Nagy Imre-szindróma

 

Győzni még mindig könnyebb, mint kormányozni. Nagy Imrét ötvenhatban a zsarnokság 

elleni össznépi lázadás emelte a forradalom vezetőjévé, de rövid idő alatt foglyává vált a 

gyors változásokat akaró tömegeknek. Valami ilyesmi fenyegeti most Magyar Pétert is. 

Igaz, őt a maga által irányított lázadás emelte a hatalomba, mint az egyetlen politikust, 

aki ígéretei alapján talán el tudná takarítani a diktatórikus rezsim hidraszerű tekervényeit. 

Ennek az ígéretnek köszönheti a sosem látott támogatást. De ahogy a rezsimváltás újabb 

és újabb gyakorlati intézkedéseket követel, kitűnik, hogy a politikus és a követőinek 

tábora nem egyformán gondolkodik. A vezér tervez (és néha el is hiszi magáról, hogy 

jobban tudja a teendőket, mint mindenki más), a követői pedig időnként csalódnak 

és -- élve az ígért nagyobb szabadsággal -- fel is mordulnak. Néhány ilyen "felmordulást" 

már átéltünk, például a sógor kinevezésével vagy az oktatási tárca antidemokratikus 

vezetőre bízásával kapcsolatban- Ezekben az esetekben a miniszterelnök gyorsan 

helyesbíteni tudott. De attól tartok, hogy lesznek még további kellően át nem gondolt 

ötletei. Orbán Viktortól senki sem követelte a döntései újragondolását, mert ő egy

diktatórikus vezető volt. Magyar Péter nagy részben azért győzött, mert úgy mutatkozott 

be, mint aki mindig hallgat ránk, megkérdez bennünket, és biztat, hogy majd minden 

másképp lesz, úgy, ahogy mi akarjuk (és ahogy meg is érdemli az ország). Polgár Judit 

elnöknek való jelölése azonban mutatta, hogy Magyar hajlandó a rögtönzésekre (és a 

Tisza-képviselők is hajlamosak teljes szívvel támogatni egy olyan javaslatot, amiről 

kiderült, hogy a miniszterelnök sem gondolta végig, sőt, a kiszemelt államfőt meg 

sem kérdezte, mielőtt bejelentette a jelölését). Az át nem gondolt döntések rendre

értetlenkedéshez vezetnek. Ennek legutóbbi, és az előbbieknél veszélyesebb példáját 

az állami vagyon védelmére és visszaszerzésére felállított hivatal vezetőjének jelölése 

kapcsán tapasztalhattuk (az egyik tévéállomás túlnyomórészt Magyarral szimpatizáló 

nézőinek 91 %-a nem értett egyet a javaslattal), ami arra figyelmeztet, hogy ideje lenne 

abbahagyni az improvizációkat. A követők időnként csalódnak. Mert komolyan vették, 

hogy most már az ő véleményük is számít. És nehezíti a helyzetet, hogy míg ötvenhatban 

Rákosi hívei elbújtak, most csak Orbán bújik el, de a Fidesz megmaradt politikusai ott 

vannak a parlamentben, és minden apró hibát kihasználnak, hogy visszatámadjanak. 

És ezt a kampányukat harsányan támogatja a médiában megőrzött befolyásuk is. Mi 

pedig, akiknek a kétharmad köszönhető, de nem akarunk keresztbe tenni az új kormánynak, 

csak bámulunk és morgunk. Még szerencse, hogy ezúttal remélhetőleg nem kell félnünk egy 

szovjet intervenciótól.

(Az Élet és Irodalomnak 2026. aug. 29-ikén elküldött szöveg) 

Játék a tűzzel

(Élet és Irodalom, 2026. július 10.)

Elismerem, kicsit túlságosan is hangzatos, és talán félrevezető is ez a cím. De miután Magyar Péter meghirdette a „Tisztítótűz” hadműveletet (a magyar maffiával való leszámolás jegyében), én is lehetek hangzatos. Ugyanakkor amiről írni akarok, annak van is némi kapcsolata a maffiaállam által ellopott és eltékozolt pénzekkel. Emlékezzünk a Medgyessy-kormány 2002-es hatalomra kerülésére. Akkor is kiürítette az államkasszát Orbán Viktor. (És hol volt az a kiürítés a mostanihoz képest!) Mikor jött augusztus 20-a, az új miniszterelnöknek minden oka meglett volna, hogy lemondja az esedékes tűzijátékot, annál is inkább, mivel a Duna magas vízállása miatt ez eleve veszélyes volt. Azzal sok pénzt meg lehetett volna spórolni. De nem mondta le, csak elhalasztotta, a hónap végéig. Az indoklás: már aláírták a szerződéseket, és a tűzijátékosokat kártalanítani kellene. Csak annyi változott, hogy a nemzeti ünnephez társult az árvízi védekezés hőseinek adandó tiszteletadás témája. Most is üres az államkassza, ráadásul Magyar Péter példátlan kétharmados választási győzelme nagymértékben annak volt köszönhető, hogy rámutatott: az egészségügy, az oktatás, a gazdaság milyen áldatlan állapotban van a maffia általi lopások és az állami pénzek értelmetlen elherdálása miatt. Közeledik augusztus huszadika, és az új kormány ugyanazzal a dilemmával néz szembe, mint annak idején Medgyessy. Ha ragaszkodik a tűzijátékhoz, akkor azt a pénzt pazarolja, amit a gazdaság és a szociális szféra rendbetételére is fel lehetne használni. Talán még nem kötötték meg a tűzijáték megrendezésével kapcsolatos szerződéseket. Igaz, hogy Magyar Péter is hangsúlyozza a nemzeti összetartozást (és a tűzijáték ennek is rég bevált demonstrációja), és még a várható uniós pénzek megszerzése is indok lehet. De ne igyunk előre a medve bőrére, és a Tisza győzelmét is megünnepeltük már néhány fesztivállal, nincs szükség további pénzszórásra. A felesleges ünneplést nyugodtan kihagyhatjuk. Kérdezzük meg az orvoshiány által sújtott betegeket, az áremelkedések miatt frusztrált nyugdíjasokat, az elbocsátott pedagógusokat, nem tudnák-e jobban felhasználni a tűzijátékra elpazarolt pénzt! Arról nem is beszélve, hogy Iványi Gábor is évek óta várja, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület végre megkapja a nekik járó és az Emberi Jogok Európai Bírósága által is megítélt, de Orbán személyes ellenszenve miatt minden eszközzel megtagadott állami támogatást (még a mi adónk 1 százalékát is). A hajléktalanok, a társadalom által kivetettek sorsa is fontos, ha nem is annyira látványos, mint Hatvanpuszta vagy a választási kampányban joggal ostorozott gyermekbántalmazások. A tisztítótűzre szükség van, hogy visszaszerezzünk valamennyit az elrabolt közpénzből. De ne játsszunk feleslegesen a tűzzel!

 

 (Az illusztráció a 2002-es, később megrendezett tűzijáték RTL-en történt közvetítéséről való, átvétel)

Döntés félálomban

Egy hónappal ezelőtt kezdődött. Azt álmodtam, hogy a barátnőmnél voltam, amikor észrevettem egy férfit, aki a másik szobában a barátnőmtől rólam érdeklődött. Olyan érzésem volt, hogy veszélyben vagyok. Hirtelen ébredezni kezdtem, és azon gondolkoztam, hogy hogyan menekülhetnék meg. Kinéztem az ablakon. A ház egy dombra épült, ha kimászom az ablakon, és lerohanok a domboldalon, elérhetem a lenti villamost, arra felugorva mehetek két-hátom megállót, hogy átszálljak egy másik, kereszttbe futó vonalra. Eddig rendben. De hogy rejtőzködöm el a feltételezhető üldözőktől, a rendőröktől? A repülőtérre nem mehetek, hiszen az útlevél-ellenőrzésnél biztosan lebuknék. Mindez még félálomban történt, de ettől a dilemmától végleg felébredtem.

És ma hajnalban is történt valami hasonló. Álmomban kamasz voltam, és anyámhoz mentem be az irodájába. Nem találtam bent, de a félig kihúzott fiókban, egy borítékban találtam néhány ezer forintot. Mivel attól féltem, hogy valaki eltulajdonítja, megszámoltam a bankjegyeket, a pénzt eltettem, a borítékba pedig beletettem egy cédulát az összeggel. Ekkor ébredtem fel, és megállapítottam, hogy abban a helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettem.

A két eset abban hasonlít, hogy a probléma álmomban jelentkezett, félálomban kezdtem gondolkodni a megoldáson, de éberen fejeztem be. Kíváncsi vagyok, hogy mostantól ez lesz-e az álmaim rendes lefolyása. Remélem, hogy tovább is biztonságban leszek. A rémálmoktól már régóta megóv egy mechanizmus. Amikor kezd kritikussá válni a történet, egy pillanatra éberebbé válok, öntudatlanul is átszerkesztem, aztán folytatom. Ennyit érdemes megtenni a biztonságomért. Így hát nem zuhantam le, amikor autóval mentem le egy lépcsősoron, nem mentem haza, amikor észrevettem egy rendőrautót a lakásom felé száguldani, és így tovább. A korábbi írásom az "álom-életemről" a Hihetetlen történetek 2. kiadásában található:

https://mek.oszk.hu/20500/20589/20589.htm#22

 

 

Médiaegyensúly

A Népszava likvidálása felveti a kérdést: hogy lehet biztosítani, hogy a társadalom politikai szerkezetének lehetőleg minél szélesebb részének legyen meg a sajtó-reprezentációja. Akár külön-külön, akár együtt, egyetlen napilap különböző szekcióiban. Abszurd helyzet, hogy még a választásokon 2/3-os többséget szerzett Tisza Pártnak sincs saját nyomtatott sajtóorgánuma. De a baloldalnak (és esetleg a jobboldalnak) külön is szüksége lenne erre. (Az előbbit a legegyszerűbben a Népszava helyreállítása oldaná meg.) Lehet, hogy ez az országos pénzügyeket tekintve túl korai kérdés, de a döntés valójában halaszthatatlan. A Mediaworksöt is államosítani lehetne, legalább átmenetileg (utólagos kárpótlással), de lehetne a semmiből is létrehozni egy állami napilapnyomdát, amely kiszolgálná a leginkább hiányzó sajtóorgánumokat. Az idő múlik, a történelemben és az egyes korszakok sajtójában sem lehetnek "fekete lyukak".

 

 

(Mobil Népszava, 2026. jún. 13.) 

Hozzáfűzött megjegyzésem: A nyomtatott sajtó nagy előnye, hogy évekkel

később is meg lehet találni a fontosabb írásokat. Ez a retrospektív olvasás

nem lehetséges az online változatoknál, így a közreadott tartalmak gyorsan

elveszhetnek. A gyors és könnyű hozzáférésnek ez az ára. A történészek

számára egy eltűnt újságban olvasható hírek és vélemények örökre elveszhetnek.

(2026. jún. 14.)

 

Miért bukott meg a Fidesz?

Szerintem a Fidesz bukása nem egy törvényszerű folyamat volt. Ha Orbán rendszere nem lett volna életképes, akkor 15 évig sem bírtuk volna elviselni. Szép lassan belecsúsztunk volna Fehéroroszország szigorú békéjébe. Kellett valaki, aki észrevette a gyermekbántalmazásokat, kellettek influenszerek és szakértők, akik felfigyeltek a rendszer működési zavaraira, és aztán kellett egy eddig a nagy közönség által ismeretlen, fiatal, de rendkívül energikus szereplő, aki addig csak a Fideszen belül politizált (a Fideszt képviselte Brüsszelben is), akinek ráadásul tönkrement a házassága. Sőt, az ő korábbi felesége, közös gyermekeik anyja is érintve volt a rendszer által. És akkor ennek a fiatalembernek a fejében megszületett a nagy terv. Itt az ő esélye, hogy valami nagyot csináljon. Beszélhetünk arról, hogy a nép már nem bírta, de ez nem igaz. Bírta volna még sokáig. Minden alkatrész működött a maffia-típusú gépezetben. De ezek a véletlen mozzanatok egyszer csak összeálltak. Nem rajtunk, az elégedetlenkedő sokaságon múlt. Képzeljük el, hogy mi lett volna, ha nem jelenik meg Magyar Péter, a kifogyhatatlannak tűnő energiájával és akaraterejével! Vagy ha Márki-Zay Péterhez hasonlóan ő is összeáll az évtizedek óta tehetetlennek bizonyult korábbi ellenzéki pártocskákkal, velük kellett volna vitatkoznia, hogy mit és hogyan. Hatalmi harcot kellett volna folytatnia Gyurcsánnyal, aki egy interjúban úgy érvelt, hogy ők már évtizedek óta ellenzékiek, egy volt fideszes ne mondja meg nekik, hogy mi a teendő, inkább "álljon a sor végére". Abban ugyan nem volt igaza Magyarnak, hogy ellenfeleként az "Orbán-Gyurcsány rendszert" nevezte meg, de az biztos, hogy ha ő nem ugrik a ringbe, akkor folytatódik a NER uralma, az ellenzéki pártocskák által nem nagyon zavarva, még pimaszabb propagandával, esetleg a mind agresszívebb szabadcsapatok fellépésével. Magyar Péter nem mindent egyedül csinált, de megmutatta, hogy a NER is sérülékeny. (A mi szerencsénkre Orbán is viszariadt attól, hogy durvább eszközökhöz folyamodjék. Nem zárta az ellenfeleit börtönbe, nem zavarta szét a tüntetőket, legfeljebb megfenyegette őket, elsősorban a háborús hisztéria, az ukránellenesség fokozásában bízott.) Bizony, ezeknek a véletlen tényezőknek mindegyike kellett ahhoz, hogy a bombabiztosnak vélt maffia-struktúra megrendüljön. És amikor már látszott, hogy Orbán elveszítheti a választást, több és több szavazó állt az ellenzék mellé. Kiderült, hogy tényleg van remény a változásra. És csodák csodája, az eredetileg 50 % körül mért Tisza a kétharmados, alkotmányozó többséget is megszerezte. És ahogy Orbán illiberális modellje egész Európában, sőt, az Egyesült Államokban is példaképpé vált, a bukása ugyanígy világpolitikai (netalán világtörténelmi) példa lehet. Példa arra, hogy az állami maffiamódszerek nem mindenhatóak. De kérdés, hogy Nyugaton is lesz-e Magyar Péterhez hasonló elszánt harcos, aki vissza tudja fordítani a demokrácia kudarcának trendjét. Ha lesz, akkor újrakezdődhet a történelem.

 

 (Blogbejegyzés, 2026. jún. 11.)

Békekölcsön

 Emlékszünk, hogy az ötvenes években nagy kampány bontakozott ki, amelynek keretében a dolgozók felajánlhatták a fizetésük egy részét az államnak, hogy abból az állam fejleszthesse a gazdaságát és a honvédelmét, ezáltal is erősítve a béketábort. A jó ötleteket újra és újra érdemes megvalósítani, a pillanatnyi helyzethez igazítva. (Így tett az Orbán-kormány is, amikor a magánnyugdíjpénztári megtakarításainkból mérsékelte a központi költségvetés hiányát.) Most itt az ideje, hogy a milliárdosainknak felajánljuk: ha kölcsön adják azt a pénzt, amiből mérsékelni lehet a ránk hagyott hiányokat, akkor azt az összeget levonjuk a csalások és sikkasztások miatt majdan befizetendő büntetésükből. És legalább a befizetett összegek erejéig békén hagyjuk őket. Mindenki jól jár.

(Az Élet és Irodalom Páratlan oldalára felajánlott bejegyzés, 2026. máj. 31.)

Tűzijáték-teszt

 

Amikor egy új kormány veszi át a vezetést, és megállapítja, hogy üres a kassza, nagyon meg kell fontolni, hogy mire mennyit költ. Emlékszünk Medgyessy Péter miniszterelnökségére. Spórolást ígért, de amikor az esedékes augusztus 20-ikai tűzijátékot elmosta volna az éppen áradó Duna, akkor, arra hivatkozva sem mondta le a költséges ünneplést, csak valamennyivel elhalasztotta - ha jól emlékszem, az árvízi védekezés hőseire való megemlékezés jegyében, holott csak arról volt szó, hogy az előkészületek már megtörténtek, és a közreműködőket kártalanítani kellett volna. (Nyilván nem annyival, amennyi robbanóanyagot már felhalmoztak, de még nem füstölték el.)

   Most olyan helyzet van, hogy megint üres az államkassza, és a Tisza győzelmét is  megünnepeltük már néhány fesztivállal. Még a rakétázókkal sem kötöttek szerződést, amivel elköteleznék magukat. Itt a nagy lehetőség a takarékoskodásra. Kíváncsi vagyok, hogy Magyar Péter kormánya hogy dönt: lemondja-e a felesleges ünneplést (amit az Orbán-kormány fejlesztett igazán nagy, „kerül, amibe kerül, csak nagyobb legyen, mint a tavalyi” fesztivállá), vagy a józanság dönt, és a tűzijáték lemondását is az Orbán-kormány esztelen költekezésével magyarázza.

   De ha meggondolom, az állami tűzijátékot néhány egyéb módon is helyettesíteni lehetne. Például megkérhetnénk a NER alatt meggazdagodott milliomosokat, hogy ezúttal ők viseljék a költségeket (ezzel természetesen csökkenne a tőlük behajtandó büntetés összege). Lehetséges lenne az is, hogy tűzijáték-versenyt rendezünk, és mindenki a saját petárdáival nevezhetne be. Mivel azonban én két szempontból is tűzijáték-ellenes vagyok (rontja a levegőt, és megőrjíti a kutyákat), azt az ötletemet is vitára bocsátom, hogy egyáltalán ne legyen tűzijáték, hanem helyette az utóbbi 20 év legszebb tűzijátékainak felvételeit játssza a tévé (a lakosság többsége úgysem eredetiben, hanem a televízión látja a tűzijátékokat), és lehessen szavazni, hogy kinek melyik tetszett. (Ennek a megoldásnak számos előnye lenne: nem kellene letaposni egymást a hidakon, nem kellene a házak padlásterében nyomakodni, senki sem pottyanna a Dunába és egyebek.)

   Az a gyanúm, hogy a Magyar-kormány sem változtat majd a szokásokon, és ugyanúgy kidobja a pénzt (a mi pénzünket) egy kis „circenses” kedvéért. És utána majd megmagyarázza, hogy azért nem élünk jobban, mert Orbánék túl sok pénzt eltékozoltak.

   Ez tehát a tűzijáték-teszt. Ki mit jósol? Átmegy-e majd a Tisza-kormány ezen?