A magyar lakosságban egyre többen szenvednek üldözési mániában. Ennek két esete lehet: vannak, akik mániákusan üldöznek másokat (megfigyelik, bántják, zaklatják őket, szándékosan bajt okoznak nekik), és olyanok is vannak, akik úgy érzik, hogy mások üldözik őket (megfigyelik, bántják, zaklatják, vagy valami módon szándékosan bajt okoznak nekik). Az első, „üldözéses” eset gyógyítása egyszerűbb: Ha ilyet tapasztalunk magunkon, el kell képzelnünk, hogy hogyan éreznénk magunkat az üldözött helyében. Mások üldözésének, zaklatásának egyébként sosem lehet jó vége: hosszan tartó ellenségeskedés, súlyosabb esetben rendőrségi eljárás és börtön.
A második, az „üldözöttségi” mánia nehezebb eset. Mivel nem mi csináljuk, hanem velünk csinálják, nem lehetünk biztosak az elkövető szándékát, célját, remélt hasznát illetően. Mit tehetünk ilyenkor? Elsősorban azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy tettünk-e valamit, ami másoknak kellemetlen lehetett. Ha rájövünk, hogy mi lehet az ellenségeskedés forrása, akkor igyekeznünk kell tisztázni a helyzetet. A legtöbb esetben félreértésről van szó. Például lehet, hogy valami olyat mondtunk, ami egy meglévő sebet mélyített el a másikban. Gyakori eset például, hogy a szándékunkat értették félre, a kritikai megjegyzést hadüzenetnek értelmezték, és a hitük szerint csak „visszavágtak”. Ilyenkor is fontos, hogy megértsük, milyen szó, kijelentés vagy magatartás sértette a másikat, és megpróbáljuk meggyőzni az illetőt a szándékaink békés jellegéről.
Amit a leggyakrabban üldözési mániának neveznek, az egy olyan kóros lelki állapot, amikor feltételezzük, hogy valaki szándékosan és hosszabb távon követ, üldöz bennünket (néha különböző emberek egész csapata, felváltva), hogy valami olyat megtudjon rólunk, amit titkolni akarunk. Mostanában gyakori, hogy látunk egy embert, aki a mobiltelefonjába beszél. Ha néha ránk pillant, arra is gondolhatunk, hogy rólunk jelent valakinek valamit. Az első kérdés ilyenkor: „Mit tudunk mi, amire mások kíváncsiak lehetnek?” (Gyakori, hogy külföldi titkosszolgálatokat feltételezünk; ők követnek, hallgatnak le bennünket. Volt egy ismerősöm, aki úgy hitte, hogy felváltva követte a CIA és a KGB, miközben semmi rejtegetnivalója nem volt, ami joggal érdekelhette volna őket.) Mi erre az ellenszer? Nem reagálunk, semmit nem árulunk el a „titkos” terveinkről. A kémeket drága pénzen alkalmazzák, és elmegy a kedvük, ha semmi érdekeset nem találnak, előbb-utóbb leállnak a kémkedéssel. Előfordulhat, hogy valamelyik „követőnkkel” gyakran találkozunk (például a járműveken vagy a boltban). Ilyenkor megkérdezhetjük, hogy hogy van, segíthetünk-e neki valamiben. Gyorsan kiderül, hogy miért jár gyakran ugyanabba a boltba (közel van a lakhelyéhez), miért száll fel gyakran ugyanarra a járműre (naponta azzal jár munkába, a gyerekért, edzésre stb.). A személyes kapcsolat segít eloszlatni a gyanút, bennünk is, a feltételezett titkos ügynökben is.
Ha valaki konkrét károkat is okoz (például megrongálja az autónkat, a kerítésünket, a postaládánkat), akkor ismeretlen tettes ellen feljelentést is tehetünk (részletesen leírva az elkövetés helyét, idejét, módját, sőt, esetleg a feltételezett elkövetők csoportját is). Ha a rendőrség nem is indít nyomozást, van egy dokumentumuk, amit elővehetnek, ha a támadás ismételten előfordul, vagy súlyosabbá válik.
Ha mindezt megtettünk a biztonságunk érdekében, akkor nincs más dolgunk, mint várni, és addig nem gondolni a ránk leselkedő veszélyekre. Egy megbízható barát is segíthet, akivel megbeszélhetjük az élményeinket, és akitől konkrét, fizikai segítséget is kaphatunk.
Előfordulhat, hogy már erre a bizalmas barátra is gyanakodni kezdünk, hogy ő is benne van a buliban. Ilyenkor itt az ideje orvoshoz, pszichiáterhez fordulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése