Válasz az ajánlatokra

 

 Bámulatos, milyen nagy az emberek segítőkészsége. Felkutatják az elhunytak rokonait (ezek a rokonok rendszerint én vagyok), és ha ők maguk már haldokolnak, akkor is meg akarják osztani velem a megmaradt és már semmi másra fel nem használható pénzecskéjüket, néhány millió dollárocskájukat. Én minden levelet figyelmesen elolvasok, és majd mindent az utasításaiknak megfelelően intézek, csak egy kis türelmet kérek. Öreg vagyok már, az eszem is lassabban jár, és ha sok milliós átutalásokról van szó, maga a hirtelen rám törő öröm sem tesz már jót az idegeimnek. 

 

 

 Szóval csak szépen, sorjában! 

Mr. Steven John Kwami Esq. arról értesített, hogy egy autószerencsétlenségben elhunyt rokonom után 9,6 millió dollár maradt rám, de hogy ezt az összeget megkapjam, meg kell adnom a legtitkosabb személyi adataimat. 

Ajayi Tanto fáradságot nem kímélve kinyomozta, hogy rokona vagyok a nemrég elhunyt Mensah.K.I olajipari építőmérnöknek, akitől 10 millió dollárt örököltem. Mivel nem válaszoltam azonnal, küldött egy újabb levelet. Ebben sajnálkozását fejezi ki, hogy kénytelen volt másnak adni a pénzt (az ÉN örökségemet?!), de most úgy határozott, hogy engem is kárpótol, mégpedig 350 ezer dollárral. Csak küldjem már el végre a kért személyes adataimat! 

Mr. Kris Dc Ugo's megírta, hogy egy másik rokonom Togóban halt meg, és az ügyvéd el akarja intézni, hogy én legyek az elhunyt legközelebbi hozzátartozója, és ily módon megkaphassam az elhunyt vagyonát. Dc Ugo’s mindent lerendez jogilag, hogy igényelhessem a pénzt, a részleteket majd levélben tisztázzuk. (Sajnos még nem tudom, szegény rokonomtól mennyit örököltem. De majd ez is kiderül.) 

Mrs Victoria Desmond, egy banktisztviselő Burkina Fasóból is talált egy rokont, aki repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. 10,5 millió dollár maradt hátra, és Victoria asszony hajlandó ennek az összegnek a felét nekem adni. 

Mr. Leonardo Arduini egy londoni bank vezető tisztviselője, hozzá tartoznak azok az összegek, amelyek gazdátlanok maradnak. És egy elhunyt rokonom nevén talált 15,6 millió angol fontot, amelyért senki sem jelentkezett. Lám, ő ennek az összegnek gálánsan a 40 százalékát is felajánlotta, ha együttműködöm vele. 

Már a koronavírus is szedi áldozatait a családunkban. Eustace Robert James arról értesített, hogy egy ügyfele, szintén a rokonom, aki egy árvaházban nevelkedett, 10,5 millió dollárt hagyott hátra, és ha megadom az adataimat, készségesen átutalja nekem ezt az összeget. Ráadásul azt is felajánlotta, hogy ha bármi kétely merülne fel bennem az örökségi eljárás tisztességes voltával kapcsolatban, nyugodtan forduljak hozzá, mert ebben az ügyben ő dönti el, hogy mi a jogos és mi nem. Addig is kezeljem az ügyet bizalmasan. Ez rendben is lenne. De nem sokkal később kaptam tőle egy másik levelet is, amiben egy egészen másik lehetőséget ajánlott fel: egy   30 millió dolláros befektetést, méghozzá azzal, hogy elkerüljük az én országom hatóságainak beavatkozását. 

Melissa Brown, egy amerikai utazó ápolónő Szíriában a koronavírus egyik áldozatának bőröndjében fedezett fel 14,4 millió dollárt (száz dolláros részletekben). Megvizsgálta a bőröndöt és a pénzkötegeket, és úgy találta, hogy nem fertőzödtek meg a vírussal. Mivel megbízik bennem, hajlandó ezt a pénzt fele-fele alapon megosztani velem. Azért választott ki engem erre az ügyletre, mert tudja, hogy nem vagyok pénzéhes. És sokkal jobb, ha én kapom az összeg felét, mintha a gonosz dzsihádisták kezébe kerülne. A pénzt egy ENSZ-küldemény keretében kapnám meg. De kér, hogy ne szóljak erről senkinek, mert azzal az ő humanitárius munkáját is veszélybe sodornám. A világ előtt üzleti partnerként szerepelnénk, így a legbiztonságosabb. 

Mrs. Sophia Robin, Milánóban dolgozó amerikai állampolgár, a HSBC Bank telex-igazgatója egy kínai politikus, bizonyos dr. Cheng Chao által hátra hagyott 15,5 millió dollárt akarja velem megosztani (az én részem 40 % lenne). Ez a Cheng pénzmosással is foglalkozott, és a pénz nagy része arannyal és olajjal való kereskedésből származott. Mrs. Robin is azt szeretné, ha ezzel a pénzzel a szegényeket támogatnám. 

Haldoklók is bizalommal fordulnak hozzám. Például a kanadai, de jelenleg Isztambulban élő Susan Edward már a halál küszöbén van, de örülne, ha elfogadnék tőle 17 millió dollárt, és az ő nevében ezt az összeget jótékonyságra fordítanám. 

Hasonló volt Mrs. Jane Anderson szándéka, aki egy közös projekt keretében 3,4 millió dollárt ajánlott fel, hogy az elhunyt férje nevében azt az emberiség boldogítására, a szegények ellátására fordíthassuk. 

Norvégiából Mrs. Maya Oliver írt, egy burkina fasói aranybánya tulajdonosának özvegye. Emlőrákban szenved, és most ráadásul sztrókot is kapott. Ő a 8,5 millió dolláros örökségét ajánlotta fel. Mivel ő maga is árvaházban nevelkedett, saját rokonait nem ismeri, engem választott arra, hogy a Mindenható Úr Isten áldásával ezt a pénzt az árvák és özvegyek javára használjam fel. És sietnünk kell, nehogy az ő halála után a kormány tegye rá a kezét az örökségre.

Dániából Mrs. Francisca John  Carlsen, egy istenfélő özvegyasszony írt, aki agydaganattól szenved, és már a végső stádiumba került. A férje 11 millió dollárt helyezett el a bankban, és a haldokló bennem bízik, hogy ezt az összeget jótékony célra, a szegények érdekében használnám fel. A szolgálataimért – a haldokló befektetési partnere címén – ennek az összegnek a 35 százalékát kapnám. 

Mrs. Rachel Simpson Amerikából meleg szívvel ajánlotta fel a barátságát, az Úr Isten nevében. És sugallatára. Ő is haldoklik, neki sincs már sok ideje hátra, agydaganata miatt rettenetesen szenved.   Az orvosi ellátásra már minden pénzét kimerítette, de van egy jótékonysági alapítványa. Mivel özvegy, örökösei nincsenek, a pénzt (8, 1 millió dollár) egy jótékonysági alapba kívánja fektetni (így az adóteher is kisebb). Az én részesedésem 20 százalék lenne, a többit jótékonysági célra kell fordítani, valamint egy rák-ellenes szövetséget segíteni és egy árvaházat is építeni kell. Mindezt az adományozó emlekezetére. Bennem azért is megbízik, mert az Úr vezette hozzám. 

Mrs. Elisabeth Allian Ghánából keresett meg. Az ő elhunyt férje (Ghána londoni nagykövetségének volt munkatása) 4,1 millió eurót helyezett el egy ghánai bankban. Az özvegy is rákos beteg, és ő is sztrókot kapott, ezért ő is jótékony célokra kívánja, az árvák gondozására felhasználni a pénzt. A helyzetét nehezíti, hogy a volt férj rokonai állandóan körülötte ólálkodnak, erről a pénzről pedig nem szabad tudniuk. Az özvegy engem minden meghatalmazással ellát majd, csak teljesítsem a végakaratát, az árvák javára. Viszont arra is figyelmeztetett, hogy ha nem válaszolok elég gyorsan, akkor mást keres. 

Mrs. Elizabeth Michael 65 éves özvegy, egyébként halláskárosult. A férje 2017-ben halt meg. Korábban 8,5 millió dollárt fektetett be egy cégbe. Mivel az özvegy is rákos beteg lett, most kétségbeesetten keres valakit, akire rábízhatná a pénzt, abban a tudatban, hogy az illető azt jótékony célra fordítja. 

Mrs. Maureen Greaves (úgy írta alá, hogy a “nővérem az Úrban”), a néhai Alan Greaves özvegye, akinek a férje egy francia multinacionális olaj-és gázcégben dolgozott, de egyházi organista is volt, egy brutális támadás áldozata lett (erről az Interneten is olvasni lehetett: http://www.dailymail.co.uk/news/article-2529286/A-year-murder-organists-widow-breaks-vigil.html)
Az újjászületett keresztény (Born Again Christian) házaspár Beninben helyezett el 15,5 millió dollárt. Ez az özvegyasszony is figyelmeztetett, hogy ha nem válaszolok elég gyorsan, akkor esetleg más jótevőnek adja a lehetőséget. És addig is teljes diszkréciót kér.

Lucy Wong Ázsiában született, a férje nemrég elhunyt, ő pedig az Egyesült Királyságban él. Azaz már ő is haldoklik, csak néhány hónapja van hátra. Ő is a szegényeken akar segíteni. A közös vagyonukból 600 ezer dollár az orvosi ápolásra ment el, de még mindig van 4 millió, amit a nemes célra lehet fordítani. Ezt a pénzt rám bízná, csak arra kér, hogy ne diszkrimáljak egyetlen vallási felekezetet vagy etnikumot se. 

Mrs. Ruth Dodji Komla is haldoklik, és a 2,5 millió dollárra rúgó vagyonát ő is rám bízná, abban a reményben, hogy majd helyette is támogatom a szegényeket, a hajléktalanokat és az árvákat. Ehhez csak az adataimat kell elküldenem neki. 

Mr. Kito GoodMan (a Benini Köztársaságból) értesített arról, hogy az IMF is nekem ítélt 3,5 millió dollárt, és az első 3000 dolláros részletet már el is küldték a nevemre a Western Unionon keresztül (úgy tervezik, hogy naponta kétszer adják fel ezt az összeget, ameddig el nem fogy a 3,5 millió). Néhány nappal később ugyancsak Beninből Mr. Duru Anthony is arról tájékoztatott, hogy ugyanennyi pénzt kapnék az IMF-től, a kéretlen levelek (spam-ek) áldozataként (csak ezúttal 3500 dolláros részletekben). 

Ezzel egy időben a Világbank is kártalanítani akar a szélhámosok áldozataként. George Mari úr szerint 950 ezer dollárt ítéltek meg nekem, a Burkina Fasóban működő bankjuk közvetítésével. Ők a MoneyGram segítségével küldenék a pénzt, naponta 5000 dollárt. 

Nem kisebb személytől, mint Christine Lagardetól, az Európai Központi Bank elnökétől is kaptam egy ajánlatot. Ez nem nevezte meg az összeget, de biztatott, hogy 48 órán belül keressem a kifizetések igazgatóját, David Hillst. 

De ez még nem minden. A szélhámosok áldozataként maga az ENSZ is kárpótolni szeretne. Egy svájci találkozójukon, António Guterres ENSZ-főtitkárral egyetértésben, úgy döntöttek, hogy 1,2 millió dollárt utalnak ki a részemre, mivel egy vagyok a 40 közül, akinek a neve szerepelt a listán. Erről Jerry Gang, a nemzetközi pénzügyi kifizetések igazgatója értesített. Allen Smith viszont azt írta, hogy 2,5 millió dollárt kapunk fejenként, egyben figyelmeztetett, hogy szakítsak meg minden tranzakciót más irodákkal és személyekkel, mert esetleg elveszíthetem a fenti összeget. 

Sokáig nem értettem, miért tekintenek a szélhámosok áldozatának, de benini ügyvédek (akik egyébiránt az ENSZ-nek dolgoznak) céloztak egy lehetőségre. Vizsgálataik során egy csomó csalót tartóztattak le, és ennek során nem kevesebb, mint 12 milliárd dollárt találtak (készpénzben, illetve különböző számlákon). Az ENSZ és az Afrikai Unió hatóságai most 1,5 millió dollárt fizetnek a csalások áldozatainak. És az én nevemet megtalálták a bűnözőknél! Most már csak arra van szükség, hogy igazoljam magam: tényleg én vagyok-e, akit becsaptak. 

A kanadai Mrs. Susan Edwardstól orosz nyelvű üzenetet kaptam. Ő 4,7 millió USA-dollárt szeretne jótékony célra fordítani, méghozzá az én hazámban. Hogy miért éppen engem választott ki erre a célra, azt nem írta meg, én pedig még nem kérdeztem. Azt viszont megírta, hogy ő is gyógyíthatatlanul beteg. Úgy tűnik, az ilyenek bíznak bennem. Tudják, hogy én is jó ember vagyok. (Mi más lehetne a magyarázat?) 

Martin Gilbert Amerikából szintén oroszul írt, és 5 millió dollárt akar a bankszámlámra átutalni. 

Szóval ömlik a pénz, ömlik a pénz. De mit kezdjek vele? Erre Mr. Xu Shan Hui ajánlott megoldást. Ő is pénzt adna, de ezen egy közös üzletet létesítenénk. Tőle 50 millió eurót kapnék, amit közösen befektethetnénk. A cég dokumentumait átíratná az én nevemre, megkapnám az 5 millió 35 %-át, és további 10 százalékot az osztalékból. Minden rendben lesz, csak adjam meg az adataimat. 

Hasonló ajánlatot kaptam Mr. Chan Salimtól is. Ő 21 millió 537 ezer dollárt talált egy elhalálozott ügyfél számláján. Nekem ajánlja fel először, de ha néhány napon belül nem reagálok, akkor másoknak is ír. 

Legnagyobb meglepetésemre egy kanadai holokauszt-központtól is kaptam levelet, arról, hogy kárpótolni szeretnének a II. világháborúban elszenvedett náci üldöztetés miatt. Konkrét összegekről ebben nincs szó, de tudjuk, hogy milyen nagy a tét. (A családomban az esetleges zsidó hagyománynak semmilyen elemét sem fedeztem fel, becsületes tiszavidéki reformátusok voltunk, de ki tudja? Ilyen esélyt az ember nem szívesen hagy ki. Akkor még körülmetéltetni is érdemes magamat.) 

Onyinyechi Chubuike Esq. korábban sikertelenül próbált nekem elküldeni a 850 ezer dollár értékű bankkártyákat Japánból. Azért akart pénzt adni, amiért segítek a projektjében. Ha sikerül megkapnom, akkor haladéktalanul írjak neki, mert osztozni szeretne az örömömben. Úgyhogy minél előbb lépjek kapcsolatba a titkárnőjével, hogy a tranzakció ne szenvedjen újabb késedelmet. 

Aztán Togóból kaptam egy üzenetet, miszerint 7,5 millió dollár értékű ATM Master Cardot kaptak, PIN-kóddal együtt, és csak arra várnak, hogy megadjam a adataimat, mert anélkül nem tudják eljuttatni hozzám. A levelet egy David nevű lelkipásztor küldte.

Madam. Nimah Mubarak Mustafa, egy elefántcsontparti vegyészmérnök özvegye, szintén haldokló stádiumban, 25,9 millió dollárt bízna rám, ugyancsak az árvaházak támogatására, ami az elhunyt férjnek is vágya volt. A kért adatokat sürgősen küldjem el, de ne telefonáljak, mert az orvosa azt az egészségi állapotát figyelembe véve veszélyesnek ítélte.

r.Rafiq Bengail, az Egyesült Államok korábbi benini nagykövete egy ECOWAS-tanácskozás alkalmából nézelődött a követségen, és megtudta, hogy az általam örökölt 10,5 millió dollárt még mindig nem kaptam meg, mivel nem fizettem be a kártyahasználat költségét (125 dollár). Ha nem kell az örökség, akkor legalább írjam meg, hogy miért nem kell, mert az őt nagyon érdekli. “Bizony, kedvesem”, vált személyesre a levél, “ez egy rejtély”. És ha a tanácskozás végéig (2 napon belül) nem adom meg az adataimat, akkor lemondhatok a nagy pénzről. 

Mennyi jó szándék, mennyi jó szívűség, mennyi jó akarat! 

Az összes levélírónak azt válaszolhatom, hogy foglalkozom az üggyel, de egyszerre csak egyet tudok elintézni. Attól is tartok, hogy egyik napról a másikra válok milliárdossá, az pedig nagyon veszélyes. Akkor rám szállhatnak a hatóságok, gyerektartási pereket zúdítanak a nyakamba, a pénzmosás gyanúja is felmerül.

Ha pedig mindenképpen támogatni akarnak engem, van egy sokkal egyszerűbb ajánlatom. Ahelyett, hogy az adataimat kérnék és sok millió dollárokat utalnának át a bankszámlámra, küldjenek egyszerűen 100 dollárt. Mindenki külön. A Western Unionon keresztül. Aztán majd én is keresek valakit, akin segíthetek. Ha már magam is haldoklom.

Világvége

Néha kezembe akadnak az Élet és Irodalom régebbi számai. Most például újra elolvastam Kállai R. Gábor jegyzetét a 2025. október 3-iki lapszámból ("A legújabb világvége"). Az érdekes idézeteken túl (ezek közül Jókait emelném ki) és a mobiltelefonok vagy a ChatGPT által megváltoztatott világra jellemző utalások felvázolják a mai kultúránk általános szétesésének jellemzőit, egészen az atomháború fenyegetéséig. Az emberiség globális kipusztulása valóban nem zárható ki -- amikor olyan államfők kezében van az indítógomb, mint Trump, Putyin és Kim Dzsong Un (az iráni atomprogramról nem is beszélve, és azzal sem törődve, hogy Pakisztánban is könnyen a szélsőséges iszlamisták kezébe kerülhet a hatalom).

 

Az én megközelítésem egy kicsit más. A II. világháborút lezáró jaltai világrendet egyre jobban erodálják a  korábbi idők erőszakos történelmén kitanult új diktátorok, akik a nukleáris fegyvert egyelőre csak elrettentésül használják, igazából a korábbi korokra jellemző, hagyományos fegyvereken alapuló, területgyarapító politikákat és uralmi rendszereket újítják fel. Egy olyan világban, ahol mindennél jobban szükség lenne az államok összefogására, a természeti katasztrófák elkerülése érdekében. Az örök fagy birodalma egyre melegszik, azzal fenyegetve, hogy hamarosan kiszabadulhat a jég alá szorult óriási metántömeg, szabályosan megfojtva az oxigénhez szokott élővilágot, és  elpusztítva a Nap halálos sugárzástól védő (egyre kevésbé védő) ózonpajzsot. A pusztulás már elkerülhetetlennek látszik, mivel a tudósok intelmei és a földi élet megmentésére kidolgozott egyezmények ellenére már túl vagyunk a veszélyes tendencia visszafordításának esélyein.

Miért történt mindez? Ha vallásos lennék, azt válaszolnám: azért, mert Ádám és Éva az örök élet almája helyett a tudás almájába haraptak bele. Ráadásul nem nyelték le teljesen. Azért megyek vissza egészen a Bibliáig, mert az a meggyőződésem, hogy az ember létrejötte az élővilág pusztulását vetíti előre. Ahogy az első emberek először összevesztek a leszedhető gyümölcsökön, és a pattintott követ is használhatták eszközként, rögtön fegyvereket kezdtek készíteni, amely egyenesen vezetett el a nyílvesszőn, dárdán, kardon keresztül a lőfegyverekig és az atombombáig. Megcsinálom, mert meg tudom csinálni, és elveszem a másét, mert el tudom venni. Már a kezdet kezdetén is észszerűbb lett volna a szomszéd csoportokkal, törzsekkel együttműködni, hiszen közösen nagyobb célokat is el tudtak volna érni, de ez volt az egyszerűbb és gyorsabb. A hóembert is könnyebb szétrúgni, mint felépíteni. De hát ilyen lett az első intelligens állat, az ember. (Talán jobb lett volna eleve a delfinekkel kezdeni. Nagy kár, hogy az óceánokban élve, valamint ügyes karok, kezek nélkül ez nekik elérhetetlen volt.)

Mindez az egyre hatalmasabb birodalmakhoz vezetett, egészen Hitlerig és a japán terjeszkedésig. A II. világháború és a két ledobott atombomba egy időre kijózanította az embereket, és bár a hatalmon lévők folyton azon törték a fejüket, hogy hogy szerezhetnének még több hatalmat, a katonai hódításnál észszerűbbnek tűnt a gazdasági hatalom terjesztése, a piacok bővítése és a fejletlenebb országok bedolgozóként való felhasználása és kizsákmányolása. A Szovjetunió felbomlásával a két szuperhatalom egyike meggyengült. A demokráciával való sikertelen kísérletezés után ismét az imperialista hódítás került elő, elsősorban Oroszországban, de Kínában és legújabban az Egyesült Államokban is. Ez tűnt "szexinek", és hát az erőszak diadalát hirdették az amerikai kovbojfilmek és a legújabb kori krimik is.

A legnagyobb atomhatalmak egyelőre nem merték bevetni a nukleáris fegyvereiket, de tovább fejlesztették az arzenáljukat, az 1000 megatonnás szovjet "Cár bombától" le egészen az aktatáskában vagy hátizsákban hordozható, miniatürizált atomfegyverig (back pack nuke). Medvegyev, az orosz védelmi tanács elnöke már számos alkalommal kijelölte a "vörös vonalat", amelynek átlépése automatikusan atomháborúhoz vezetne. Ukrajna, a három balti köztársaság, Lengyelország, de még Anglia és Németország is a lehetséges célpontok között szerepel, amennyiben továbbra is "felelőtlenül" segíteni próbálják az oroszok által zsákmánynak kijelölt Ukrajnát. De egy erős ország nukleáris fegyverek nélkül is el tud foglalni kisebb országokat. Bevonulnak oda, ahova bevonulhatnak. Ilyen volt Grúzia (Észak-Oszétia), ilyen a Krím-félsziget és Moldova orosz lakta része (Transznyisztria). Mint ahogy Hitler is bevonult annak idején az I. világháború után semlegessé deklarált Rajna-vidékre, majd a müncheni szerződés keretében a Szudéta-vidéket is harc nélkül szerezte meg. Az 1994-ben aláírt Budapesti memorandumban az Ukrajnában tárol sok ezer szovjet nukleáris robbanófej Oroszországnak való átadása fejében Jelcin hozzájárult Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartásához. De 2014-ben a putyini hatalom lerohanta a Krímet, és a Donyeci medencében "népköztársaságokat" hozott létre, majd ezeket nemzetközi jogilag is a saját területének nyilvánította. Orosz újságírók és katonai vezetők egyre többször beszélnek a határok Közép-Európa rovására tervezett megváltoztatásáról. Egyelőre ehhez hiányzik a gazdasági háttér. A hadigazdaságra való átállás azonban már elkezdődött, és a Szovjetunió az 1940-es években megmutatta, hogy ez nem lehetetlen, a szegénység pedig nem akadály. A szovjet hadsereg (a Varsói Szerződés csapataival kiegészítve) már a hidegháború éveiben is nagy fenyegetést jelentett Nyugat-Európára, amit csak az amerikai csapatok európai állomásoztatása (és később az atomaknazár terve, valamint az "eurorakéták" ide helyezése) ellensúlyozott. Én ezt akkoriban hisztériának gondoltam, de az Ukrajna elleni nyílt támadás megmutatta, hogy ez valós veszély volt. De jött Trump, aki már az első elnöksége alatt is megmutatta, hogy egészen más tervei vannak. Jelenleg arról beszél, hogy az USA magára is hagyhatja Európát, ő megegyezik Putyinnal, hogy Kínára koncentrálhasson. Az amerikai védőernyő nélkül a NATO európai tagállamai gyorsan meggyengülnének, ami nagyon is megfelelne az új Orosz birodalom terjeszkedési terveinek. (Ez a gyengeség jelenleg feltűnő, de hosszabb távon az európai országok képesek lehetnek megvédeni magukat, sőt, Franciaország és az Egyesült Királyság révén még nukleáris elrettentő képessége is van. De túlságosan elszoktunk már a katonáskodástól, és egy harcias orosz hatalommal szemben az USA támogatása nélkül nem sokáig tudnánk megvédeni magunkat. Trump pedig megmutatta, hogy az amerikaiak segítségvállalására nem nagyon lehet számítani.)

Közel az idő, amikor elszabadul a pokol. Az USA elfoglalhatja Grönlandot, leigázhatja Kanadát, esetleg Mexikót is, Kína visszafoglalhatja Tajvant, Észak-Korea megint lerohanhatja Dél-Koreát. És ez csak a kezdete lenne egy új korszaknak. Hiszen ha "az erősebb legyőzheti a gyengébbet" elv elharapódzik, Szerbia megtámadhatja Horvátországot és Szlovéniát, visszaszerezheti Koszovót, a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Monaco, San Marino, Liechtenstein, Málta és Andorra stb.) is jogosan olvaszthatják be az erősebb szomszédjaik. Persze ezek a hódítások gyakorlatilag teljesen értelmetlenek, de kielégítik a mind "szuverénebbé" váló nagyobb országok polgárainak manipulált elvárásait.

Ez pedig egy második középkorba vezet, újraértelmezett nemességgel és jobbágysággal (vagy rabszolgasággal), a gazdagok és a szegények közötti áthidalhatatlan és egyre növekvő szakadékkal, gyilkos háborúkkal.

És miközben a társadalom nem fejlődött igazából, a természeti környezetet is egyre csak romboljuk. A belélegezhető levegő egyre fogy, a vizek pocsolyává válnak, tele mikroműanyagokkal, a felmelegedéstől elolvadó jégtáblák miatt az óceánok a termőföld nagy részét elárasztják. A végső pusztulást azonban mégis csak a butaságból vagy véletlenül felrobbanó nukleáris töltetek hozzák el.

Ilyennek látom én a jövőt. De nem vagyok elkeseredve. Ha van Isten, akkor belátja, hogy az emberrel való kísérlete kudarcot vallott. Majd keres egy másik galaxist, és újrakezdi. De miért lenne Isten? Talán mindez az anyag örökös átalakulásaiba van kódolva. Az élet elkezdődhetett magától is. Hogy a Földön kialakult a növény- és állatfajok változása, alkalmazkodása a környezethez, és ez elvezetett az emberig, az egy olyan fejlemény, amely az Univerzumban valójában semmire nincs kihatással, és senkit sem érdekel. Mi, emberek, olyan színdarab utolsó felvonásának szereplői vagyunk, akik élvezhetjük mindezt, handabandázhatunk, de ez végső soron említésre sem méltó. Az egyetlen reményünk az lehet, hogy ha a katasztrófát már nem is kerülhetjük el, talán egy kissé fékezhetjük a bekövetkeztét. És ennek is lehet örülni. 

(Az Élet és Irodalomnak szánt írás, 2026. szept. 5.)

 

 

Nagy Imre-szindróma

 

Győzni még mindig könnyebb, mint kormányozni. Nagy Imrét
ötvenhatban a zsarnokság elleni össznépi lázadás emelte a
forradalom vezetőjévé, de rövid idő alatt foglyává vált a gyors
változásokat akaró tömegeknek.
   Valami ilyesmi fenyegeti most Magyar Pétert is. Igaz, őt a maga
által irányított lázadás emelte a hatalomba, mint az egyetlen
politikust, aki ígéretei alapján talán el tudná takarítani a
diktatórikus rezsim hidraszerű tekervényeit. Ennek az ígéretnek
köszönheti a sosem látott támogatást. De ahogy a rezsimváltás
újabb és újabb gyakorlati intézkedéseket követel, kitűnik, hogy
a politikus és a követőinek tábora nem egyformán gondolkodik.
A vezér tervez (és néha el is hiszi magáról, hogy jobban tudja a
teendőket, mint mindenki más), a követői pedig időnként csalódnak
és -- élve az ígért nagyobb szabadsággal -- fel is mordulnak. Néhány
ilyen "felmordulást" már átéltünk, például a sógor kinevezésével
vagy az oktatási tárca antidemokratikus vezetőre bízásával
kapcsolatban. Ezekben az esetekben a miniszterelnök gyorsan
helyesbíteni tudott. De attól tartok, hogy lesznek még további
kellően át nem gondolt ötletei. Orbán Viktortól senki sem követelte
a döntései újragondolását, mert ő egy diktatórikus vezető volt.
Magyar Péter nagy részben azért győzött, mert úgy mutatkozott
be, mint aki mindig hallgat ránk, megkérdez bennünket, és biztat,
hogy majd minden másképp lesz, úgy, ahogy mi akarjuk (és ahogy
meg is érdemli az ország). Polgár Judit köztársasági elnöknek való
jelölése azonban azt mutatta, hogy Magyar hajlandó a rögtönzésekre
(és a Tisza-képviselők is hajlamosak teljes szívvel támogatni egy
olyan javaslatot, amiről kiderült, hogy a miniszterelnök sem
gondolta végig, sőt, a kiszemelt államfőt meg sem kérdezte,
mielőtt bejelentette a jelölését). Az át nem gondolt döntések
rendre értetlenkedéshez vezetnek. Ennek legutóbbi, és az
előbbieknél veszélyesebb példáját az állami vagyon védelmére
és visszaszerzésére felállított hivatal vezetőjének jelölése
kapcsán tapasztalhattuk (az egyik tévéállomás túlnyomórészt
Magyarral szimpatizáló nézőinek 91 %-a nem értett egyet a
javaslattal), ami arra figyelmeztet, hogy ideje lenne abbahagyni
az improvizációkat. A követők időnként csalódnak. Mert
komolyan vették, hogy most már az ő véleményük is számít.
És nehezíti a helyzetet, hogy míg ötvenhatban Rákosi hívei
elbújtak, most csak Orbán bújik el, de a Fidesz megmaradt
politikusai ott vannak a parlamentben, és minden apró hibát
kihasználnak, hogy visszatámadjanak. És ezt a kampányukat
harsányan támogatja a médiában megőrzött befolyásuk is.
Mi pedig, akiknek a kétharmad köszönhető, de nem akarunk
keresztbe tenni az új kormánynak, csak bámulunk és morgunk.
Még szerencse, hogy ezúttal remélhetőleg nem kell félnünk
egy szovjet intervenciótól.

(Az Élet és Irodalomnak 2026. aug. 29-ikén elküldött szöveg)

*

Később még olyan újabb problémákat is hozzá tennék, mint a havi
súlyos bírságok a menekültkérdés "nemzeti" kezelése miatt (a többi
26 ország politikájával szemben), vagy az ukrán uniós csatlakozás
akadályozása (az orbáni politika folytatásaként), egy olyan okból,
ami csak az ukrajnai legkisebb kisebbséget érinti, de minden más,
sokkal nagyobb nemzetiségre is ki kellene terjeszteni. Ez pedig már
törvényhozási szempontból is reménytelen, figyelembe véve a Kijev
elleni mind gyakoribb  rakétatámadásokat. Persze ezek a kimaradt
dolgok már nem illenének az 56-os összehasonlításba.

*

Még későbbi folytatás:

Magyar Péter mostanában gyakran tesz olyat, ami teljesen ellentmond
a kezdeti „se nem jobb, se nem bal, hanem magyar” jelszónak. Egyre
több olyan döntése van, amelyikkel már a baloldali követői nem
tudnak azonosulni. Ilyen a migránsok távol tartása és az Ukrajnával
kapcsolatos, megint merevvé váló politikája.
   A migránsokkal kapcsolatban világos, hogy nincs szükségünk az
Európába (Németországba) igyekvő, kemény muszlim vallású (például
a sariját követő és másoktól is megkövetelő) muszlimokra, ők csak bajt
okoznak. De a menekültválsággal kapcsolatban megújított és
szigorított uniós elvek, szabályok vannak, amik már semmiféle
nagy fenyegetést nem okoznának Magyarországnak. Azonkívül
már régóta van olyan lehetőség, hogy az adott uniós ország vagy
befogad, vagy fizet  a befogadó országoknak.  Málta egy hónapon
belül teljesítette a létszámra vonatkozó követelményeket, és azóta
békén hagyják. Igaz, hogy csak 400 ezren vannak (ha jól emlékszem
a lexikon-adatra), és csak néhány száz menekültet kellett befogadniuk.
Orbán keményen ellenállt, ennek köszönhetjük a napi 1 millió eurós
bírságot, ami Magyar Péter makacssága miatt tovább is fennáll.
(Mi mindent tudnánk finanszírozni abból a napi egy millióból!)
Nem tudom biztosan, de attól tartok, hogy ez a makacsság önmagában
is megakadályozhatja az uniós pénzek „haza hozatalát”, mindegy, hogy
a többi követelést teljesítettük-e vagy nem.
   A másik szerencsétlen dolog az Ukrajna elleni politika. Igaz, hogy
Magyar Péter néhány fontos kérdésben engedett, de például az
Ukrajnából, a besorozás elől menekülő, részben magyar származású
hadköteleseket nem küldi vissza. Namármost, azok a férfiak nem
állnak ellent az orosz agressziónak, amivel gyengítik Ukrajnát, és
közelebb hozzák Oroszország katonai győzelmét, és a mai
katonaszökevényeknek már nem is lesz hova visszamenniük. Ma
a kárpátaljai magyarokat is az ukrán katonák védik. És persze
Európát is, bennünket is, hiszen a visszafeudalizálódott Oroszország
nem fog megállni Ukrajnában, kiszivárgottak olyan tervek, miszerint
a balti köztársaságok, sőt Románia, Lengyelország és Finnország is
szerepel az orosz hadvezetés terveiben. Vajon az ide menekült, katona
korú ukrajnai magyarok fegyvert fognak-e majd a Magyarországba
betörő orosz hadakkal szemben? És ilyen helyzetben azt követelni,
hogy Ukrajna állítsa vissza a magyar nemzetiségnek a korábbi (az
orosz támadás előtti) összes jogát, már csak azért is irreális, hiszen
a Kijev elleni folyamatos orosz rakétacsapások már azt is kérdésessé
teszik, hogy a törvényalkotás egyáltalán működik-e. Arról nem is
szólva, hogy az Ukrajnában élő magyar nemzetiségiek létszáma talán
a legkisebb az ottani nemzetiségek közül. (Gyanítom, hogy az ukrán
vezetés azért ódzkodik a nemzetiségi jogok teljes visszaállításától,
 mivel a legnagyobb ottani ellenzék az orosz. Magyar Péter tehát
ezzel a gesztussal az oroszok nyelvhasználati jogainak visszaállítását
is követeli. Ez persze lehetett volna okos döntés is, de most valamiféle
defetizmust tükrözhetne. Amellett ha a vegyes lakosságú városokban
és falvakban megjelennének mindazon nemzetiségek nyelvén a
névtáblák, amely nemzetiség előfordul az adott helységben, az a
háborús helyzetben elképzelhetetlen:)
   Orbán 2022-ben háborús vészhelyzetet hirdetett (az uniós államok
közül egyetlenként), ami már megszűnt, de most Magyar Péter
meghosszabbította a tömeges bevándorlás okán Orbán által korábban,
már 11 éve elrendelt válsághelyzetet, látszólag minden valóságos
indok nélkül. Már nincs ilyen veszély, és ez csak további indok arra,
hogy megint úgy tekintsenek ránk, mint akik nem illenek az Unióba.
   Orbán az egész lakosságunkat pánikba ejtette azzal, hogy az Unió
(és a baloldal) háborúba akarja sodorni Magyarországot. Ezzel szemben
az igazság az, hogy a tétlenségünk bátorítja az agresszort. (Mennyire
más lett volna a helyzet, ha az Ukrajna territoriális integritását szavatoló
budapesti memorandumot követve már 2014-ben keményen fellépett
volna a NATO az orosz hódítással szemben!) Tulajdonképpen már akkor
meg kellett volna kezdeni olyan „nemzetközi brigádok” szervezését,
amelyek a harmincas években szembeszálltak Francóval. Abban részt
vettek franciák, olaszok, magyarok, sőt, amerikaiak is. Én már elmúltam
nyolcvan, de szívesen vállalnék valamilyen munkát, amit el tudok végezni.
A támadók ellen, az ukrán lakosság védelmében.
   Magyar Péter még botladozik miniszterelnökként. De a sok régen várt,
a demokrácia visszaállítását elősegítő döntése mellett egyre-másra követ
el hibákat is. Ilyen hiba a menekültek erőszakos kirekesztése és az
Ukrajnával folytatott, Orbán által elkezdett kekeckedés folytatása.
   Amikor Magyar Péter nagy fölénnyel megnyerte a választásokat,
mindenki fellélegzett. Nemcsak mi, de Európa jobbik része is. Most
majd megint le kell sütnünk a szemünket, ha a nemzetiségünket firtatják?

Játék a tűzzel

(Élet és Irodalom, 2026. július 10.)

Elismerem, kicsit túlságosan is hangzatos, és talán félrevezető is ez a cím. De miután Magyar Péter meghirdette a „Tisztítótűz” hadműveletet (a magyar maffiával való leszámolás jegyében), én is lehetek hangzatos. Ugyanakkor amiről írni akarok, annak van is némi kapcsolata a maffiaállam által ellopott és eltékozolt pénzekkel. Emlékezzünk a Medgyessy-kormány 2002-es hatalomra kerülésére. Akkor is kiürítette az államkasszát Orbán Viktor. (És hol volt az a kiürítés a mostanihoz képest!) Mikor jött augusztus 20-a, az új miniszterelnöknek minden oka meglett volna, hogy lemondja az esedékes tűzijátékot, annál is inkább, mivel a Duna magas vízállása miatt ez eleve veszélyes volt. Azzal sok pénzt meg lehetett volna spórolni. De nem mondta le, csak elhalasztotta, a hónap végéig. Az indoklás: már aláírták a szerződéseket, és a tűzijátékosokat kártalanítani kellene. Csak annyi változott, hogy a nemzeti ünnephez társult az árvízi védekezés hőseinek adandó tiszteletadás témája. Most is üres az államkassza, ráadásul Magyar Péter példátlan kétharmados választási győzelme nagymértékben annak volt köszönhető, hogy rámutatott: az egészségügy, az oktatás, a gazdaság milyen áldatlan állapotban van a maffia általi lopások és az állami pénzek értelmetlen elherdálása miatt. Közeledik augusztus huszadika, és az új kormány ugyanazzal a dilemmával néz szembe, mint annak idején Medgyessy. Ha ragaszkodik a tűzijátékhoz, akkor azt a pénzt pazarolja, amit a gazdaság és a szociális szféra rendbetételére is fel lehetne használni. Talán még nem kötötték meg a tűzijáték megrendezésével kapcsolatos szerződéseket. Igaz, hogy Magyar Péter is hangsúlyozza a nemzeti összetartozást (és a tűzijáték ennek is rég bevált demonstrációja), és még a várható uniós pénzek megszerzése is indok lehet. De ne igyunk előre a medve bőrére, és a Tisza győzelmét is megünnepeltük már néhány fesztivállal, nincs szükség további pénzszórásra. A felesleges ünneplést nyugodtan kihagyhatjuk. Kérdezzük meg az orvoshiány által sújtott betegeket, az áremelkedések miatt frusztrált nyugdíjasokat, az elbocsátott pedagógusokat, nem tudnák-e jobban felhasználni a tűzijátékra elpazarolt pénzt! Arról nem is beszélve, hogy Iványi Gábor is évek óta várja, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület végre megkapja a nekik járó és az Emberi Jogok Európai Bírósága által is megítélt, de Orbán személyes ellenszenve miatt minden eszközzel megtagadott állami támogatást (még a mi adónk 1 százalékát is). A hajléktalanok, a társadalom által kivetettek sorsa is fontos, ha nem is annyira látványos, mint Hatvanpuszta vagy a választási kampányban joggal ostorozott gyermekbántalmazások. A tisztítótűzre szükség van, hogy visszaszerezzünk valamennyit az elrabolt közpénzből. De ne játsszunk feleslegesen a tűzzel!

 

 (Az illusztráció a 2002-es, később megrendezett tűzijáték RTL-en történt közvetítéséről való, átvétel)

Döntés félálomban

Egy hónappal ezelőtt kezdődött. Azt álmodtam, hogy a barátnőmnél voltam, amikor észrevettem egy férfit, aki a másik szobában a barátnőmtől rólam érdeklődött. Olyan érzésem volt, hogy veszélyben vagyok. Hirtelen ébredezni kezdtem, és azon gondolkoztam, hogy hogyan menekülhetnék meg. Kinéztem az ablakon. A ház egy dombra épült, ha kimászom az ablakon, és lerohanok a domboldalon, elérhetem a lenti villamost, arra felugorva mehetek két-hátom megállót, hogy átszálljak egy másik, kereszttbe futó vonalra. Eddig rendben. De hogy rejtőzködöm el a feltételezhető üldözőktől, a rendőröktől? A repülőtérre nem mehetek, hiszen az útlevél-ellenőrzésnél biztosan lebuknék. Mindez még félálomban történt, de ettől a dilemmától végleg felébredtem.

És ma hajnalban is történt valami hasonló. Álmomban kamasz voltam, és anyámhoz mentem be az irodájába. Nem találtam bent, de a félig kihúzott fiókban, egy borítékban találtam néhány ezer forintot. Mivel attól féltem, hogy valaki eltulajdonítja, megszámoltam a bankjegyeket, a pénzt eltettem, a borítékba pedig beletettem egy cédulát az összeggel. Ekkor ébredtem fel, és megállapítottam, hogy abban a helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettem.

A két eset abban hasonlít, hogy a probléma álmomban jelentkezett, félálomban kezdtem gondolkodni a megoldáson, de éberen fejeztem be. Kíváncsi vagyok, hogy mostantól ez lesz-e az álmaim rendes lefolyása. Remélem, hogy tovább is biztonságban leszek. A rémálmoktól már régóta megóv egy mechanizmus. Amikor kezd kritikussá válni a történet, egy pillanatra éberebbé válok, öntudatlanul is átszerkesztem, aztán folytatom. Ennyit érdemes megtenni a biztonságomért. Így hát nem zuhantam le, amikor autóval mentem le egy lépcsősoron, nem mentem haza, amikor észrevettem egy rendőrautót a lakásom felé száguldani, és így tovább. A korábbi írásom az "álom-életemről" a Hihetetlen történetek 2. kiadásában található:

https://mek.oszk.hu/20500/20589/20589.htm#22

 

 

Médiaegyensúly

A Népszava likvidálása felveti a kérdést: hogy lehet biztosítani, hogy a társadalom politikai szerkezetének lehetőleg minél szélesebb részének legyen meg a sajtó-reprezentációja. Akár külön-külön, akár együtt, egyetlen napilap különböző szekcióiban. Abszurd helyzet, hogy még a választásokon 2/3-os többséget szerzett Tisza Pártnak sincs saját nyomtatott sajtóorgánuma. De a baloldalnak (és esetleg a jobboldalnak) külön is szüksége lenne erre. (Az előbbit a legegyszerűbben a Népszava helyreállítása oldaná meg.) Lehet, hogy ez az országos pénzügyeket tekintve túl korai kérdés, de a döntés valójában halaszthatatlan. A Mediaworksöt is államosítani lehetne, legalább átmenetileg (utólagos kárpótlással), de lehetne a semmiből is létrehozni egy állami napilapnyomdát, amely kiszolgálná a leginkább hiányzó sajtóorgánumokat. Az idő múlik, a történelemben és az egyes korszakok sajtójában sem lehetnek "fekete lyukak".

 

 

(Mobil Népszava, 2026. jún. 13.) 

Hozzáfűzött megjegyzésem: A nyomtatott sajtó nagy előnye, hogy évekkel

később is meg lehet találni a fontosabb írásokat. Ez a retrospektív olvasás

nem lehetséges az online változatoknál, így a közreadott tartalmak gyorsan

elveszhetnek. A gyors és könnyű hozzáférésnek ez az ára. A történészek

számára egy eltűnt újságban olvasható hírek és vélemények örökre elveszhetnek.

(2026. jún. 14.)

 

Miért bukott meg a Fidesz?

Szerintem a Fidesz bukása nem egy törvényszerű folyamat volt. Ha Orbán rendszere nem lett volna életképes, akkor 15 évig sem bírtuk volna elviselni. Szép lassan belecsúsztunk volna Fehéroroszország szigorú békéjébe. Kellett valaki, aki észrevette a gyermekbántalmazásokat, kellettek influenszerek és szakértők, akik felfigyeltek a rendszer működési zavaraira, és aztán kellett egy eddig a nagy közönség által ismeretlen, fiatal, de rendkívül energikus szereplő, aki addig csak a Fideszen belül politizált (a Fideszt képviselte Brüsszelben is), akinek ráadásul tönkrement a házassága. Sőt, az ő korábbi felesége, közös gyermekeik anyja is érintve volt a rendszer által. És akkor ennek a fiatalembernek a fejében megszületett a nagy terv. Itt az ő esélye, hogy valami nagyot csináljon. Beszélhetünk arról, hogy a nép már nem bírta, de ez nem igaz. Bírta volna még sokáig. Minden alkatrész működött a maffia-típusú gépezetben. De ezek a véletlen mozzanatok egyszer csak összeálltak. Nem rajtunk, az elégedetlenkedő sokaságon múlt. Képzeljük el, hogy mi lett volna, ha nem jelenik meg Magyar Péter, a kifogyhatatlannak tűnő energiájával és akaraterejével! Vagy ha Márki-Zay Péterhez hasonlóan ő is összeáll az évtizedek óta tehetetlennek bizonyult korábbi ellenzéki pártocskákkal, velük kellett volna vitatkoznia, hogy mit és hogyan. Hatalmi harcot kellett volna folytatnia Gyurcsánnyal, aki egy interjúban úgy érvelt, hogy ők már évtizedek óta ellenzékiek, egy volt fideszes ne mondja meg nekik, hogy mi a teendő, inkább "álljon a sor végére". Abban ugyan nem volt igaza Magyarnak, hogy ellenfeleként az "Orbán-Gyurcsány rendszert" nevezte meg, de az biztos, hogy ha ő nem ugrik a ringbe, akkor folytatódik a NER uralma, az ellenzéki pártocskák által nem nagyon zavarva, még pimaszabb propagandával, esetleg a mind agresszívebb szabadcsapatok fellépésével. Magyar Péter nem mindent egyedül csinált, de megmutatta, hogy a NER is sérülékeny. (A mi szerencsénkre Orbán is viszariadt attól, hogy durvább eszközökhöz folyamodjék. Nem zárta az ellenfeleit börtönbe, nem zavarta szét a tüntetőket, legfeljebb megfenyegette őket, elsősorban a háborús hisztéria, az ukránellenesség fokozásában bízott.) Bizony, ezeknek a véletlen tényezőknek mindegyike kellett ahhoz, hogy a bombabiztosnak vélt maffia-struktúra megrendüljön. És amikor már látszott, hogy Orbán elveszítheti a választást, több és több szavazó állt az ellenzék mellé. Kiderült, hogy tényleg van remény a változásra. És csodák csodája, az eredetileg 50 % körül mért Tisza a kétharmados, alkotmányozó többséget is megszerezte. És ahogy Orbán illiberális modellje egész Európában, sőt, az Egyesült Államokban is példaképpé vált, a bukása ugyanígy világpolitikai (netalán világtörténelmi) példa lehet. Példa arra, hogy az állami maffiamódszerek nem mindenhatóak. De kérdés, hogy Nyugaton is lesz-e Magyar Péterhez hasonló elszánt harcos, aki vissza tudja fordítani a demokrácia kudarcának trendjét. Ha lesz, akkor újrakezdődhet a történelem.

 

 (Blogbejegyzés, 2026. jún. 11.)