(A 2000-es évek elejéről.)
Vázlat:
Ebben az eszmefuttatásban megpróbálom rendezni a gondolataimat a két
nem különbözőségéről és hasonlóságáról, kimutatva, hogy mind a férfiak, mind a
nők szocializációja tévútra visz, eltorzítja az egyént, aki aztán már csak nagy
erőfeszítések árán tudja elérni az emberben meglévő intellektuális és érzelmi
potenciál teljességét.
Kisgyerekkorban
még alig van különbség. A kislányok is erőszakosak, mert van annyi eszük, hogy
erővel el lehet venni a másét, és a kisfiúk is pityeregnek, mert még nem
tanulták meg, hogy az nem egy fiús vonás. Kislányok és kisfiúk egyaránt
megpróbálják manipulálni a szüleiket, és ha senki sem befolyásolja őket, a
lányok is ugyanúgy fociznának, verekednének, mint a fiúk, a fiúk pedig ugyanúgy
babáznának, mint a lányok.
Sok
szerző állítja, hogy a férfiak és nők azért gondolkodnak, éreznek és
cselekednek annyira különbözően, mert az agyuk eltér (a nőknek a bal, a
férfiaknak a jobb féltekéjük fejlettebb), és ezzel összefüggésben az ősemberek szerepmegosztását
említik (a férfi csöndben követi és elejti a vadat, míg a nő otthon társalog a
többi nővel, a velük kialakított barátságtól függ a sikeressége). Lehet, hogy a
biológiának és van némi szerepe, de valószínű, hogy tudatunké a végső szó. Egy
hallgatag vadász is mesélhet színes történeteket a gyerekeknek, és a nehezen
tájékozódó háziasszony is megtalálja az utat a szomszédasszonyhoz.
A férfi
és a női agy felépítésében található különbségek valószínűleg csak lehetőségek,
amelyek akkor válnak igazi különbségekké, amikor a társadalom a két nemet két
eltérő úton indítja el. Amikor pszichológusok arról írnak, hogy a nők azért nem
képesek eligazodni a térben úgy, mint a férfiak, mert az ősemberek korában a
nők otthon ültek és egymással beszélgettek, a hallgatag férfiak pedig bonyolult
utakon kergették a vadat, akkor utólag magyarázzák a meglévő különbségeket, nem
pedig olyan kereteket vázolnak fel, amelyekből egyenesen következnének a
tapasztalt különbségek. Más szóval: mentségeket keresnek a férfiak
kommunikációs és a nők térbeli ügyetlenségére. Ha ezek az agyi eltérések
lennének a meghatározóak, akkor nem lennének célratörő, a gazdasági, tudományos
vagy politikai életben sikeres nők, és nem lennének mélyen érző, lírai
lelkületű, gyermekszerető férfiak.
Nekem
egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek a különbségek a szocializáció során
alakulnak ki, vagy legalábbis akkor merevednek meg. A szülők fülbevalót vesznek
a kislánynak és kardot, csákót, műanyag játékgéppisztolyt a fiúnak, és kiveszik
a kezéből a babát (mert "a
nagyfiúk nem babáznak"). A lányok megtanulnak barátnői csoportokban élni,
szeretni és utálni egymást, kicserélni a titkaikat, a fiúk pedig bandákba
verődnek és verekednek. Aztán a lányok megtanulják "eladni" magukat,
ékszereket vesznek, festik a körmüket, a szemüket, megtanulják, hogy a lánynak
kedvesnek és odaadónak kell lennie, a feleség viszont lehet határozottabb,
ravaszabb. A fiúk megtanulják a férfias szerepeket, az ivást, a cigarettázást,
a meccsre járást, a háborúskodást. A végén előttünk áll a divatot követő,
kicicomázott nő, illetve később az ügyesen elvált asszony, valamint a
részegeskedő, erőszakos férfi, a "fasza gyerek", aki a megfelelő
sportklubnak szurkol, és akivel nem ajánlatos ujjat húzni.
A fiúk
hülye férfivá, a lányok hülye nővé szocializálódnak.
Ez nem
jelenti azt, hogy a szocializáció teljes mértékben káros lenne. A szocializáció
révén tanulunk meg beszélni, énekelni, táncolni, vécézés után és evés előtt
kezet mosni, szerelmeskedni, dolgozni és másokkal együttműködni. A gond az,
hogy eközben belénk verik a hülye viselkedést és a hülye eszméket is. Egy
indián törzs gyermekét nem emberré szocializálják, hanem törzsi harcossá, aki
számára cél és dicsőség az ellenség fejét
megskalpolni, állatait elrabolni. Az iszlám szélsőségesek családjában a
kisgyerekek is iszlám szélsőségesekké válnak, a rasszista szülők gyerekei is
nagy valószínűséggel rasszisták lesznek stb. Olyan afrikai országokban, ahol
kivágják a kislányok csiklóját (hogy majd ne csalják meg a férjüket), ez lesz
az elsajátítandó tananyag, ezt fogják követni és követelni mindenkitől. Az
asszonyok is ezt fogják követelni. A szocializáció maga nem lehet jobb,
értelmesebb, mint maga a helyi vagy tágabb közösség, és aki nem szabadul meg a
szocializáció hülye vonásaitól, az örökre hülye marad.
Valójában
minden pozitív tulajdonság elérhető a férfiak és a nők számára egyaránt. Ehhez
azonban szembe kell fordulni az árral, ellen kell állni a hülyévé
szocializálódásnak, ki kell szabadulni a nemi szerepek béklyójából.
Mielőtt
tovább mennék, sietek tisztázni, hogy amikor férfiról vagy nőről beszélek,
akkor nem gondolok e nemek minden egyes képviselőjére, hanem valamiféle
többségére vagy átlagára, vagyis arra a bizonyos szempontból sztereotip férfira
vagy nőre, akiről - és akinek - a pszichológiai kézikönyvek, társkeresési
útmutatók is szólnak. Amikor sok szerző kimutatja a nők és férfiak jelentős
eltéréseit, például a kommunikációban, akkor tényleges eltérésről beszélnek,
nem pedig a saját szűk körű tapasztalataikról. Ez a különbség mint tendencia
kétségkívül létezik. A kérdés az, hogy mi okozza ezeket a különbségeket, és
amennyiben konfliktusokhoz vezetnek a férfiak és nők, barátok, munkatársak és
házastársak között, hogyan lehetne ezeket áthidalni, kezelni.
Egy
percig sem gondolom, hogy a férfiak és a nők ne lennének emberek. Azok - a
maguk módján. A nagybetűs Ember alatt azokat a személyeket értem, akik -
legyenek férfiak vagy nők - megvalósítják azokat az értelmi és érzelmi
adottságokat, amelyek látensen benne vannak minden csecsemőben. Megvalósítják -
vagy legalább törekednek erre.
A
hülyére szocializálódás jellegzetes ellentéteket teremt férfi és nő között.
Néhányat külön is kiemelek.
Észlelés,
érzékelés
Az
észlelésben olyan eltérést tapasztalunk, hogy a férfi (az átlagos férfi, a
sztereotípiának megfelelő férfi) gyorsan megragadja a helyzet fő összetevőit, a
lényegtelenre oda sem figyel. A nő (az átlagos nő) kicsit lassan tudja
megállapítani, hogy mi a lényeges és mi nem, viszont sokkal több részletet
jegyez meg az összképből. Ha ez az agyi eltérésekből következne, akkor nem
lehetnének női pilóták és férfi nyomozók. Ha a férfi színészek csak a lényeget
lennének képesek megjegyezni, nem tudnák eljátszani a szerepüket.
Az
empátiát, a mások érzéseinek, félelmeinek és örömeinek az arcról való
"olvasását" jellegzetesen női tulajdonságnak tartjuk. De köztudott,
hogy a cigányasszonyok nagyon jók a tenyérjóslásban és jövendőmondásban. Talán
a cigányoknak általában fejlettebb az empátiájuk? Hogy lehet, hogy a szélhámos
férfiak annyira megérzik, hogy mit szeretne egy nő hallani, és hogy lehet, hogy
a nő nem érzi meg, hogy most csapják be?
Úgy
vélem, hogy ezek mögött a rejtett vagy titokzatos képességek mögött egy sajátos
tanult struktúra áll, ami a szocializáció, a csoportba befogadás során épül ki,
sajátítódik el. Van, amit megtanulunk, van, amit nem. És nem véletlen, hogy
milyen csoportban mi a kötelező elsajátítani való. Vegyük példának a
férj-feleség viszonyt. A feleség megtanul olvasni a férj arcáról, ezért gyorsan
észreveszi, ha a férj megcsalja - ez a "női ösztön". De gyakran olyan
tényezőkre is odafigyel, amelyeknek semmilyen szerepe sincs a félrelépésben.
Például a kihívóan öltözködő titkárnőre lesz féltékeny, miközben a férj a
szolid bérelszámolónővel csalja. A veszélyt jól érzékeli, de az ösztönös
kombinációi félreviszik. Ugyanígy megtanulja a nő, hogy a férfit hibáztassa a
kommunikációs kudarcokért - mert hogy nem figyel, visszatartja az érzéseit, meg
akarja oldani a problémát, holott a nő csak együttérzésre vágyik. És közben a
nőnek nincs annyi empátiája, hogy megérezze: a férj nem rossz szándékból akarja
megoldani a problémáját, hanem mert segíteni akar. Ennek feltételezését a nő
nem tanulja meg a szocializáció során, csak a rosszhiszeműség és a
méltatlankodás szerepel a tananyagban.
Kreativitás
kontra szabálykövetés
A
férfiak általában kreatívabbak, a nők pedig inkább szabálykövetők. De itt is a
szocializációt érzem döntőnek. Hasonlítsuk össze a hetvenes évek Kínájában örjöngő
vörösgárdistákat és a kilencvenes évek Amerikában tanuló kínai diákjait! Az
előbbiek a csordaszellemben szocializálódtak, az utóbbiak az emigráns
családokban, ahol nem volt jelen a hagyományos kínai kollektív befolyásolás,
viszont jelen volt az otthonról hozott szorgalom, ami kombinálódott az itt
talált amerikai versenyszellemmel. Hamarosan a kínai diákok lettek az
éltanulók. A nők kreativitására persze a divatszakma a legjobb példa, de számos
nő tűnt ki az élet minden területén a kreativitásával - ahol ki tudtak szakadni
a korlátozó hagyományokból.
A
szabálykövetésnek van jó oldala is. Ha egy nő betartja a közlekedési
szabályokat vagy megérti mások szándékait az úton, az jó. (Sajnos, nagyon sok
női vezető gyorsan átveszi a férfiaktól a szabálytalanságokat, a vezetés
közbeni ordítozást.) A gond ott van, amikor valami észszerű újítás ellen
tiltakozunk, egy idejétmúlt szabály nevében. Köztudott, hogy a szülészeteken a
konzervatív nővérek mennyi fájdalmat okoztak azoknak az anyáknak, akik meg
akarták tartani a lánykori nevüket a házasságban is. Mert "a rendes nő
felveszi a férje nevét". Ugyancsak kórházban tapasztaltam, hogy a vizit
előtt a párnánk alá kellett dugni a nedves törülközőt. Mert "rendnek kell
lenni". Mit törődött a főnővér a tisztasággal és a bacilusokkal! Nemrég
egy közértben történt a következő. Ahol mi álltunk, nem volt elválasztólap a
pénztárnál, s emiatt a vásárlók csak akkor tudták elkezdeni kipakolni az
áruikat, amikor az előző vásárlóval már végzett a pénztáros. Én (a kreatív
férfi) észrevettem, hogy a szomszédos pénztárnál, amelyik nem volt üzemben, van
három ilyen elválasztólap, áttettem belőlük kettőt a mi sorunkba. Nem is volt
semmi baj, ameddig egy még arrébb dolgozó - szabálykövető - pénztárosnő észre
nem vette. Követelte, hogy rakjuk vissza a választólapokat a nem működő
pénztárhoz. Mert oda tartoznak. A mi pénztárosnőnk felállt (addig szünetelt a
munka), és átvitte az elválasztókat. Ki nyert ezzel? Senki. De ez nem érv a
szabálykövető emberek logikájával szemben. Vannak szabálykövető férfiak is. Még
a nyolcvanas években, a Móricz Zsigmond körtéren összetorlódtak a villamosok,
és az egyik villamos csak akkor tudott lejönni a Bartók Béla útról, ha teljesen
ráment az előtte álló (a torlódásban utolsó) villamos nyakára (persze óvatosan,
nagyon lassan, legfeljebb 5 km/óra sebességgel). Volt ott egy kis ember, aki
pulykavörösen veszekedett a kreatív villamosvezetővel, azt kiabálva, hogy az
előírásokat súlyosan megsértve veszélyesen közel került a másik villamoshoz, és
ezért fel fogja jelenteni. Szabály az szabály.
Női
megérzés
Akárhány
nővel beszéltem eddig, mindegyikük esküdött, hogy megérzik a mások gondolatait.
Természetesen lehetséges, hogy a nők már fiatal korban megtanulják, hogy egymás
gesztusait, hanglejtését megfigyeljék, a sorok között olvassanak. Akkor van
gond, ha egy férfi szavai között akarnak olvasni. A tipikus ugyanis az, hogy a
férfi mindent kimond, amit fontosnak tart, az üzenete tehát egyáltalán nem a
hanglejtésében vagy a mimikájában van, hanem magukban a kimondott szavakban.
Ezt valami miatt a legtöbb nő képtelen felfogni. A kézikönyvek aztán sietnek
megmagyarázni, hogy a nők esetében nem a szavak, hanem a metakommunikáció
hordozza a lényeget, ha jobbat mondanak, az lehet, hogy valójában bal, ezt tudomásul
kell venni, el kell fogadni agyi sajátosságként. Igen, de akkor hogy tudnának a
nők helytállni az üzleti életben, a gazdaságban, a tudományban? Senki sem
látott olyan diáklányt, aki a tanár kérdésére azzal válaszolna, hogy "mit
akar ezzel mondani?" - hiszen nyilvánvaló, hogy a kérdés szavai a
lényegesek. Mennyi kétszer kettő? Négy. Hány órakor is kezdődik a színházi
előadás? "Nem tudok gyorsabban elkészülni." Úgy gondolom, hogy itt is
a szocializáció során megtanult - és nem minden helyzetre alkalmazható -
sajátos szerkezettel van dolgunk, ami alapján a nő bizonyos kérdéseket a saját
nyelvére fordít le, és arra a vélt kérdésre válaszol. Aztán a férfi csak néz:
mi baj van a feleségem agyával, hogy nem tud válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre
sem? (A szokásos végjáték: "De hát mondd meg, mi a bajod velem!"
"Tudod te jól, ne játszd az ártatlant.")
A saját
életemből is hozhatok példát. Egyszer el kellett mennünk valahova, rendes
ruhában. Nem akartam felvenni övet, mert a nadrág így is elég szoros volt, de a
partnerem rábeszélt. Befűztem hát, csak úgy menet közben. Utána a hölgy
kuncogni kezdett: "Észrevettem. Mégis kiélted a lázadásodat."
Kiderült, hogy véletlenül kihagytam egy övtartót, ő pedig ebből feltételezte
(tudta!), hogy ily módon akartam tiltakozni. Nem talált.
Ha egy
férfi elfelejtkezik a házassági évfordulóról, az nem azért van, mert már nem
szereti a feleségét, hanem mert nem tartja fejben az ilyen - általa üresnek
vélt - dátumokat. Ugyanúgy nem tartja fejben, hogy melyik gyerekének mikor van
a születés- vagy névnapja. Ha egy férfi elgondolkozva ül az asztalnál, az nem
azért van, mert haragszik, hanem mert valami foglalkoztatja. Ha egy férfi nem
mondja el, mi történt aznap a munkahelyén, az nem azért van, mert nem akarja
megosztani az életének apróbb részleteit a feleségével, hanem mert nem történt
semmi lényeges. Mire hazaér, már ő sem tudja, mi történt. Lehet, hogy az esti
meccs esélyeit latolgatja, lehet, hogy azon töpreng, hogy hogyan kellene
beszerelni a villanyt a pince sarkába. Mit beszélhetne meg ezekkel a
kérdésekkel kapcsolatban a feleségével? Az a nézet, miszerint a férfi senkitől
sem hajlandó segítséget kérni, hanem büszkeségből mindent maga akar megoldani,
nem felel meg teljesen a valóságnak. A férfi is kér tanácsot - de villanyszerelési
kérdésekben csakis olyantól, aki járatos a villanyszerelésben. Nincs ebben
semmi különös, nincs benne semmi kirekesztő, nincs benne semmi macsóság.
Tapintat
Köztudott,
hogy a nők nem szeretnek rossz tényeket közölni, tapintatosan elhallgatják, ami
megbánthatná a másikat. De nézzünk néhány példát ennek működésére!
Volt
egy amerikai diáklány, aki Nagy-Britanniába ment tanulni, és közben
beleszeretett egy brit fiúba. Korábbi kedvese meg akarta látogatni, és a lány
tapintatból nem mondta meg neki, hogy már mást szeret. Az amerikai fiatalember
kifizetett több száz dollárt a repülőjegyre, és Nagy-Britanniában tudta meg az
igazságot. Milyen tapintat ez? Úgy gondolom, hogy a nők ilyen esetekben nem a
partnerüket féltik a rossz hírtől, hanem saját maguknak akarnak megspórolni egy
konfliktust. Nem tapintatból, hanem gyávaságból. Sokszor ugyanaz a
"tapintatos" nő gondolkodás nélkül kifosztja az elvált férjet, visz
mindent, bútort, gyereket. Hideg fejjel - vagy bosszúból. Sokszor nem is nyer semmit,
elég neki a tudat, hogy a másik szenved.
A
férfiakra a direkt beszéd jellemző. A nők gyakran megbántódnak, pusztán attól,
hogy a férfi kertelés nélkül kimondta, hogy mit akar. Kegyetlenül az arcába
vágta, hogy nem szerelmes bele, csak vele szeretne élni. Micsoda
tapintatlanság! Egyszer egy jó ismerősömmel összefutottam egy partin, és
megkérdeztem tőle, mi van a régi barátjával, már egy éve nem láttam. A nő vérig
sértődött. Micsoda tapintatlanság ilyet kérdezni. Igaz, az új barát is jelen
volt, de hát ő is tudott a régiről. És a parti mindegyik részvevője tudott
róla. (Máig sem tudom, hogy milyen formában lett volna megfelelő megszereznem
ezt az információt. Valószínűleg a hölgy számára maga a téma is tabuvá vált.
Nem akart tudni arról a férfiról.)
Problémamegoldás
Gyakori
panasz a férfiakkal, férjekkel szemben, hogy amikor a feleség panaszkodik, nem
is hallgatják végig, hanem megpróbálják megoldani a problémát. Ez azért van,
mert a férfiak nem a szenvedésre vannak beállítva, hanem a szenvedés
elkerülésére, nem a probléma kibeszélésére, hanem megoldására. A legtöbb
problémát meg lehet oldani - legfeljebb előfordulhat, hogy a megoldásnak
hátrányai is vannak. Például ha valaki disszidál egy zsarnok országból, előny,
hogy megmenti az életét, de hátrány, hogy sokáig nem fog tudni találkozni a
családtagjaival. Ő dönt, miután mérlegeli az előnyöket és hátrányokat. Ha a
megoldás túl sok hátránnyal jár, akkor nem azt választja, hanem keres egy jobb
megoldást. Ha nincs jobb megoldás, akkor az okos férfi belenyugszik, és
igyekszik elfelejtkezni a problémáról. A nők inkább beszélni akarnak a
problémájukról, nem pedig megoldani azt. Hogy ez miért alakult ki így, nehéz
megállapítani. Nyilván része van benne a nők hagyományos alárendelésének,
annak, hogy a változásoknak gyakran szenvedő alanyai voltak, akik a helyi
közösség és azon belül a férj által szabályozott életet voltak kénytelenek
élni. Az ilyen helyzetben lévő emberek számára könnyebbség, ha beszélhetnek a
bajaikról. Az új körülmények között a nőnek sokkal több lehetősége van a
változtatásra, ezért tehát a panaszkodás hagyománya egy olyan
"szabály", amelynek követése több kárral jár, mint haszonnal. A férfi
számára a panaszkodás ritkán jön számításba, hiszen ez csak elvenné az energiáját
a valódi megoldások keresésétől. A férfi hajlamos úgy nézni a panaszkodó, de a
megoldást elutasító nőre, mint valakire, aki nem igazán nőtt fel, hiszen
különben azt tenné, amit az érdeke diktálna.
Ha egy
nő rutinszerűen akarja megbeszélni gondjait a férfival, és a megoldás nem
lehetséges vagy nem időszerű, jobban teszi, ha ezt rögtön az elején megmondja:
"Gondjaim vannak. Meghallgatnád? Nem kell megoldani, csak figyelj!"
Az a férfi, aki tudja, hogy erre miért van szüksége a nőnek, valószínűleg nem fog
megoldásokat javasolni.
Másrészt
vegyük észre, hogy ha én valaki másnak az agyát a saját problémáimmal tömöm,
akkor az ő idejét, életét veszem igénybe. Ez önzés. Nem kívánhatjuk meg
másoktól, hogy ránk figyeljenek, amikor annyi egyéb dolguk van. Az egyik könyvben
szerepelt egy jellemző példa. A feleség otthonról telefonál, hogy elromlott a
vízvezeték. A férj éppen egy fontos tárgyaláson elnökölne. A szerző szerint az
a jó férj, aki meghallgatja a feleséget, megnyugtatja, és biztatja, hogy hívjon
fel egy vízvezetékszerelőt, és addig csúszik a tárgyalás. Nem értek egyet.
Ezzel a vészhívással a feleség nemcsak a férjét, hanem a tárgyalás többi
részvevőjét is feltartja - ahelyett, hogy maga intézkedne. Egy felnőtt embertől
elvárható, hogy egy ilyen problémát a saját erejéből meg tudjon oldani, akár
férfi, akár nő az illető. Ha ez a nőnek akkora megrázkódtatást okozott, még
mindig kiöntheti a lelkét este, vacsora közben.
Pletyka
A
nőkről alkotott sztereotip képhez hozzátartozik, hogy szeretnek pletykálkodni.
A kézikönyvekből megtudjuk, hogy ezáltal csak a többi nővel (különösen a
"legjobb barátnővel") való kapcsolatukat akarják erősítgetni,
titkokat adnak titkokért, és közben jók érzik magukat, erősödött a kapcsolat. A
kérdés az, hogy hogyan fér ez össze az erkölcsi elvekkel. Ha valakiről a háta
mögött rosszat mondanak, az erkölcstelen, hiszen rontják a hírnevét, ő pedig
nem tud védekezni. Minden nő egyetért ezzel - de főleg akkor, ha róluk mondtak
valami rosszat a háta mögött. Ők továbbra is pletyiznek, csereberélik az
információkat, olyan információkat, amelyek nem tartoznak rájuk. A bűnös az,
aki visszamondja a pletykát. De hát ő is jogosan teszi ezt, hiszen az is csak
egy a sok pletyka közül, hogy rólad mit beszélnek. A legtöbb nő képtelen
megoldani ezt az ellentmondást. Fáj nekik, ha rosszat mondanak róluk, de nem
tudnak lemondani arról az élvezetről, hogy ők maguk rosszat mondjanak másokról.
Minden nő tudja, hogy ez bűn, de bocsánatos.
A dolog
akkor kezd súlyosabbá válni, amikor ezek a bizalmas információk túlmennek az
első körön, és elkezdenek szabadon terjedni. Amikor nekem elmondja valamelyik
barátnőm, hogy a barátnőjének a barátja miket művel az ágyban. Ez nem tartozik
rám, felfordul tőle a gyomrom (nem attól, amit az illető csinál, hanem attól,
hogy erről én is tudomást szereztem). A barátnő meg van lepődve, hiszen ő csak
szívességet akart tenni, csak meg akart velem osztani egy bizalmas értesülést,
egy titkot, bizonyítva ezzel, hogy mennyire szeret, mennyire megbízik bennem.
És nem is jut eszébe, hogy ha nekem mesél arról a fiatalemberről, ez azt
jelenti, hogy majd rólam ugyanígy fog beszélni illetéktelenek előtt. A férfi
számára fordítva vetődik fel a pletykázás kérdése: annyira rossz, ha rólam
másoknak beszélnek, hogy inkább nem kérek a mások titkaiból sem.
Ha
felidézzük, hogy a nők másmilyen agyberendezéséből következik-e mindez, akkor
megint visszajutunk a problémához: ha ilyenek a nők, akkor hogy lehet egy nő
diplomata, államfő, ügyvéd vagy lelkész, vagyis bármely olyan szakma
képviselője, ahol munkaköri kötelesség a titoktartás.
Hűség
Mindenki
tudja, hogy a férfiak hűtlenek, és hogy ez mennyire fáj a nőknek. A kézikönyvek
kifejtik, hogy ez természetes, biológiailag determinált. Míg a nő érdeke az
egyszerre egyetlen magzat kihordása és biztonságos felnevelése (ehhez hosszú
távú partneri kapcsolat kell), addig a férfi érdeke, hogy a milliószám
termelődő spermáját minél szélesebb körben hintse el, és a saját génjeivel
népesítse be a földet. Ez tetszetős érvelés, de nem igaz. A férfiak jobban
félnek a terhességtől, mint a nők, és egyáltalán nem a génjeikre gondolnak,
hanem a kalandra, az élvezetre. És azok a férfiak, akik megértik a saját
motívumaikat, nagy százalékban természetesnek tartják ezt a fajta
kalandkeresést a barátnőik részéről is.
A nők
és a férfiak egyaránt hűtlenek, de más a mozgatórugójuk. A hűtlen feleség
általában a romantikát és a szexuális izgalmat hiányolja a férjében, ezért
bocsátkozik kalandokba. A férfiak a szerelmi kalandokat inkább sportnak
tekintik, és versengenek abban, hogy kinek van több hódítása, kinek van jobb -
nője, hódítása. A hűtlen feleség hajlamos rá, hogy egy új szerető kedvéért
elhagyja a férjét. A legtöbb férfi a délutáni kaland után minden
lelkiismeret-furdalás nélkül visszamegy a feleségéhez, a finom vacsora
kedvéért. A feleséget a hűtlenkedő férj a női méltóságában sérti meg, amellett
a nő azt feltételezi, hogy a férj majd elhagyja őt a másik nő kedvéért, pedig a
férfi legtöbbször egyáltalán nem hasonlítgat, hanem gyűjtöget. Skalpokat. A
szőke sima hajú feleségtől függetlenül is kellene a gyűjteményébe még egy
göndör hajú vörös. Nézzük a másik változatot. Ha egy férj nagyon féltékeny a
csinos feleségére, akkor nem igazán attól fél, hogy egyedül marad, hanem sokkal
inkább attól, hogy mások kinevetik mint "felszarvazott" férjet. Ez
tehát nem a génekből vagy az agyberendezkedésből, hanem a társadalom
reagálásából, a szocializációból fakad.
A
legtöbb nő nagyon megbántódik, ha a társaságában lévő férfi észrevesz más
csinos nőket. Ugyanakkor a kézikönyvek is megírják, hogy egy nőnek lelki
igénye, hogy érezze, még mindig kívánatos. Amikor divatban volt az elől
kigombolható farmerruha, hallottam a rádióban a tanácsot: ha le vagy
lombozódva, gombolj ki még néhány gombot. A férfiak jobban megnéznek majd, és
ettől jobb lesz a kedved. Arról nem szól a fáma, hogyan tudták elviselni az ily
módon kívánatosabbá váló nők azt a gyötrő lelkiismeret-furdalást, hogy ha a más
férje is észreveszi őket, akkor a másik feleség ettől rosszul fogja érezni
magát. Azt hiszem az agyi eltéréseknél itt is fontosabb az egoizmus, az, hogy
mindent a maguk szemszögéből ítélünk meg.
Sérelmek
És
ezzel eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi történik a fejünkben, amikor sérelem
ér bennünket. Egy férfi először is megvizsgálja a helyzetet, és ha úgy
gondolja, hogy megsértették, akkor megteszi az ellenlépéseket, azaz harcba
száll. A nő nem vizsgál meg semmit, hanem megbántódik, és azon nyomban igényt
tart a bocsánatkérésre. A nők által írt könyvek (pl. a verbális agresszióval
kapcsolatban) igazat adnak: ha egy nő úgy érzi, hogy megbántották, akkor
nyilvánvalóan meg is bántották. Függetlenül az illető szándékától. Azaz
függetlenül a tényektől. Ha tehát a nő úgy érzi, hogy megcsalták, akkor
megcsalták, akkor el kell válnia, akkor szakadjon el az apa és a gyerekek
kapcsolata. Ha egy átlagosan szocializálódott nő meg van sértve, akkor később
hiába tudja meg az igazságot, hiába veszi észre, hogy tévedett, az eredeti
sérelem már beleégett az agyába, azt már onnan semmiféle új információ nem
távolíthatja el. Persze megbocsájthat (annak, aki vétlen), de ez nem
kötelesség, hanem kegy. Olyan kártya, amit később is fel lehet használni mint
olyan sérelmet, amit kompenzálni kell.
A
verbális agresszió egyik tipikus esete a "kettős üzenet", amikor is a
férfi olyat mond a nőnek, amit az nem tud értelmezni. Például azt mondja:
"helyes vagy, szeretnék veled társaságba járni, de ehhez egy kicsit
műveltebbnek kellene lenned, be kellene iratkoznod egy tanfolyamra". Miért
értelmezhetetlen ez az üzenet a nő számára? Mert az alapjában véve tényszerű
közlést átfordítja egy sajátos érzelmi nyelvre. "Helyes vagy, szeretnék
veled társaságba járni" - ez azt jelenti, hogy "szeretlek".
"Nem vagy elég művelt" - ez azt jelenti: "nem szeretlek".
Így, ezen a szinten valóban ütközik a két közlés. De miért megyünk le az óvodás
szintre, a "nem szeretlek, csúnya vagy" színvonalára? Mielőtt bárki
azt mondaná, hogy azért, mert a nők mindent ilyen alacsony szinten képesek
megérteni, mivel ilyen az agyuk, megint utalnom kell a neves női diplomatákra,
írókra, a tudomány számos kiválóságára. Ők tudják kezelni az összetett
információt - legalábbis, amikor konkrét kérdésekről van szó. Az, hogy egy nő
erre a primitív szintre süllyedjen le, egyáltalán nem törvényszerű. De nehéz
megszabadulni a szocializáció során megtanult téves reflexektől.
A
"női érzékről" szólva már említettem, hogy a nők valószínűleg jobban
tudják olvasni mások metakommunikációs
jelzéseit. Ez azonban óriási hibaszázalékkal dolgozik. Ha egy nő speciális
érzéke sérelmet sejtet, nem ártana utánajárni a dolognak, még mielőtt ez a
sérelem beleég a nő agyába. Sajnos, a nők ilyenkor nem sejtik, hanem
"tudják", hogy igazuk van, ezért általában nem veszik a fáradságot,
hogy időben kivizsgálják az esetet. Ebből pedig automatikusan következnek az
újabb sérelmek, az újabb kibeszélni valók. (Kérdés: mit csináljon a férj, ha
már a történet elején észreveszi, hogy a feleség valamit nyilvánvalóan
félreértelmezett. Hagyja szenvedni, hagyja, hogy utálja a képzelt sérelem
okozóját, vagy világosítsa fel az asszonyt? Az első esetben megerősíti a téves
beállítódást, az utóbbi esetben nem támogatja a szenvedő feleséget. Nehéz
kérdés, de nyilvánvaló, hogy én az első változat híve vagyok. A feleségnek joga
van megtudni az igazságot. És ha nincs annyi esze, hogy megnyugodjon,
megállapítva, hogy nem is érte sérelem, hanem még jobban felháborodik, akkor
magára vessen.)
Nem
hiszem, hogy ezek a hiányosságok a női agy sajátosságaival magyarázhatók.
Sokkal valószínűbb, hogy itt is a szocializáció a ludas. A kislányok
megtanulják, hogy mindent érzelmi nyelven fejezzenek ki, és hogy ez rendjén is
van. A fiúktól a nővérek és az anyák is több józanságot várnak el. Nevetséges
lenne az a kisfiú, aki egy ilyen verbális agresszió miatt hetekig őrlődne.
"Ha megütöttek, üss vissza!" - ez a fiúk nevelésének szabálya. A
sérelmek újabb sérelmekkel való megtorlása persze ugyancsak zsákutca. Úgy
tűnik, a szocializálódás általában nem ad használható modelleket.
A
hülyére szocializálódott férfi
Ezek
után nézzük, hogy fest egy férfi, aki keresztülment a szocializáció szakaszain,
és itt él velünk, a mai Magyarországon.
*
Pénzsóvár, mert megtanulta, hogy a pénzzel mindent el lehet érni, gazdagságot,
hatalmat, nőt, egészséget. Nem pénzt keresni akar, hanem "nagyot
kaszálni".
*
Agresszív, mert tapasztalja, hogy a félénkeket mindig háttérbe szorítják, és az
agresszív férfinak a nőknél is több esélye van. (A férfiakban biológiailag is
több az agresszivitásra késztető tesztoszteron, de ha ez a mindennapokban nem
bizonyulna hatékonynak, akkor előbb-utóbb megtanulnák kezelni, levezetni.)
*
Cinikus, mert megtanulta, hogy az elvek mit sem érnek, a vallások és ideológiák
változhatnak, csak az ér valamit, ami a miénk.
*
Szereti az alkoholt, mert serdülő korában rászokott, és megtanulta, hogy aki
jobban bírja az italt, annak nagyobb a tekintélye a férfiak között.
* Ha
fiatal, akkor valószínűleg kipróbálta a kábítószert, és rendszeresen
fogyasztja.
* Nagy
a valószínűsége, hogy dohányzik is.
*
Autója is van, hiszen megtanulta, hogy az autó státuszszimbólum.
* Olyan
nőt választ, akiért a többi férfi irigyelheti - mert megtanulta, hogy a nő is
státuszszimbólum.
* Nagy
valószínűséggel részt vesz a politikában, mert megtanulta, hogy a megfelelő
csoporthoz tartozás segíti az egyéni célok elérését is, és mert a politikai
küzdelem a verekedés viszonylag kielégítő pótléka.
*
Szintén a csoporthoz tartozás miatt valószínűleg egy bizonyos sportklubnak is
szurkol, a saját csapatot dicséri, az ellenfeleket ócsárolja.
* A
többség "jó hazafi", mert ez a csoporthoz tartozás is növeli az
önbizalmát; ebbe belefér a magyarság kiválóságainak hangoztatása, más csoportok
lenézése. Azonosul a nemzet sikereivel (ezt "mi" vittük végbe), de
nem vesz tudomást a nemzethez tartozó személyek negatív cselekedeteiről (ők nem
"igaz magyarok").
* A
partneri kapcsolataiban nem nagyon hűséges, mert megtanulta, hogy a férfi
hűtlenségét jobban elnézi a társadalom. Számon tartja a hódításait (húzza a
"strigulákat"), mert megtanulta, hogy a szexuális siker a sikeresség
egyik fontos fokmérője.
* Ha
kisebb csaláson kapja a feleségét, akkor őt megfélemlíti, és leszámol a
vetélytárssal, mert megtanulta, hogy meg kell mutatni, ki az úr a házban.
* Ha
van fia is, lánya is, elnézőbb a lányával szemben, mert ezzel elfojtott
szexuális vágyainak elfogadott levezetést adhat.
*
Társaságban szapulja a feleségét és a többi nőt, hogy ezzel a férfiakhoz
tartozását erősítse.
A
hülyére szocializálódott nő
*
Kényeskedik, mert megtanulta, hogy a lányoknak többet néznek el, mint a
fiúknak.
*
Cicomázza magát, mert megtanulta, hogy a csinosabb nők többet érnek el az
életben.
* Sok
pénzt költ (sokszor a más sok pénzét költi) a divat követésére - ruházkodásban,
ékszerekben, frizurában, mert tudja, hogy fontos divatosnak lennie, valamint
hogy a barátnők kinéznék maguk közül, ha lemaradna valamiben.
* Nem
riad vissza a füllentésektől, mert megtanulta, hogy a férfi nyers erejével
szemben a füllentés a nő egyik fő fegyvere.
*
Pletykál a többi nővel mások háta mögött, mert megtanulta, hogy a bizalmas
információk továbbadása erősíti (legalább átmenetileg és látszólag) a többi
nővel meglévő kapcsolatait.
* A
problémáit nem megoldani akarja, hanem részvétet akar szerezni.
*
Azáltal, hogy a női érzékére bízza magát, sok mindent félreért, a sérelmeit nem
felejti el, gyakran a jó embert hiszi gonosznak és a gonoszt jónak, és így
saját érdekeinek is kárt okoz.
*
Házasságra törekszik - nemcsak a női ösztön miatt, hanem azért is, mert
megtanulta, hogy a férjes vagy elvált nőnek jobb pozíciói vannak, mint a
lánynak (nem is beszélve e vénlányról, aki mindenki megvetésének tárgya).
* A
házasságon belül gyerekeket akar szülni, részben mert a teste erre alkalmas és
biológiailag szüksége is van rá, de részben azért is, mert tudja, hogy a
gyerekes anyának lényegesen nagyobb a hatalma, mint a gyermektelennek. A gyerek
később nagyon jól jön a válás idején, amikor erre hivatkozva szerezheti meg a
férj vagyonának jelentős részét. (Nem állítom, hogy a nők eleve ezzel a
szándékkal mennek a házasságba, de az biztos, hogy mire odáig jut a házasságuk,
már fel vannak szerelve minden a fenti végkifejlethez vezető információval és
technikával.)
* A
hülyére szocializálódott nő szabadon mer igazságtalan és kegyetlen lenni. A
saját gyerekeit védi, a férj előző házasságából származó gyerekeket háttérbe
szorítja, méltatlankodik, hogy az "idegen porontyokat"
"zabáltatnia" kell, akik
"azt sem tudják jó dolgukban", hogy mit csináljanak, és a sok
jóért "hálátlanok". Nem véletlen, hogy a világ meseirodalma tele van
a gonosz mostohákról szóló rémtörténetekkel.
*
Fontosabbnak tartja a rendet és tisztaságot a nyugodt családi légkörnél, mert
tudja, hogy ebben ő a jobb, és mert a barátnői is elsősorban eszerint ítélik
meg.
* Ha
kisebb csaláson kapja a férjét, akkor a másik nőn áll bosszút, mert a férj
szexuális képességeire esetleg még igényt tart.
* A
hülyére szocializálódott nő számára minden másik nő vetélytárs (adott esetben a
"legjobb barátnő" is), ezeket a más nőket hajlamos a legdurvább
jelzőkkel illetni.
* Sok
anya nem engedi felnőni a gyerekét, mert túlságosan hozzászokott, hogy a
gyerekei minden tettéért ő a felelős, nem bízik bennük, a talpraesettségükben.
* Ha
van fia is, lánya is, elnézőbb a fiával szemben, mert ezzel elfojtott szexuális
vágyainak elfogadott levezetést adhat.
*
Társaságban szapulja a férjét és a többi férfit, hogy ezzel a nőkhöz tartozását
erősítse.
Isten
és Istennő
A
fenti, meglehetősen lehangoló képet az teszi még szomorúbbá, hogy közben minden
férfiban benne van az alkotó (fabrikáló) férfi isten, illetve minden nőben a
teremtő (saját magából létrehozó) női isten lehetősége, de ez - nagyrészt a
hülyére szocializálódás miatt - nem bontakozhat ki. A technikai ügyesség, a
kreativitás, az akarat és kitartás "férfias" értékek, a gondoskodás,
együttérzés, támogatás, nevelés, a környezet rendben tartása "nőies"
értékek. Ezzel szemben negatív jellemzők a "női" ravaszság vagy a
"férfi" dicsőség- és hatalomvágy. A feljegyzett történelemben eddig a
férfias vonások domináltak, ezeknek köszönhetjük a tudomány és a technika
roppant fejlődését, de a világunk mostani gazdasági, katonai és főleg ökológiai
válságát is. Nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább, előtérbe kellene
kerülniük az olyan nőies értékeknek, mint az együttérzés, a gondoskodás. Ha van
jövője az emberiségnek, az csak egy "nőiesebb" jövő lehet. Az Istennő
világa, "a nők évezrede".
Itt
azonban az értékekről beszélek, nem pedig az egyes nőkről. Mert nyilvánvaló,
hogy a gyermekét felnőni nem engedő, a másik nő torkának eső, a részegeskedő,
dohányzó, durva lelkületű nőkben kevés van meg a női nem isteni tulajdonságai
közül. (Éppúgy, mint az elvakultan üvöltöző, szemeteskukákat gyújtogató,
bőrfejű suhancoknak sincs semmi közük a férfi Istenhez.)
Annak
idején nagy reményeket fűztem a feminista mozgalomhoz, de kiderült, hogy az
alapvetően szükséges új látásmód gyakran kisiklik, a magukat feministának tartó
nők a hagyományos női megközelítést variálják, legfeljebb a hülye férfi
magatartásformák közül vesznek át sok mindent (trágár beszéd, pimasz, agresszív
magatartás), ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, hogyan szolgálhatnák
okosabban az igazi női érdekeket.(Például felháborodnak azon, ha egy férfi
kinyitja előttük az ajtót, de nem is próbálják felszabadítani a nőtársaikat a
reklám hatásai alól.)
Milyen
vonásokra van szükségünk, ha ki akarjuk bontakoztatni a mindannyiunkban meglévő
emberi potenciált?
Az
Ember
A
szocializáció nem alapjában véve elvetendő. Ellenkezőleg, nagyon is szükséges
ahhoz, hogy beilleszkedjünk egy közösségbe, hasznos tagjai lehessünk annak. A
baj az, hogy eközben számtalan negatív modellt is elsajátítunk. Miközben egy
kisfiú jó indiánná válik, megtanul illedelmesen viselkedni, bátran helytállni,
megvédelmezni a törzsbelieket, azt is megtanulja, hogy az ellenfelet meg kell
skalpolni. A múlt századokban kötelező volt az "úriemberi" viselkedés
- de aki nem vállalt egy párbajt (ami tökéletesen nevetséges megoldás volt a
sérelmek kezelésére, hiszen a sértő fél némi ügyességgel még meg is ölhette a
sértettet), azt nem tekintették úriembernek.
A
férfiak is, nők is elérhetik azt a fokozatot, amikor kiteljesítik az emberben
látensen meglévő képességeket. Ez előfordulhat spontán módon is - valamely
véletlen esemény, trauma révén, amikor is valaki elveszíti a saját neméhez
tartozás iránti bizalmát, esetleg a hülyére szocializálódása csak részben ment
végbe. (A "fiúsan" nevelt lányok esete nem ilyen, ők egyszerűen az
egyik hülye séma helyett egy másik hülye sémát tanulnak meg.)
A
tipikus az, hogy akik elérték az értelmes emberi szintet, azok tudatosan
megküzdöttek a sztereotípiákkal, a szocializációs konstrukciókkal, kidugták a
fejüket a mentális ketrecből, és a maguk szemével néztek szét, a maguk fejével
értékelték a dolgokat.
Amint a
hülyére szocializálódás sémáinak érzékeltetésekor sem tekintettük fő tényezőnek
a női és a férfi agy különbözőségét, az "Emberré válásnál" sem
törődünk ezzel túl sokat. Ha vannak ilyen különbségek - az érzékelésben, egyes
feladatok megoldásában -, azok részét képezhetik az egyén kiválóságának,
speciális tudásának, ügyességének, de nem tekinthetők normának, az egyén
megítélése szempontjának.
Törekedni
kell az értelem és az érzelem összhangjára - de úgy, hogy eközben az értelemé
legyen a vezető szerep. Egyszerűen abból a praktikus tényből kiindulva, hogy az
érdekek felismeréséhez (a saját érdekünk és a mások érdekei felismeréséhez)
nagy szükségünk van az értelemre. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy nem
hagyjuk figyelmen kívül az érzelmeinket sem, hosszú távon semmiképp sem
dolgozhatunk ellene. A legnegatívabb érzelmekkel is érdemes előbb-utóbb
"békét kötni".
Azzal,
hogy az autonóm Ember tudatosan válogatja ki a megfelelő pozitív vonásokat, és
kerülni igyekszik a negatív vonásokat, még nem veszíti el a férfi vagy női
jellegzetességeit. Ezek azonban nem fogják dominálni a gondolkodásmódját. Az
Ember nem lesz uniszex, de olyan kapcsolódási pontokat alakít ki, amelyek
segítségével mindenkivel jobban tud együttműködni. A bennünk rejlő emberi
képességeknek a lényege a másokkal való értelmes együttműködés.
Mindenekelőtt
azt kell elfogadnunk, hogy nem mindenki olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Ebből
az következik, hogy panaszkodás vagy harc helyett először is próbáljuk
megérteni a másik embert. A szándékot különítsük el a látszólagos cselekvéstől.
Azzal szemben, amit egy női szerző írt ("ha megbántottnak érzed magad,
akkor megbántottak"), a szándékból kell kiindulni. Nincs megbántás
megbántó szándék nélkül. Mivel sok esetben az egyes emberek eltérő nyelvet és
logikát használnak, törekedjünk a másik mondanivalójának megértésére, mielőtt
reagálunk rá. (Emlékezünk az amerikai seriff-sztereotípiára: először lő, azután
kérdez. Tanuljunk meg először kérdezni!)
A
fentiekből következik, hogy ne bízzunk a "női megérzésben" -
legfeljebb támpontot kaphatunk a megfelelő kérdéseink feltételéhez, de nem
tudhatjuk, hogy az történt-e, amire gyanakszunk. És természetesen a férfi
agresszivitást is ki kell kapcsolnunk, ameddig nem vagyunk biztosak benne, hogy
megtámadtak bennünket.
Az
Ember:
*
Talpraesett, megvan a magához való esze, de nem ravasz, hanem okos és ügyes -
amennyire képességeitől telik. Amit nem tud, de fontos, azt megpróbálja
megtanulni. Amit nem képes megtanulni, annak tudatában van, számításba veszi a
döntéseinél.
* A
világot olyannak látja, amilyen, figyelembe veszi a tudományos eredményeket,
nem hisz a babonákban, a divatos hókuszpókuszokban. Ugyanakkor annak is
tudatában van, hogy a tudomány nem képes teljes mértékben megismerni a világot,
ezért a tudománnyal szemben álló feltételezéseket sem utasítja el automatikusan
és arrogánsan.
* Tud
szenvedélyes is lenni, de nem a szenvedély rabja. Az érzelmeit mélyen átéli, de
egyben kontrollálja is. Tudja, hogy az értelem nélküli érzelem mellékvágányra
vezethet, s azt is, hogy az érzelmek nélküli értelem önzést okoz.
* Nem
szeret szenvedni, igyekszik elkerülni a szenvedést, megoldani a problémákat. A
mások problémájának megoldásában is részt vesz - de csak akkor, ha az illető
ezt kéri. (És mindenkinek legyen annyi esze, hogy segítséget kérjen, ha bajban
van.)
*
Szívesen segít másokon, minden érdek nélkül, mert rájött, hogy mindenkinek
akkor a legjobb, ha mindenki másnak is jó. Nem vállal aránytalan áldozatokat,
mert ezek miatt önkéntelenül is kárpótlást várna. Szeret, de nem
mártíromságból, hanem jóindulatból. (Semmi bajom a másokért áldozatokat vállaló
szeretettel, de szerintem elegendő lenne az alapvető jóindulat, a jó szándék.)
*
Nyájas, kellemes modorú, a legélesebb ellentéteket is civilizált módon,
veszekedés nélkül próbálja meg megoldani, minden részvevő érdekeinek
figyelembevételével. A viták során arra törekszik, hogy kiderüljön az igazság,
nem pedig arra, hogy mindenáron elismerjék az ő igazát.
* Ami
kellemetlen, de elkerülhető, azt megpróbálja elkerülni, eközben használja az
eszét, és együttműködik másokkal. Ami kellemetlen és elkerülhetetlen, azt
elfogadja, alkalmazkodik hozzá. Döntéseiben figyelembe veszi a lehetőségeket,
és igyekszik mindig a legjobb megoldást választani. Segítséget kér (nem büszke)
és segítséget ad (nem önző).
* Van
annyi esze, hogy ne hagyja magát manipulálni (például reklámokkal, politikai
kampányokkal, a tömeghisztéria révén). Mindent meghallgat (legalább egyszer),
de autonóm személyiség, gondos mérlegelés során a lehető legjobb lehetőséget
igyekszik választani. Ha a tudatos döntésre nincs is mindig idő, legalább
utólag önkritikusan elemzi a tevékenységét, és az elkövetett hibákat kerülni
igyekszik a jövőben.
* A
divatok követése - ruházkodásban, hajviseletben, testápolásban, beszédben,
életmódban stb. - az autonóm személyiség ellen hat, ezért a magam részéről nem
tartom összeegyeztethetőnek az Ember kívánatos viselkedésével. De a gyakorlatban
nem vonhatjuk ki magunkat teljesen a társadalmi vagy csoportnyomás alól.
Legalább tudjunk ezekről a hiányosságainkról, tartsuk őket számon, és ha nagyon
elhatalmasodnának, tegyünk ellenük valamit.
Mix
Mindannyian
a hülyeség és az okosság sajátos elegyét hozzuk létre. Ha túlságosan
szembeszállunk a többség normáival, viselkedésével, könnyen pórul járhatunk.
(Akármennyire is keresztények vagyunk, ne vessünk keresztet a muszlim
szélsőségesek tüntetése közelében, s bár nem dohányzunk, ne utasítsuk vissza az
indián törzsfőnök által felkínált békepipát stb.)
Hogy
hol hogyan lehet viselkedni, s hol vannak a határok, az menet közben derül ki.
A lényeg, hogy legyünk tudatában a bennünk is meglévő emberi képességeknek, és
ne hagyjuk, hogy véglegesen hülyévé alakítson bennünket a szocializáció.
Bizonyos
határok között mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Mindenki a maga jó és
rossz vonásainak a "mixere".
