

 

 

 

Ukrajna tétje

 

Ukrajna nem önmagában fontos a világ számára. Adva van egy korrupt poszt-szovjet ország, ahol a Majdan téri népi lázadás elzavarta Janukovicsot, a Moszkva-barát elnököt. Utána demokratikus választásokon Zelenszkij lett az új elnök. Elkezdte a tisztogatást, de továbbra is nagy a rendetlenség, érvényesül az ukrán nacionalizmus, többek között a sokat támadott nyelvtörvényben. (Igazi nácik nincsenek, csak olyan nacionalisták, mint nálunk a parlamentbe bejutott Mi Hazánk.)  Látva a kegyence bukását, Putyin kidolgozott egy tervet Ukrajnának az orosz birodalomba való visszakényszerítésére. 2014-ben annektálta a Krím-félszigetet (megszegve  az Oroszország által is aláírt Budapesti memorandumot, amelyben az ott tárolt nukleáris fegyverek visszaadása cserében vállalta, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását), még abban az évben a Donyeck-medencében, orosz katonatisztek irányítása alatt létrehozott két úgynevezett "népi demokratikus köztársaságot", idén pedig elhatározta, hogy az egész országot visszakényszeríti a birodalomba.

Ukrajnát nem kellene bevenni az Európai Unióba, mert nyilvánvalóan nem felel meg a csatlakozási feltételeknek, és a NATO-ba sem kell bevenni, mert az még egy normális lelkületű orosz vezetőt is provokálna. A mostani háború azért készteti a világ jobbik felét cselekvésre, mert megmutatta Oroszország (elsősorban Putyin és köre) múlt századi imperialista ambícióit. Tehát nem Ukrajnát kell támogatni, hanem Putyin agresszióját  kell megállítani. Ha másképp nem megy, akár az ukránok rovására is. A háború elején lett volna rá esély. A NATO elfoglalhatta volna Ukrajna nyugati megyéit, és megegyezhetett volna Putyinnal: innentől kezdve Ukrajna a miénk, onnantól pedig a tiétek. És akkor meg lehetett volna kezdeni Ukrajna tényleges demokratizálását és oligarchia-mentesítését. Ezt a lehetőséget a Nyugat elszalasztotta. A mostani cél Putyin megállítása lehet, de ennek nem sok köze van Ukrajna támogatásához. A NATO számára talán az az egyetlen értelmes cél, ha rákényszeríti mindkét felet a realitások elismerésére. Ukrajna lehet demokratikus (de ennek része a demokratikus nyelvhasználat, mint ahogy a kanadai Quebecben történt), Oroszország pedig elégedjen meg az orosz többségű országrészekkel (amennyiben egy korrekt, nemzetközi ellenőrzés mellett lefolytatott népszavazáson valóban őt akarja a többség). Ja, és persze Oroszországnak fel kell építenie, amit lerombolt (gyárakat, kórházakat, lakóházakat, városrészeket). Aki rombol, az építsen is. Ha már a megölt embereket nem támaszthatja fel. 

 

 

Putyinnak mindenképpen le kell mondania a birodalom visszaállításának abszurd céljáról. Ameddig erre nem hajlandó, addig élhet a világ Oroszország nélkül, mintha nem is létezne. Akár az ENSZ-ből is kirakhatnák. Igaz, hogy a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának egyike (a második világháború lezárása óta), de ki mondta, hogy ha a többi tag másként dönt, azok külön-külön nem hajthatnak végre egy összehangolt stratégiát?

(Megjegyzés: Ez az írás egy korábbi fejtegetésem továbbgondolása:

https://mandygabor.blogspot.com/2022/03/lepcsohazi-gondolatok-ukrajnarol.html )

Lépcsőházi gondolatok Ukrajnáról

Kovács Zoltán vezércikkének (Stratégiai gyávaság, ÉS, 2022/10., március 11.) a végéhez szólok hozzá: „Oroszországot csak az energiahordozók exportjának felfüggesztése tántoríthatja el a háborútól. Amerika és több európai NATO-tagállam már hajlandó erre. Aligha tűrhető, hogy Putyin az orosz gázért és olajért fizetett dollárokból finanszírozza az Ukrajna elleni háborúját. Ez nyilván napi kellemetlenségekkel jár majd, még tovább nőnek az árak az egész világon.  Csak egyetérteni lehet Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszterrel, aki szerint a Nyugatnak helyesen kell megállapítania a fontossági sorrendet. Emberéletek védelme és a háború megakadályozása fontosabb, mint az infláció meg a rezsicsökkentés.” Nos, nekem az a véleményem, hogy Putyin már egy ideje nem racionálisan hozza meg a döntéseit. Ez már a két szakadár “népi demokrácia” létrejöttekor világos lehetett. Ilyenformán egyáltalán nem biztos, hogy a kemény nyugati szankciók hatására bármi is változik. Talán Hitlert befolyásolta, hogy a háborúja vesztésre áll? Amikor a keleti és a nyugati front között már csak 20-30 kilométer volt a távolság, még mindig a végső győzelemről ábrándozott. És ő sem volt pszichopata, csak addig akarta játszani a meccset, amíg nem győz. (Kende Péter Viktor című könyvében egy hasonló sztorit idéz az egyetemista Orbánról.) Az amerikai közvéleményt pedig igenis jobban érdekli, hogy mennyiért kap benzint, mint egy távoli ország haláltusája.

     Másrészt sem a NATO, sem az ukrán kormányok nem kezelték racionálisan a problémákat. Először is ott van a nyelvtörvény. Tényleg felháborító, hogy a nemzeti kisebbségek (ezek közül az orosz a legnagyobb) nem intézhetnek ügyeket az anyanyelvükön. Ugyanez történt a Baltikumban, az ott élő orosz kisebbségek jogainak csorbítása szinte invitálja Oroszországot a beavatkozásra. (Volt, ahol az orosz nemzetiségűek nem szavazhattak a függetlenség kikiáltásáról.) Ezeket a balti országokat a NATO-tagság sem védheti meg az orosz támadástól, hiszen csak nukleáris fegyverekkel tehetné, attól pedig mindenki visszariad. A NATO ugyan óvatosan kezeli Ukrajna csatlakozási kérelmét, de Moszkva biztonsági igényeit könnyen lehetett volna teljesíteni egy “védettségi megállapodás” révén. E szerint nem lenne NATO-katona Ukrajnában, de ha az országot támadás éri, szövetséges kötelezettség alapján megvédik. Ezzel a NATO nem gyengülne, az oroszoknak sem lenne semmi félnivalójuk, de ürügyük sem lenne Ukrajna bekebelezésére. Nem lett volna. Mert ezt a lehetőséget már elhalasztották. Egy ilyen védettségi megállapodás birtokában a volt szocialista országok is kiléphetnének a nyugati védelmi szövetségből, elég lenne, ha megfizetnék az ezért járó “védelmi pénzt” (a nemzeti jövedelmük egy bizonyos százalékát). De úgy tűnik, ez is már csak lépcsőházi gondolat. Az orosz agresszió egyre durvul, már a vákuumbombák és kazettás bombák bevetésénél tartanak, és egyre többször kerül szóba a taktika atomfegyverek bevetése is. (Egy olyan nép ellen, amelyik Putyin szerint maga is orosz, csak ezt már elfelejtette.) 

 

     Ennek a konfliktusnak nem megoldása a szigorodó gazdasági szankciók alkalmazása. Az orosz nép többsége máris fel van háborodva az állítólagos ukrán neonácik rémtettei miatt, Lavrov pedig még mindig nem háborúról beszél, hanem “különleges hadműveletről” (specoperacija). Az oroszok kibírták Leningrád és Sztálingrád ostromát, hozzászoktak a nélkülözéshez. És Putyin ugyanúgy elhallgattat minden ellenzéki médiát, mint ahogy Orbán is (az Európiai Unión belül). Milyen lehetőség marad még? Magától adódik Ukrajna feldarabolása, egy nyugati és egy kelet részre. A nyugati részről visszavonulnának az orosz csapatok, a keleti rész pedig eldöntené, hogy külön állammá válik, tagköztársaságként megmarad egy föderatív Ukrajnában, vagy pedig beolvad az orosz anyaországba. Mindhárom megoldás lehetséges még, de fogy az idő, már a lépcsőházi gondolathoz is kevés. Ki tudja, egyáltalán leérhetünk-e még a földszintre.

(Némi rövidítéssel megjelent: Élet és Irodalom, 2022. március 18., 12. old.)

Hogy kezdődik a III. világháború?

Ez a jóslat egy kicsit elkésett, az eleje máris téves. De hát én abból indultam ki, hogy hogy lehetett volna megakadályozni Putyin őrült tervét: a régi (cári vagy szovjet) Oroszország feltámasztását.

 

Szerintem sokkal jobb lett volna, ha a NATO nyilvánosan védelmet ajánl fel Ukrajnának, NATO-tagság nélkül. Ez lehetőséget adott volna rá, hogy Ukrajnát kiképzett és jól felszerelt katonák védjék, akiknek több esélyük lett volna az orosz szupercsapatok megállítására, és talán Putyin vissza is rettent volna az agressziótól.

Amikor az oroszok elismerték a szakadár népköztársaságok függetlenségét, akkor minden diplomáciai hűhó nélkül be kellett volna jelenteni, hogy ha Oroszország ezen túlmegy, és lerohanja Ukrajnát, a NATO cirkáló rakétákkal elpusztítja a Kalinyingrádi övezetet. Ezzel már elkéstek. De ha az oroszok kedvet kapnak a balti köztársaságok bekebelezésére is, akkor ez lehetne az automatikus válasz. (A mai időkben eleve elképzelhetetlen, hogy a túlerőben lévő orosz hadsereget akárhol is meg lehetne állítani. Ezért én eleve nem konkrét szárazföldi hadműveletekkel, hanem pusztító rakétacsapásokkal számolok.)

Innentől kezdődik a világháború. Oroszország megtámadja Lengyelországot, erre a NATO elpusztítja Szentpétervárt, Törökország pedig lezárja a Boszporusz-szorost. Oroszország támadásokat indít különböző NATO-országok ellen (ebben részt vehet Belarusz is), mire az Egyesült Államok elpusztítja a szibériai gáz- és olajlelőhelyeket. És így tovább: Alaszkáért Kamcsatka, egy nyugati vagy amerikai nagyvárosért Szentpétervár, Washingtonért Moszkva. Mindent előre bejelentve, hogy Putyin kalkulálhassa a várható veszteséget.

Végig az a kérdés, hogy mi a jobb Putyinnak: kisebb territoriális nyereségekért az orosz gazdaság feláldozása, vagy ha megelégszik azzal, amit Hruscsov mondott az 1962-es kubai rakétaválság kapcsán: „bolhát tettünk az amerikaiak gatyájába”). Ha tovább is kitart a grandiózus birodalmi tervei mellett, akkor előbb-utóbb eljutunk a nukleáris fegyverek bevetéséig, és ezzel a földi élet kipusztításáig. Akik mindezt szomorúan végignézhetik felülről, azok a Nemzetközi Űrállomás űrhajósai. Ők lesznek az utolsó emberek. Ameddig a készlet tart.

Mindez egyelőre csak fikció, de nagyon is reális. Ha a Nyugat egy darabig még eltűri Putyin imperialista politikáját, akkor a II. világháborús forgatókönyvet fogjuk követni: müncheni egyezmény, szovjet-német meg nem támadási szerződés (ma esetleg: orosz-kínai), aztán Lengyelország, Dánia, Franciaország, Jugoszlávia, Görögország megtámadása, egyiket a másik után. Csakhogy akkor még nem voltak atomfegyverek, valamint volt két erős állam, amelyek minden ideológiai különbségük ellenére is össze tudtak fogni. Jelenleg csak Kína jöhet számításba (korábban már megjósoltam Tajvan visszafoglalását). De a kínaiak számára nagyon vonzó a gyéren lakott Szibéria, ezért ez a szövetség sem lehet nagyon tartós. Az mindenestre bizonyos, hogy mostantól fogva már nem abban a világban élünk, amelyikben tegnap.

Az ukrán válságról

Oroszország azzal az ürüggyel készül megtámadni Ukrajnát, hogy az ukránok előbb-utóbb csatlakozni szeretnének a NATO-hoz, és ez sérti Oroszország biztonságát. Amerika nem engedi, hogy Kubában vagy Nicaraguában létesüljön orosz támaszpont, mert ez sérti az USA biztonságát.

A megoldás pofonegyszerű. Ukrajnát és a Karib-tengeri övezetet nyilvánítsák semleges területeknek, és oda tilos legyen csapatokat vagy fegyvereket telepíteni. (Kuba esetében ezt 1962-ben sikerült megoldani, Kennedy és Hruscsov megállapodása alapján.) Ezt kell újra megcsinálni. Aki ezt a megállapodást megsérti, az vállalja egy világháború kirobbantását. Mindkét szereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mit kockáztat.

 

 

A dolgot komplikálja, hogy a balti köztársaságok már tagjai a NATO-nak, és ott is nagy számban laknak oroszok, akiket ugyanúgy meg kellene védeni, mint az Ukrajnában élő nemzettestvéreiket, Oroszország pedig a legfondorlatosabb módon mind nyugatabbra terjeszkedik. Kellene egy ukrajnai és baltikumi egyezmény a NATO és Oroszország között, ami az egész térség semlegessége fejében hosszú távon biztosíthatná a békét. Igaz, az 1994-ben éppen Budapesten aláírt egyezmény hiába biztosította Ukrajna területi integritását, azt a Krím megszállása felrúgta, és nincs garancia, hogy egy újabb megállapodást Oroszország tiszteletben tartana, de ha a megszállást háborús okként kezelnék, akkor kisebb lenne a csábítás.

(Ezt pedig a határainkon túl élő magyarok erőteljes védelmét szorgalmazó hazafiaknak írom: helyeselnék-e, ha a külföldön élő oroszok nevében Oroszország is ilyen nemzetvédő buzgalommal lépne fel? Mert amit szabad az egyik oldalon, azt szabad a másikon is.)