Kormányzás kiszervezve

 

A gyarmatosító hatalmak egyik érve az volt, hogy a primitív népekkel a keresztény vallás mellett megismertetik a civilizáció egyéb áldásait is (egyebek mellett az állami működést, a jogot és törvénykezést, az oktatást, az egészségvédelmet, a civilizált viselkedés szabályait). Ez a küldetéstudat elsősorban a britekre volt jellemző, de hasonlóan zajlott a spanyol, portugál, francia, belga, holland gyarmatosítás, sőt, a cári birodalom keleti terjeszkedése is. Magukat a gyarmaton élőket azonban alacsonyabb rendűnek tekintették, és ha azok eljutottak az anyaországba, továbbra is lenézték őket. Aztán a meghódított területek sorra kivívták a függetlenségüket (Észak-Amerikában, Latin-Amerikában, Írországban, Indiában, majd az ENSZ támogatásával Afrikában is). De rövidesen kiderült, hogy a demokráciát nem is olyan könnyű exportálni.

A fehérek által létrehozott állami és jogi keretek formálisan megmaradtak (az afrikai bírók a mai napig fehér parókát viselnek), de nehezen fértek össze az eredeti helyi, gyakran törzsi hagyományokkal. A XXI. század elején egyre jobban kiütköznek a két rendszer összeférhetetlenségének jelei. A gazdasági szervezet működésében, a növekvő lakosság ellátásában egyre gyakrabban jelentkeznek zavarok, lehetetlen megfékezni a tisztviselők korrupcióját, a természeti kincsek felélését, az utcai bűnözést. Az elégedetlenség növekedése gyakran vallási és törzsi összecsapásokat indukál, amelyek katonai diktatúrákhoz vezethetnek. Ezt csak fokozza a filmeken látható nyugati életmód elérhetetlen vágyképe. És mindehhez hozzáadódnak a klímaválságból eredő természeti katasztrófák. Mindenki olyan helyre vágyik, ahol az emberek láthatóan jobban élnek. Ugyanakkor a hagyományokat is védeni szeretnék, hiszen ezek szorosan hozzátartoznak a helyi közösségek öntudatához. Ebben a közegben erősödik a nyugati befolyás elutasításának vágya, és ezzel együtt a nyugat-ellenes terrorizmus. (Nemcsak a friss bevándorlók csalódnak a vendéglátóikban, de a már Európában született, második generációs muzulmán bevándorlók is gyakorta ellenségesek a számukra még mindig idegen nyugati kultúrával és a helyiek rasszista mentalitásával szemben.) A volt gyarmati területeken polgárháborúk dúlnak, az ENSZ-ügynökségek által alkalmanként oda juttatott szállítmányokat rendszeresen fosztogatják, éhínség dúl, és már a világjárványok is pusztítják a lakosságot. A migráció célországaiban erősödik az idegen-ellenesség, és mindez együtt egy világméretű katasztrófához vezet.

Mit lehetne tenni? A Nyugatnak technikai jellegű segítséget kellene felajánlania. Segély helyett szolgáltatást. Mert nem csak egyes részfeladatokat lehet kiszervezni, mint ami az üzleti életben szokás, hanem az állam irányítását is. Ha hozzáértő szakemberek vezetik az államgépezetet, mindegy, hogy milyen nemzetiségűek. Ha nem jól vezetik, épp úgy le lehet váltani őket, mint a multinacionális vállalatok vezetőit. A szakszerű vezetés minden fontos tényezőt figyelembe vehet, így a helyi lakosság érdekeit és vágyait is. Egy ilyen rendszerben is lennének választások, de azok nem a főhatalmat érintenék, hanem a helyi közösségek képviseletét. A történelem folyamán minden államformában működött valamiféle visszacsatolás, bizonyos tisztségeket mindig választottak (a falusi bírót sem a király vagy a császár nevezte ki). A közvélemény-kutatások is megfelelő visszajelzést jelenthetnek azzal kapcsolatban, hogy jól mennek-e a dolgok.

Amire utalok, az az állam egyfajta technokrata modellje. Aktualizált, XXI. századi változatát óvatosan ki lehetne kísérletezni. Vannak kis országok, amelyek jelenleg is szenvednek a belső konfliktusoktól. Itt van például Haiti, amelyet egy súlyos természeti katasztrófa sújtott, és az államfővel merénylet végzett. Özönlenek a menekülők az Egyesült Államok felé, de visszafordítják őket. A segélyként nekik juttatott élelmiszer és gyógyszer nem elégséges. Nem lenne egyszerűbb magában az anyaországban rendet teremteni? Felülről, de figyelve minden helyi sajátosságra. A kék sisakos békefenntartókat többnyire a konfliktusok kirobbanásának megakadályozására használták (Ciprustól a délszláv polgárháborúig), de aktívabbak is lehetnének. Kiiktathatnának mindenkit, aki a problémák megoldásának útjában áll, és biztosíthatnák a nemzetközi szakértő kormány megalakulását és működését. (Itt beszúrok egy magyar példát. 2010-ben a Gyurcsány-kormánnyal szemben mutatkozó bizalmatlanság egy évre Bajnai Gordont emelte a kormányrúdhoz. Őt senki sem választotta meg, gazdasági szakértő volt, akinek az MSZP-SZDSZ koalíció mintegy „kiszervezte” a miniszterelnöki teendőket. És bevált. Ez az egy év volt a demokratikus Magyarország legjobban menedzselt időszaka.) 

A helyi autokraták szerte a világon ellene vannak egy világkormány létrehozásának.  A nemzeti szuverenitást féltik. Pedig nagyon kevés helyen van tényleges nemzeti szuverenitás. Akik ezzel a fogalommal takaróznak, azok többnyire a saját szuverenitásukat, a saját népellenes hatalmukat értik alatta. Mennyi természeti katasztrófát kell még átélnünk, mennyi világjárványt, helyi konfliktust, amíg megértjük, hogy egy világ van, és mindannyian ugyanabban a világban élünk?