Világvége

Néha kezembe akadnak az Élet és Irodalom régebbi számai. Most például újra elolvastam Kállai R. Gábor jegyzetét a 2025. október 3-iki lapszámból ("A legújabb világvége"). Az érdekes idézeteken túl (ezek közül Jókait emelném ki) és a mobiltelefonok vagy a ChatGPT által megváltoztatott világra jellemző utalások felvázolják a mai kultúránk általános szétesésének jellemzőit, egészen az atomháború fenyegetéséig. Az emberiség globális kipusztulása valóban nem zárható ki -- amikor olyan államfők kezében van az indítógomb, mint Trump, Putyin és Kim Dzsong Un (az iráni atomprogramról nem is beszélve, és azzal sem törődve, hogy Pakisztánban is könnyen a szélsőséges iszlamisták kezébe kerülhet a hatalom).

 

Az én megközelítésem egy kicsit más. A II. világháborút lezáró jaltai világrendet egyre jobban erodálják a  korábbi idők erőszakos történelmén kitanult új diktátorok, akik a nukleáris fegyvert egyelőre csak elrettentésül használják, igazából a korábbi korokra jellemző, hagyományos fegyvereken alapuló, területgyarapító politikákat és uralmi rendszereket újítják fel. Egy olyan világban, ahol mindennél jobban szükség lenne az államok összefogására, a természeti katasztrófák elkerülése érdekében. Az örök fagy birodalma egyre melegszik, azzal fenyegetve, hogy hamarosan kiszabadulhat a jég alá szorult óriási metántömeg, szabályosan megfojtva az oxigénhez szokott élővilágot, és  elpusztítva a Nap halálos sugárzástól védő (egyre kevésbé védő) ózonpajzsot. A pusztulás már elkerülhetetlennek látszik, mivel a tudósok intelmei és a földi élet megmentésére kidolgozott egyezmények ellenére már túl vagyunk a veszélyes tendencia visszafordításának esélyein.

Miért történt mindez? Ha vallásos lennék, azt válaszolnám: azért, mert Ádám és Éva az örök élet almája helyett a tudás almájába haraptak bele. Ráadásul nem nyelték le teljesen. Azért megyek vissza egészen a Bibliáig, mert az a meggyőződésem, hogy az ember létrejötte az élővilág pusztulását vetíti előre. Ahogy az első emberek először összevesztek a leszedhető gyümölcsökön, és a pattintott követ is használhatták eszközként, rögtön fegyvereket kezdtek készíteni, amely egyenesen vezetett el a nyílvesszőn, dárdán, kardon keresztül a lőfegyverekig és az atombombáig. Megcsinálom, mert meg tudom csinálni, és elveszem a másét, mert el tudom venni. Már a kezdet kezdetén is észszerűbb lett volna a szomszéd csoportokkal, törzsekkel együttműködni, hiszen közösen nagyobb célokat is el tudtak volna érni, de ez volt az egyszerűbb és gyorsabb. A hóembert is könnyebb szétrúgni, mint felépíteni. De hát ilyen lett az első intelligens állat, az ember. (Talán jobb lett volna eleve a delfinekkel kezdeni. Nagy kár, hogy az óceánokban élve, valamint ügyes karok, kezek nélkül ez nekik elérhetetlen volt.)

Mindez az egyre hatalmasabb birodalmakhoz vezetett, egészen Hitlerig és a japán terjeszkedésig. A II. világháború és a két ledobott atombomba egy időre kijózanította az embereket, és bár a hatalmon lévők folyton azon törték a fejüket, hogy hogy szerezhetnének még több hatalmat, a katonai hódításnál észszerűbbnek tűnt a gazdasági hatalom terjesztése, a piacok bővítése és a fejletlenebb országok bedolgozóként való felhasználása és kizsákmányolása. A Szovjetunió felbomlásával a két szuperhatalom egyike meggyengült. A demokráciával való sikertelen kísérletezés után ismét az imperialista hódítás került elő, elsősorban Oroszországban, de Kínában és legújabban az Egyesült Államokban is. Ez tűnt "szexinek", és hát az erőszak diadalát hirdették az amerikai kovbojfilmek és a legújabb kori krimik is.

A legnagyobb atomhatalmak egyelőre nem merték bevetni a nukleáris fegyvereiket, de tovább fejlesztették az arzenáljukat, az 1000 megatonnás szovjet "Cár bombától" le egészen az aktatáskában vagy hátizsákban hordozható, miniatürizált atomfegyverig (back pack nuke). Medvegyev, az orosz védelmi tanács elnöke már számos alkalommal kijelölte a "vörös vonalat", amelynek átlépése automatikusan atomháborúhoz vezetne. Ukrajna, a három balti köztársaság, Lengyelország, de még Anglia és Németország is a lehetséges célpontok között szerepel, amennyiben továbbra is "felelőtlenül" segíteni próbálják az oroszok által zsákmánynak kijelölt Ukrajnát. De egy erős ország nukleáris fegyverek nélkül is el tud foglalni kisebb országokat. Bevonulnak oda, ahova bevonulhatnak. Ilyen volt Grúzia (Észak-Oszétia), ilyen a Krím-félsziget és Moldova orosz lakta része (Transznyisztria). Mint ahogy Hitler is bevonult annak idején az I. világháború után semlegessé deklarált Rajna-vidékre, majd a müncheni szerződés keretében a Szudéta-vidéket is harc nélkül szerezte meg. Az 1994-ben aláírt Budapesti memorandumban az Ukrajnában tárol sok ezer szovjet nukleáris robbanófej Oroszországnak való átadása fejében Jelcin hozzájárult Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartásához. De 2014-ben a putyini hatalom lerohanta a Krímet, és a Donyeci medencében "népköztársaságokat" hozott létre, majd ezeket nemzetközi jogilag is a saját területének nyilvánította. Orosz újságírók és katonai vezetők egyre többször beszélnek a határok Közép-Európa rovására tervezett megváltoztatásáról. Egyelőre ehhez hiányzik a gazdasági háttér. A hadigazdaságra való átállás azonban már elkezdődött, és a Szovjetunió az 1940-es években megmutatta, hogy ez nem lehetetlen, a szegénység pedig nem akadály. A szovjet hadsereg (a Varsói Szerződés csapataival kiegészítve) már a hidegháború éveiben is nagy fenyegetést jelentett Nyugat-Európára, amit csak az amerikai csapatok európai állomásoztatása (és később az atomaknazár terve, valamint az "eurorakéták" ide helyezése) ellensúlyozott. Én ezt akkoriban hisztériának gondoltam, de az Ukrajna elleni nyílt támadás megmutatta, hogy ez valós veszély volt. De jött Trump, aki már az első elnöksége alatt is megmutatta, hogy egészen más tervei vannak. Jelenleg arról beszél, hogy az USA magára is hagyhatja Európát, ő megegyezik Putyinnal, hogy Kínára koncentrálhasson. Az amerikai védőernyő nélkül a NATO európai tagállamai gyorsan meggyengülnének, ami nagyon is megfelelne az új Orosz birodalom terjeszkedési terveinek. (Ez a gyengeség jelenleg feltűnő, de hosszabb távon az európai országok képesek lehetnek megvédeni magukat, sőt, Franciaország és az Egyesült Királyság révén még nukleáris elrettentő képessége is van. De túlságosan elszoktunk már a katonáskodástól, és egy harcias orosz hatalommal szemben az USA támogatása nélkül nem sokáig tudnánk megvédeni magunkat. Trump pedig megmutatta, hogy az amerikaiak segítségvállalására nem nagyon lehet számítani.)

Közel az idő, amikor elszabadul a pokol. Az USA elfoglalhatja Grönlandot, leigázhatja Kanadát, esetleg Mexikót is, Kína visszafoglalhatja Tajvant, Észak-Korea megint lerohanhatja Dél-Koreát. És ez csak a kezdete lenne egy új korszaknak. Hiszen ha "az erősebb legyőzheti a gyengébbet" elv elharapódzik, Szerbia megtámadhatja Horvátországot és Szlovéniát, visszaszerezheti Koszovót, a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Monaco, San Marino, Liechtenstein, Málta és Andorra stb.) is jogosan olvaszthatják be az erősebb szomszédjaik. Persze ezek a hódítások gyakorlatilag teljesen értelmetlenek, de kielégítik a mind "szuverénebbé" váló nagyobb országok polgárainak manipulált elvárásait.

Ez pedig egy második középkorba vezet, újraértelmezett nemességgel és jobbágysággal (vagy rabszolgasággal), a gazdagok és a szegények közötti áthidalhatatlan és egyre növekvő szakadékkal, gyilkos háborúkkal.

És miközben a társadalom nem fejlődött igazából, a természeti környezetet is egyre csak romboljuk. A belélegezhető levegő egyre fogy, a vizek pocsolyává válnak, tele mikroműanyagokkal, a felmelegedéstől elolvadó jégtáblák miatt az óceánok a termőföld nagy részét elárasztják. A végső pusztulást azonban mégis csak a butaságból vagy véletlenül felrobbanó nukleáris töltetek hozzák el.

Ilyennek látom én a jövőt. De nem vagyok elkeseredve. Ha van Isten, akkor belátja, hogy az emberrel való kísérlete kudarcot vallott. Majd keres egy másik galaxist, és újrakezdi. De miért lenne Isten? Talán mindez az anyag örökös átalakulásaiba van kódolva. Az élet elkezdődhetett magától is. Hogy a Földön kialakult a növény- és állatfajok változása, alkalmazkodása a környezethez, és ez elvezetett az emberig, az egy olyan fejlemény, amely az Univerzumban valójában semmire nincs kihatással, és senkit sem érdekel. Mi, emberek, olyan színdarab utolsó felvonásának szereplői vagyunk, akik élvezhetjük mindezt, handabandázhatunk, de ez végső soron említésre sem méltó. Az egyetlen reményünk az lehet, hogy ha a katasztrófát már nem is kerülhetjük el, talán egy kissé fékezhetjük a bekövetkeztét. És ennek is lehet örülni. 

(Az Élet és Irodalomnak szánt írás, 2026. szept. 5.)

 

 

Nagy Imre-szindróma

 

Győzni még mindig könnyebb, mint kormányozni. Nagy Imrét ötvenhatban a zsarnokság 

elleni össznépi lázadás emelte a forradalom vezetőjévé, de rövid idő alatt foglyává vált a 

gyors változásokat akaró tömegeknek. Valami ilyesmi fenyegeti most Magyar Pétert is. 

Igaz, őt a maga által irányított lázadás emelte a hatalomba, mint az egyetlen politikust, 

aki ígéretei alapján talán el tudná takarítani a diktatórikus rezsim hidraszerű tekervényeit. 

Ennek az ígéretnek köszönheti a sosem látott támogatást. De ahogy a rezsimváltás újabb 

és újabb gyakorlati intézkedéseket követel, kitűnik, hogy a politikus és a követőinek 

tábora nem egyformán gondolkodik. A vezér tervez (és néha el is hiszi magáról, hogy 

jobban tudja a teendőket, mint mindenki más), a követői pedig időnként csalódnak 

és -- élve az ígért nagyobb szabadsággal -- fel is mordulnak. Néhány ilyen "felmordulást" 

már átéltünk, például a sógor kinevezésével vagy az oktatási tárca antidemokratikus 

vezetőre bízásával kapcsolatban- Ezekben az esetekben a miniszterelnök gyorsan 

helyesbíteni tudott. De attól tartok, hogy lesznek még további kellően át nem gondolt 

ötletei. Orbán Viktortól senki sem követelte a döntései újragondolását, mert ő egy

diktatórikus vezető volt. Magyar Péter nagy részben azért győzött, mert úgy mutatkozott 

be, mint aki mindig hallgat ránk, megkérdez bennünket, és biztat, hogy majd minden 

másképp lesz, úgy, ahogy mi akarjuk (és ahogy meg is érdemli az ország). Polgár Judit 

elnöknek való jelölése azonban mutatta, hogy Magyar hajlandó a rögtönzésekre (és a 

Tisza-képviselők is hajlamosak teljes szívvel támogatni egy olyan javaslatot, amiről 

kiderült, hogy a miniszterelnök sem gondolta végig, sőt, a kiszemelt államfőt meg 

sem kérdezte, mielőtt bejelentette a jelölését). Az át nem gondolt döntések rendre

értetlenkedéshez vezetnek. Ennek legutóbbi, és az előbbieknél veszélyesebb példáját 

az állami vagyon védelmére és visszaszerzésére felállított hivatal vezetőjének jelölése 

kapcsán tapasztalhattuk (az egyik tévéállomás túlnyomórészt Magyarral szimpatizáló 

nézőinek 91 %-a nem értett egyet a javaslattal), ami arra figyelmeztet, hogy ideje lenne 

abbahagyni az improvizációkat. A követők időnként csalódnak. Mert komolyan vették, 

hogy most már az ő véleményük is számít. És nehezíti a helyzetet, hogy míg ötvenhatban 

Rákosi hívei elbújtak, most csak Orbán bújik el, de a Fidesz megmaradt politikusai ott 

vannak a parlamentben, és minden apró hibát kihasználnak, hogy visszatámadjanak. 

És ezt a kampányukat harsányan támogatja a médiában megőrzött befolyásuk is. Mi 

pedig, akiknek a kétharmad köszönhető, de nem akarunk keresztbe tenni az új kormánynak, 

csak bámulunk és morgunk. Még szerencse, hogy ezúttal remélhetőleg nem kell félnünk egy 

szovjet intervenciótól.

(Az Élet és Irodalomnak 2026. aug. 29-ikén elküldött szöveg) 

Játék a tűzzel

(Élet és Irodalom, 2026. július 10.)

Elismerem, kicsit túlságosan is hangzatos, és talán félrevezető is ez a cím. De miután Magyar Péter meghirdette a „Tisztítótűz” hadműveletet (a magyar maffiával való leszámolás jegyében), én is lehetek hangzatos. Ugyanakkor amiről írni akarok, annak van is némi kapcsolata a maffiaállam által ellopott és eltékozolt pénzekkel. Emlékezzünk a Medgyessy-kormány 2002-es hatalomra kerülésére. Akkor is kiürítette az államkasszát Orbán Viktor. (És hol volt az a kiürítés a mostanihoz képest!) Mikor jött augusztus 20-a, az új miniszterelnöknek minden oka meglett volna, hogy lemondja az esedékes tűzijátékot, annál is inkább, mivel a Duna magas vízállása miatt ez eleve veszélyes volt. Azzal sok pénzt meg lehetett volna spórolni. De nem mondta le, csak elhalasztotta, a hónap végéig. Az indoklás: már aláírták a szerződéseket, és a tűzijátékosokat kártalanítani kellene. Csak annyi változott, hogy a nemzeti ünnephez társult az árvízi védekezés hőseinek adandó tiszteletadás témája. Most is üres az államkassza, ráadásul Magyar Péter példátlan kétharmados választási győzelme nagymértékben annak volt köszönhető, hogy rámutatott: az egészségügy, az oktatás, a gazdaság milyen áldatlan állapotban van a maffia általi lopások és az állami pénzek értelmetlen elherdálása miatt. Közeledik augusztus huszadika, és az új kormány ugyanazzal a dilemmával néz szembe, mint annak idején Medgyessy. Ha ragaszkodik a tűzijátékhoz, akkor azt a pénzt pazarolja, amit a gazdaság és a szociális szféra rendbetételére is fel lehetne használni. Talán még nem kötötték meg a tűzijáték megrendezésével kapcsolatos szerződéseket. Igaz, hogy Magyar Péter is hangsúlyozza a nemzeti összetartozást (és a tűzijáték ennek is rég bevált demonstrációja), és még a várható uniós pénzek megszerzése is indok lehet. De ne igyunk előre a medve bőrére, és a Tisza győzelmét is megünnepeltük már néhány fesztivállal, nincs szükség további pénzszórásra. A felesleges ünneplést nyugodtan kihagyhatjuk. Kérdezzük meg az orvoshiány által sújtott betegeket, az áremelkedések miatt frusztrált nyugdíjasokat, az elbocsátott pedagógusokat, nem tudnák-e jobban felhasználni a tűzijátékra elpazarolt pénzt! Arról nem is beszélve, hogy Iványi Gábor is évek óta várja, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület végre megkapja a nekik járó és az Emberi Jogok Európai Bírósága által is megítélt, de Orbán személyes ellenszenve miatt minden eszközzel megtagadott állami támogatást (még a mi adónk 1 százalékát is). A hajléktalanok, a társadalom által kivetettek sorsa is fontos, ha nem is annyira látványos, mint Hatvanpuszta vagy a választási kampányban joggal ostorozott gyermekbántalmazások. A tisztítótűzre szükség van, hogy visszaszerezzünk valamennyit az elrabolt közpénzből. De ne játsszunk feleslegesen a tűzzel!

 

 (Az illusztráció a 2002-es, később megrendezett tűzijáték RTL-en történt közvetítéséről való, átvétel)

Döntés félálomban

Egy hónappal ezelőtt kezdődött. Azt álmodtam, hogy a barátnőmnél voltam, amikor észrevettem egy férfit, aki a másik szobában a barátnőmtől rólam érdeklődött. Olyan érzésem volt, hogy veszélyben vagyok. Hirtelen ébredezni kezdtem, és azon gondolkoztam, hogy hogyan menekülhetnék meg. Kinéztem az ablakon. A ház egy dombra épült, ha kimászom az ablakon, és lerohanok a domboldalon, elérhetem a lenti villamost, arra felugorva mehetek két-hátom megállót, hogy átszálljak egy másik, kereszttbe futó vonalra. Eddig rendben. De hogy rejtőzködöm el a feltételezhető üldözőktől, a rendőröktől? A repülőtérre nem mehetek, hiszen az útlevél-ellenőrzésnél biztosan lebuknék. Mindez még félálomban történt, de ettől a dilemmától végleg felébredtem.

És ma hajnalban is történt valami hasonló. Álmomban kamasz voltam, és anyámhoz mentem be az irodájába. Nem találtam bent, de a félig kihúzott fiókban, egy borítékban találtam néhány ezer forintot. Mivel attól féltem, hogy valaki eltulajdonítja, megszámoltam a bankjegyeket, a pénzt eltettem, a borítékba pedig beletettem egy cédulát az összeggel. Ekkor ébredtem fel, és megállapítottam, hogy abban a helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettem.

A két eset abban hasonlít, hogy a probléma álmomban jelentkezett, félálomban kezdtem gondolkodni a megoldáson, de éberen fejeztem be. Kíváncsi vagyok, hogy mostantól ez lesz-e az álmaim rendes lefolyása. Remélem, hogy tovább is biztonságban leszek. A rémálmoktól már régóta megóv egy mechanizmus. Amikor kezd kritikussá válni a történet, egy pillanatra éberebbé válok, öntudatlanul is átszerkesztem, aztán folytatom. Ennyit érdemes megtenni a biztonságomért. Így hát nem zuhantam le, amikor autóval mentem le egy lépcsősoron, nem mentem haza, amikor észrevettem egy rendőrautót a lakásom felé száguldani, és így tovább. A korábbi írásom az "álom-életemről" a Hihetetlen történetek 2. kiadásában található:

https://mek.oszk.hu/20500/20589/20589.htm#22

 

 

Médiaegyensúly

A Népszava likvidálása felveti a kérdést: hogy lehet biztosítani, hogy a társadalom politikai szerkezetének lehetőleg minél szélesebb részének legyen meg a sajtó-reprezentációja. Akár külön-külön, akár együtt, egyetlen napilap különböző szekcióiban. Abszurd helyzet, hogy még a választásokon 2/3-os többséget szerzett Tisza Pártnak sincs saját nyomtatott sajtóorgánuma. De a baloldalnak (és esetleg a jobboldalnak) külön is szüksége lenne erre. (Az előbbit a legegyszerűbben a Népszava helyreállítása oldaná meg.) Lehet, hogy ez az országos pénzügyeket tekintve túl korai kérdés, de a döntés valójában halaszthatatlan. A Mediaworksöt is államosítani lehetne, legalább átmenetileg (utólagos kárpótlással), de lehetne a semmiből is létrehozni egy állami napilapnyomdát, amely kiszolgálná a leginkább hiányzó sajtóorgánumokat. Az idő múlik, a történelemben és az egyes korszakok sajtójában sem lehetnek "fekete lyukak".

 

 

(Mobil Népszava, 2026. jún. 13.) 

Hozzáfűzött megjegyzésem: A nyomtatott sajtó nagy előnye, hogy évekkel

később is meg lehet találni a fontosabb írásokat. Ez a retrospektív olvasás

nem lehetséges az online változatoknál, így a közreadott tartalmak gyorsan

elveszhetnek. A gyors és könnyű hozzáférésnek ez az ára. A történészek

számára egy eltűnt újságban olvasható hírek és vélemények örökre elveszhetnek.

(2026. jún. 14.)

 

Miért bukott meg a Fidesz?

Szerintem a Fidesz bukása nem egy törvényszerű folyamat volt. Ha Orbán rendszere nem lett volna életképes, akkor 15 évig sem bírtuk volna elviselni. Szép lassan belecsúsztunk volna Fehéroroszország szigorú békéjébe. Kellett valaki, aki észrevette a gyermekbántalmazásokat, kellettek influenszerek és szakértők, akik felfigyeltek a rendszer működési zavaraira, és aztán kellett egy eddig a nagy közönség által ismeretlen, fiatal, de rendkívül energikus szereplő, aki addig csak a Fideszen belül politizált (a Fideszt képviselte Brüsszelben is), akinek ráadásul tönkrement a házassága. Sőt, az ő korábbi felesége, közös gyermekeik anyja is érintve volt a rendszer által. És akkor ennek a fiatalembernek a fejében megszületett a nagy terv. Itt az ő esélye, hogy valami nagyot csináljon. Beszélhetünk arról, hogy a nép már nem bírta, de ez nem igaz. Bírta volna még sokáig. Minden alkatrész működött a maffia-típusú gépezetben. De ezek a véletlen mozzanatok egyszer csak összeálltak. Nem rajtunk, az elégedetlenkedő sokaságon múlt. Képzeljük el, hogy mi lett volna, ha nem jelenik meg Magyar Péter, a kifogyhatatlannak tűnő energiájával és akaraterejével! Vagy ha Márki-Zay Péterhez hasonlóan ő is összeáll az évtizedek óta tehetetlennek bizonyult korábbi ellenzéki pártocskákkal, velük kellett volna vitatkoznia, hogy mit és hogyan. Hatalmi harcot kellett volna folytatnia Gyurcsánnyal, aki egy interjúban úgy érvelt, hogy ők már évtizedek óta ellenzékiek, egy volt fideszes ne mondja meg nekik, hogy mi a teendő, inkább "álljon a sor végére". Abban ugyan nem volt igaza Magyarnak, hogy ellenfeleként az "Orbán-Gyurcsány rendszert" nevezte meg, de az biztos, hogy ha ő nem ugrik a ringbe, akkor folytatódik a NER uralma, az ellenzéki pártocskák által nem nagyon zavarva, még pimaszabb propagandával, esetleg a mind agresszívebb szabadcsapatok fellépésével. Magyar Péter nem mindent egyedül csinált, de megmutatta, hogy a NER is sérülékeny. (A mi szerencsénkre Orbán is viszariadt attól, hogy durvább eszközökhöz folyamodjék. Nem zárta az ellenfeleit börtönbe, nem zavarta szét a tüntetőket, legfeljebb megfenyegette őket, elsősorban a háborús hisztéria, az ukránellenesség fokozásában bízott.) Bizony, ezeknek a véletlen tényezőknek mindegyike kellett ahhoz, hogy a bombabiztosnak vélt maffia-struktúra megrendüljön. És amikor már látszott, hogy Orbán elveszítheti a választást, több és több szavazó állt az ellenzék mellé. Kiderült, hogy tényleg van remény a változásra. És csodák csodája, az eredetileg 50 % körül mért Tisza a kétharmados, alkotmányozó többséget is megszerezte. És ahogy Orbán illiberális modellje egész Európában, sőt, az Egyesült Államokban is példaképpé vált, a bukása ugyanígy világpolitikai (netalán világtörténelmi) példa lehet. Példa arra, hogy az állami maffiamódszerek nem mindenhatóak. De kérdés, hogy Nyugaton is lesz-e Magyar Péterhez hasonló elszánt harcos, aki vissza tudja fordítani a demokrácia kudarcának trendjét. Ha lesz, akkor újrakezdődhet a történelem.

 

 (Blogbejegyzés, 2026. jún. 11.)

Békekölcsön

 Emlékszünk, hogy az ötvenes években nagy kampány bontakozott ki, amelynek keretében a dolgozók felajánlhatták a fizetésük egy részét az államnak, hogy abból az állam fejleszthesse a gazdaságát és a honvédelmét, ezáltal is erősítve a béketábort. A jó ötleteket újra és újra érdemes megvalósítani, a pillanatnyi helyzethez igazítva. (Így tett az Orbán-kormány is, amikor a magánnyugdíjpénztári megtakarításainkból mérsékelte a központi költségvetés hiányát.) Most itt az ideje, hogy a milliárdosainknak felajánljuk: ha kölcsön adják azt a pénzt, amiből mérsékelni lehet a ránk hagyott hiányokat, akkor azt az összeget levonjuk a csalások és sikkasztások miatt majdan befizetendő büntetésükből. És legalább a befizetett összegek erejéig békén hagyjuk őket. Mindenki jól jár.

(Az Élet és Irodalom Páratlan oldalára felajánlott bejegyzés, 2026. máj. 31.)