Búsulás '56 miatt

 

 

Most ünnepeljük az ötvenhatos felkelés hetvenedik évfordulóját.
De ez a forradalom továbbra is kétolvasatú, nem lehet olyan
könnyen megtalálni a helyét a magyar történelemben. A két
hivatalos értelmezést - nemzeti forradalom vagy ellenforradalom - hagyjuk. Mindkettőre olyan indulati elemek rakódtak rá, ami miatt nem lehet őket olyan könnyen magunkévá tenni. Azonkívül az "ellenforradalom" megnevezést nem Kádár találta ki, hanem Horthy, amikor az 1919-es eseményekre adott "nemzeti" választ indokolta. A marxisták logikája: a társadalmi fejlődés mindig a magasabb rendű társadalom felé törekszik, a kapitalizmust pedig a marxista történelemszemlélet szerint a szocializmus, majd a kommunizmus követi. A kommunista párt győzelme után a kapitalizmus visszaállítása e logika alapján természetesen visszalépés. Mivel a formája és lendülete forradalom, a kommunista szemlélet alapján csakis ellenforradalomnak nevezhetjük. A marxista megnevezésben semmi degradáló nincs. A Kádár-korszakban a kapitalista viszonyok visszasírását és a kommunista ellenes, külföldről támogatott, sok véráldozattal járó felkelést, a Horthy-korszak visszatérésének jeleit hangsúlyozták (és ezt alá is támasztotta a volt nyilasok váratlan felbukkanása, az antiszemita közhangulat úbóli megjelenése). A rendszerváltás után pedig az dominált, hogy olyan spontán és előre mutató nemzeti felkelés volt, amelyet a Rákosi-korszak túlkapásai váltottak ki. Egyik sem teljesen igaz. 

Az igaz viszont, hogy a kommunista párt erőszakos és törvénytelen
hatalomra kerülése (az itt állomásozó szovjet hadsereg által támogatva) lehetetlenné tette, hogy a fasizmussal egy európai demokrácia-eszmény nevében számoljunk le (a magyarok tevőleges részvételével). Ausztriához hasonlóan Magyarországon is felülemelkedhetett volna a polgári demokrácia eszménye, de a németek legyőzésében játszott döntő szovjet hozzájárulást, és az akkori katonai erőviszonyokat tükröző, a szovjet vezetés által kivívott és bebetonozott jaltai megállapodás ezt lehetetlenné tette. A háború után újraszülető polgári ambíciókat (a filmen is megjelenített "apám néhány boldog éve" reményeit) lehetetlenné tették a szovjet nagyhatalmi ambíciók. A brutális elnyomás hatására sorra létrejöttek a "csatlós országok", amelyek ugyan nem olvadtak bele a szovjet-orosz birodalomba, de annak alárendelve biztosítottak egy "ütköző zónát". Semlegesség helyett szovjet félgyarmati státusszal. Ez az
alárendeltség megnyomorította a társadalmi fejlődés magasabb
fokán álló közép-európai társadalmakat, és lehetetlenné tették
számukra a polgári értékek megerősödését.

Ezeknek a társadalmaknak a népessége lassan beleszokott ebbe a félgyarmati viszonyba, és a kötöttségeiken belül kisebb-nagyobb fejlődést is produkálni tudott. De a szögesdrót túlsó feléről érkező hírek (a titokban hallgatható Szabad Európa Rádió, a hivatalos utakról visszatérők elbeszélései és az általuk behozott nyugati áruk, valamint a hazai sajtó egyes utalásai) alapján kiakult a szocialista világ másodrendűségére utaló helyzetértékelés. A nyugatra távozott családtagok által küldött levelek és ajándékok, esetenként a haza látogatók beszámolói is táplálták azt a felismerést, hogy a szocializmus nem tökéletes társadalmi forma. Vagy legalábbis kevésbé élvezhető, mint az állítólag meghaladott kapitalizmus.

Hiába tapasztalták a magyarok, hogy az alsóbb néprétegeknek
jobb lett az élete, és hogy az állam minden erővel támogatta a tanulásukat és továbbtanulásukat. A családi földtulajdon erőszakos elvétele, a kuláklisták összeállítása, a kulákok elleni erőszakos intézkedések, a padláslesöprések, az erőszakos téeszesítési kampányok mindezt lenullázták, és a parasztságot ellenségessé tette a kommunizmus eszméivel szemben. 

Közbevetőleg: Lengyelországban nem zajlott le a mezőgazdság erőszakos átalakítása, és bár a termelőszövetkezetek hiánya hátrányosan érintette a mezőgazdasági termelést, a parasztok nem érezték, hogy az életmódjuk gyökeresen kifordult. Ezt nálunk is meg lehetett volna csinálni, megmaradva a tszcs-k (a termelő szövetkezeti csoportok) szintjén, ami a tulajdon megtartása révén egy átláthatóbb formája lehetett volna a mezőgazdasági együttműködésnek és modernizálásnak.

Sztálin halála megrendítette a szovjet birodalmat, lehetőséget adott
volna a Közép-Európában eleve gyenge kapitalista formák természetes továbbfejlődésére. A szovjet vezetés azonban Hruscsov reformjai ellenére túlságosan merev maradt. A szocialista rendszeren belüli reformokra egészen az Új Gazdasági Mechanizmusig várni kellett. Sztálin halála csak annyiban érintette a vazallus államokat, hogy az új szovjet vezetés reform irányban változott (érdekes módon nem is Hruscsov, hanem Sztálin közvetlen utódja, a vérszomjas belügyi vezető, Berija vetette fel először a gazdaság normalizálásának ötletét, majd Malenkov segítette Rákosi helyett Nagy Imre miniszterelnökké választását). Azonban Moszkvában újra változott a széljárás, és ennek következtében Nagy Imrének le kellett mondania. Attól lehetett félni, hogy Rákosi hatalma újra megerősödik.

A belpolitikai normalizálódás azonban már elkezdődött, és Rákosinak nem sikerült újra megszilárdítania a teljhatalmat. A szocialista országokban egyre erősödött a reformok iránti vágy. Elégedetlenkedtek az írók, az újságírók, és a pártvezetésen belül is kialakult egy reformpárti ellenzék. A sztálinista vezetők befolyása egyre gyengült, de a szocialista ideál még tartotta magát. Így jött el október 23-ika. A pártvezetés éppen Belgrádban tartózkodott,Titóval próbálták stabilizálni a politikai viszonyokat (az imperializmus "láncos kutyája" megnevezés már lekerült a napirendről). Az írók és az egyetemisták országszerte nagy lelkesedéssel szervezkedtek, és ezt a magyar kommunista vezetés nem volt képes megakadályozni. A spontánnak tűnő jelszavak között ekkor már kifejezetten szovjetellenes követelések is megjelentek. De még nem szakadt át a gát, még talán meg lehetett volna menteni az országot a tragédiától.

A Parlament előtti tüntetők Nagy Imrét akarták hallani, és ő meg is jelent az erkélyen. És ez volt a fordulópont esélye. Nagy Imre azzal kezdte, hogy "kedves  elvtársak!" Ezt a tüntetők dühösen elutasították, azt skandálva, hogy "nem vagyunk mi elvtársak!" Nagy átváltott "honfitársakra", de elmulasztott egy nagy lehetőséget: hogy új célt jelöljön ki a felizgatott tömeg számára. Néhány percig még magyarázhatta volna, hogy mi a valóságos hatalmi helyzet. (Nem állítom, akárki az akkori kommunista vezetők közül képes lett volna erre. De ez volt az egyetlen lehetőség, hogy elkerüljük a vérfürdőt.)

Mit mondhatott volna Nagy Imre? Moszkvai tapasztalatai alapján elmondhatta volna, hogy mire számíthatunk, ha a szovjetek ellen fordulunk. Elmondhatta volna, hogy miket tapasztalt a hosszú moszkvai tartózkodása alatt, megemlíthette volna, hogyan haltak meg olyan ismert magyar kommunista vezetők a sztálini terror idején, mint a Magyar Tanácsköztársaság vezetője, Kun Béla, és sok más magyar kommunista, politikusok, írók, újságírók. Megemlíthette volna a jaltai csapdát, amely hosszú időre meghatározta az egyes országok és népek helyét és lehetőségeit. Feltehette volna a kérdést, hogy a lassú demokratizálást szeretnék-e, vagy egy gyors fellángolást és utána egy hosszan tartó újabb elnyomást. (Érdekes, hogy amikor Orbán Balázs nemrég elkotyogta, hogy szerinte meg kellett volna adnunk magunkat 1956-ban, amikor bejöttek az oroszok, szinte az egész sajtó felháborodott. Pedig nem volt más út a vérfürdő megakadályozására. Ha már véres szakaszba került a kommunizmussal való leszámolás. Az összecsapást kellett volna elkerülni, egy elfogadott reform révén. Ehhez sem Nagy Imre nem volt elég bölcs, sem a véres leszámolást követelő munkások és az alkalomnak megörülő alvilági elemek.)

Nagy Imre elmulasztotta ezt a picurka esélyt is. Kitört a fegyveres harc, és következett a megtorlás. Még az a szerencse, hogy Hruscsov később Kádárt választotta, aki egy gyors leszámolás után belekezdett egy lassú reformba.

A konklúzió: a részvevők minden őszinte szándéka ellenére 1956 egy nagy kudarc lett. Érdekes módon, a nálunk vehemensebb lengyeleknek sikerült néhány évtizedre elkerülni ezt a konfrontációt. Vezetőváltás után Gumulka gyorsan rendezte a helyzetet, és bár a magyarok felkelése részben a lengyel megmozdulások támogatására alakult ki, ők megúszták egy lanyha reformmal, míg bennünket levertek a szovjet csapatok, a nyugati világ pedig Jalta miatt nem tudott beavatkozni. Az, hogy Kádár annyira rettegett egy újabb '56-tól, és hogy mindent elkövetett, hogy Magyarország a "legvidámabb barakk" lehessen, az egyszerre a mi szerencsénk és a végzetünk is (hiszen a viszonylagos jólétnek a forradalmi szándék elvesztése volt az ára.)

A magyar forradalmak és ellenállási mozgalmak története felemás. A magyar jakubinosok, a kurucok, az 1848. március 15-iki forradalom és az azt követő szabadságharc, az 1918-s forradalom és az azt meghaladó 1919-es szocialista felkelés is kudarcra volt ítélve. Az ellenállás szándéka dícséretes, de a körülmények alapos elemzése rendszerint elmaradt. A forradalmaink története elsősorban a vereségek története. (Érdekes összehasonlítani történelmünket a csehek történelmével. A huszita mozgalom óta inkább az erősebb hatalomba beépülést választották, és sokkal gyorsabban fejlődtek, mint mi. Persze őket is elérte a keleti hatalom bosszúja, az 1969-es "prágai tavasz" bukásával. De legalább az akkori csehszlovák elnöknek, Svobodának volt annyi esze, hogy a lakosságot arra biztassa, hogy ne szálljanak szembe a szocialista országok hadseregeivel. A lengyelek is ügyesek voltak. A Szolidaritás megalakulása és térnyerésének semlegesítése céljából Jaruzelski tábornok inkább katonai puccsot hajtott végre, hogy elkerüljék a szovjet katonai beavatkozást, és a végén Walesát, a Szolidaritás vezérét még államfőnek is megválasztották.)

Az ellenállásunk szándéka minden esetben dícséretes, de a megvalósításuk nem volt szerencsés. Nem bizonyultunk eléggé okosnak. Csak a szándékot ünnepelhetjük. (Persze nem tudom, mi történt volna 1848/49 nélkül. Simán is belesimulhattunk volna az Osztrák császárságba, de ha nincs a Kiegyezés, talán kevesebbet értünk volna el.)

Újra és újra nagyot akartunk, de a vége búsulás lett. Ezt a nemzeti búsulást persze úgy szoktuk elfelejteni, mint ahogy a Rákóczi-szabadságharcot ábrázolják az ifjúsági filmeken: csak addig tart a film, ameddig a kurucok győzelemre állnak.

Forradalom vagy ellenforradalom?

 

Ez a kérdés a hatvanas évek eleje óta foglalkoztat. Az 1956-os “sajnálatos események” értékelése tekintetében a közvélemény hajlamos túl nagy jelentőséget tulajdonítani a megnevezésnek. Ezzel szemben úgy is tekinthetjük a kérdést, hogy a történelem folyásában előre vagy hátra történt-e elmozdulás. A forradalom a történelem előre mozdításában tett ugrásszerű lépés. De mi van akkor, ha az ugrás hátra, visszafelé történik?

Az első világháborút követő zavaros esztendőkben több országban is felvetődött, hogy a régi rendszert (amely ilyen katasztrófába vitte a társadalmat) csak forradalommal lehet megváltoztatni, azaz a régi rendszert meg kell dönteni. Akkor a forradalomra úgy tekintettek, mint ami egy előre történő bátor ugrás. Egy ilyen ugrás azonban óhatatlanul rombol (a Tanácsköztársaság idején például rombolta a feudális hagyományokat, felforgatta a tőkés gazdaság működését és több más területet). Az őszirózsás forradalom egy naiv, a tiltakozásból kinőtt előre lépés volt, habár még nem hozott létre egy új társadalmi rendszert, többnyire megmaradt a lázadás szintjén. Az elvesztett háború után először a káosz jött, a hadsereg és a közrend felbomlása, ráadásul kiderült, hogy a “nemzetállami” eszmény nevében (ez az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson ötlete volt, de újabban Orbán és Fico is gyakran emlegeti) a többnemzetiségű monarchiát feldarabolták. Ez a magyaroknak addig tetszett, amíg elszakadtak Ausztriától, de amikor a túlnyomórészt nemzetiségek által lakott területek (az ország területének 2/3-a) elcsatolásáról (valójában a nemzetiségeknek az anyaországukkal való egyesítéséről) volt szó, a lakosság nagy része is pánikba esett.  Károlyi Mihály lemondott, a szociáldemokraták, majd a náluk radikálisabb kommunisták vették át a hatalmat. A sok szép eszmét (többek között a munkások, a nők felemelkedését, a szegények művelődéshez való jogát) hirdető rendszer vörösterrorba torkollott. És ekkor a Szegeden gyülekező, régi neveltetésű tisztek, az ország nagy részét megszálló román csapatok fedezete alatt visszavették a hatalmat a vörösöktől. Megkezdődött a fehérterror. (Igazából terrorra nem is lett volna szükség, hiszen a bolsevik típusú rendszer hívei nem voltak olyan sokan, de az inga túllengett, az eseményekért könnyű volt a kommunisták mellett a zsidókat is kárhoztatni, ezért volt, hogy a zsidóellenes intézkedések előbb jelentek meg Magyarországon, mint a náci Németországban.)

Ami érdekes, az az, hogy Horthy büszkén ellenforradalomnak hirdette a régi rend visszaállítását. Miért volt ez forradalom? Mert erőszakos eszközöket használt. És miért volt ellen-forradalom? Mert a kommunista forradalom ellen, a szociáldemokrata-kommunista változtatások ellen lépett fel. Nos, 1956-ban valami hasonló dolog történt. A kommunisták a háború után a szovjet hadsereg árnyékában a Tanácsköztársaságra némileg emlékeztető, új rendszert hoztak létre (földosztással, a szegények művelődésének elősegítésével), a népfelkelők pedig erőszakkal vissza akartak térni az 1945 (de legalább az 1949) előtti korszakhoz. Ez tehát visszafelé tett lépés volt, amit a marxista történelemszemlélet a maga szempontjából jogosan értelmezett ellen-forradalomnak, hiszen a már megvalósulóban lévő kommunista célokkal szemben hátra, visszafelé (a polgári demokrácia irányában) akart változtatni a társadalmon. A lényeg azonban az, hogy ez a megnevezés napjainkban elsősorban a marxista történelemszemlélet alapján állja meg a helyét. Ahogy Horthy még a kommunista forradalommal vetette össze az ő revizionista, a régi rendszert visszaállító ellenforradalmi rendszerét, úgy az ötvenhatosoknak sem kellene szégyellniük, ha ők meg a polgári demokráciát akarták visszaállítani (talán egy kicsit jobb formában, és a példa erre az az Ausztria volt, amelyik már a fehérterrortól menekülő kommunistákat is befogadta annak idején). Megemlítendő, hogy amikor a nicaraguai forradalmárok (a sandinista partizánok) elleni harc zajlott, azok a harcosok is büszkén hívták magukat contráknak, ami a contrarrevolucionarios (ellenforradalmárok) megfelelője.

 

 

1956 a marxi értelmezés alapján elsősorban ellenforradalom volt, azzal, hogy ha lehet, akkor olyan rendszert hozzunk létre, mint ami nyugaton működött (és Magyarországon is kibontakozóban volt, a nyilasok bukása és Rákosiék hatalomra kerülése közötti rövid időszakban, Simó Sándor filmje alapján “apám néhány boldog évében”). Az igazi forradalomra még várni kell. És nem a maoisták hozzák el (ahogy szerte a nyugati világban értelmiségi fiatalok remélték a hatvanas években, a “permanens forradalom” trockiji elmélete alapján), hanem a polgári társadalom küszködi ki magából – ha a körülmények megengedik. És nem olyan lesz, mint a bolsevik forradalom, jobban fog hasonlítani a skandináv államokban gyerekkorát élő, a szabadság magasabb fokára jutó társadalmi modellhez. (Megjegyzem, Amerikában azt a modellt tekintik szocializmusnak, és Trump is számos alkalommal említette, mint amit Amerikában feltétlenül el kell kerülni.) Hogy ez a forradalom Magyarországon is lehetséges-e, az erősen kétséges. A NER gyorsan kialakította a maga, az egészséges pluralista politikai rendszerrel szemben álló, azt gyors lépésenként leromboló, a személyi zsarnokság felé mozgó változatát. Ez is egyfajta ellenforradalom, vagy legalábbis feudálkapitalista restauráció (néhány gazdag családé a föld, az ipari vállalatok és a banktőke).

Mi volt hát igazából 1956? Nem kétséges, hogy népfelkelés, amely minden torzulása ellenére is le akarta rázni magáról a kommunista (és szovjet) uralmat. De elszabadultak a horthysták és a még élő 1919-es gyilkosok is (ekkor kapták el az orgoványi gyilkosságok elkövetőjét, a háború után már halálra ítélt szadista Héjjas Ivánt is). Az események erőszakos jellege  elriasztotta az emberek jelentős részét, elsősorban ezzel magyarázható, hogy a szocializmus kádári restaurációja annyira gyors és sikeres volt. A forradalmárokat kivégezték, a szimpatizánsokat börtönbe zárták, a nagy többség azonban néhány év alatt megértette, hogy Kádár nem Rákosi, a padlásokat már nem söprik le, legfeljebb a téeszesítésben tértek vissza az erőszakos módszerek egy ideig. És ezért volt, hogy 1957-ben és később már újra lehetett felvonulásokat rendezni a Hősök terén, a Sztálin- és Rákosi-képek helyett immár Leninnel.

Ha jönnek az oroszok

 

Orbán Balázs ügyetlen fejtegetése arról, hogy a túlerőnek nem okos ellenállni nem olyan képtelenség és nem hazaárulás, mint ahogy az ellenzéki újságírók felfortyantak rá. Ez egy teljesen logikus következtetés. Ötvenhatban nem tudtuk megváltoztatni a történelem menetét, már csak azért sem, mert a jaltai egyezmény Kelet-Európát a szovjetek kezén hagyta, aminek a belső demokratizálódását legfeljebb a Szabad Európa Rádió adásaival és felvilágosító röpiratokat szállító léggömbökkel tudták segíteni. Most más a helyzet.  Ukrajna példája megmutatta, hogy a Nyugat katonai támogatásával meg lehet állítani az agresszort. (Ugyanúgy, mint ahogy a szovjetek tíz évig tartó afganisztáni beavatkozásának kudarca is nagyban az amerikai fegyverszállításoknak volt köszönhető.)  Ráadásul azóta már Magyarország is tagja lett a NATO-nak. Orbán Balázs és Orbán Viktor is esküdöztek, hogy ha most törnének ránk, akár a Corvin-közben is hajlandók lennének védeni a hazát.  Minderre azonban nem lesz szükség. Ahogy Orbán Viktor közeledik Putyinhoz, egyre kevésbé kell tartanunk egy orosz támadástól. És ha jönnek az oroszok, önként adjuk meg magunkat, mielőtt háborúra kerülne a sor. És nem a nép, hanem annak “szuverén” része, azaz  a hatalmi elit. Az országot nagy mértékben uraló maffiaállam. Amelynek a hatalma ugyanúgy átmenthető orosz segítséggel, mint ami Belaruszban és több ázsiai volt szovjetköztársaságban is történt. Akkor majd megvédjük a “nemzeti” érdekeinket a hanyatló és elkorcsosult, nemi identitását is elveszítő, keresztényietlen Nyugattól. (A pravoszláv egyház támogatásával. Emlékezzünk, hogy Orbán Viktor szerint ma a pravoszlávok képviselik az igazi keresztény hitet. És a Putyin-barát, az atomrakétákat is megáldó Kirill pátriárka elleni szankciókat is Orbán Viktor vétózta meg.) Ez az átállás nem lesz kuriózum. A történelem során gyakran előfordult, hogy egy erős hódító elleni összefogást egyik-másik kis ország vagy fejedelemség tagadta meg, valamely rövid távú előnyért, kedvezőbb elbánásért. Az 1956-os szabadságharc majd bekerül a tankönyvekbe mint sajnálatos túlkapás – ha egyáltalán megemlítik. Egy büszke nemzet nem teregeti ki a tévedéseit.

 

 

(A Népszavának 2024. okt. 13-ikán elküldött olvasói levél szövege)

 

 

 

(A fenti fejtegetés korábbi, bővebb verzióját az Élet és Irodalomnak küldtem el, október 8-ikán: )

1956 kontra 2024

Orbán Balázs meggondolatlan szavai nagy felhördülést keltettek, nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Nem akarom mentegetni őt, de az ellenállás kérdését jobban meg kellene vizsgálnunk. Az akkori magyarországi helyzet és a mostani ukrajnai több lényeges dologban különbözik. Akkor a Jaltában meghatározott befolyási övezetek alapján egyértelműen a szovjet övezethez tartoztunk. A szabadságharcosok hiába várták az amerikai csapatokat. És ez így volt előtte 1953-ban (a berlini munkásfelkelés idején), majd 1969-ben (Prágai tavasz)  és 1981-ben, a Szolidaritás lengyelországi sikerei idején is (ekkor Jaruzelski “belső” katonai puccsal akadályozta meg a szovjet katonai beavatkozást). És az sem igaz, hogy 56-ban a szovjetek megtámadták Magyarországot. A háború vége óta itt voltak (“törvényesen”,  államközi szerződés alapján, ahogy később is, kifejezetten Kádár kérésére; nem volt még annyira biztos, hogy eltűri a nép). Október 23-ikán éjszaka a magyar kormány nevében a fiatal miniszterelnök, Hegedűs András kérte fel őket arra, hogy az itt állomásozó szovjet csapatok nyújtsanak segítséget (bár igazából ez a szovjet vezetés kezdeményezésére történt, azt megakadályozandó, hogy Magyarország kiszakadjon a szovjet tömbből).

Amit Nagy Imre megtehetett volna, az az, hogy a Parlamentnél tartott beszédében (amit úgy kezdett, hogy “kedves elvtársak”, de a tömeg lehurrogta) a korábbi személyes tapasztalataira hivatkozva figyelmezteti a tüntetőket a Szovjetunió brutális túlerejére, a hiába várt amerikai  segítségre, és ezek alapján meggyőzi a tüntetőket, hogy ha lázadás helyett melléje állnak,akkor együtt kikényszeríthetik a Rákosi-rendszer bukását, a párt megújulását, és számos reform megvalósítását. (Nagy Imre tett néhány ígéretet, például az 1953-as kormányprogram folytatására, de nem hívta fel a figyelmet az előre várható szovjet beavatkozásra. ) Nagy Imre egy darabig később is befolyásolni próbálta a mozgalmat, de a fegyveres felkelés menete minden törekvését meghiúsította. A szovjetek szemében a legnagyobb bűne pedig nem annyira a felkelés ügyetlen kezelése volt, hanem a Varsói Szerződésből való kilépés szándéka. Ez alapjában borította volna fel a két rendszer európai egyensúlyát.

Hasonlítsuk ezt össze az 1969-es Csehszlovákiával! Ott a változás nem kívülről és alulról jött,  hanem a CSKP vezetésének belsejéből, kifejezett reformprogramként. Ezt a brezsnyevi  szovjet vezetés nem tűrhette el. (Igazság szerint a prágai tüntetések, egyes vidéki pártházak elleni támadások némileg igazolták is a szovjetek aggodalmát.) Mint ismeretes, Kádár megpróbálta elmagyarázni Dubčeknek, hogy arrafelé nem vezet út (attól is félt, hogy a törvényszerűen megkeményedő szovjet pártvezetés a mindössze egy évvel korábban elindított magyarországi reformfolyamatot is megakasztja). A figyelmeztetése hiábavaló volt, a csehszlovákok kitartottak az “emberarcú szocializmus” nem kellően kidolgozott – és nehezen kontrollálható – folyamata mellett. (Vélhetően el is buktak volna, mint később Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztyja, amitől rövidesen felbomlott az egész Szovjetunió.)  De Brezsnyev úgy döntött, hogy nem engedi tovább a csehszlovák reformokat, és katonai erővel verte le a reformereket. A csehszlovákok részéről ez tisztán védekező háború lett volna (amitől most Orbán Balázs szintúgy óvná az ukránokat), de volt egy államelnökük, Svoboda, aki a rádióban az ellenállás elkerülésére hívott fel. A reformok így is megakadtak, és a következő pártvezető, Husák még keményebben letört minden ellenállást, mint ami korábban volt. Nekünk Kádárral szerencsénk volt, ő végül mégis tovább ment a reformok útján. Ez csak annyiban köszönhető 56-nak, hogy a megtorlások után óvatosabb lett a magyar pártvezetés. (Persze lehet, hogy csak a Husák és Kádár közötti személyiségbeli különbség döntött.) 1956 októberében nálunk gyorsan lekerült a napirendről az a reformszocializmus, amit az egyetemisták és az Írószövetség tagjai reméltek, és ami mellé sok párttag is odaállhatott volna. Abban a helyzetben Svoboda tényleg bölcsebbnek bizonyult, mint az egész magyar pártvezetés.

Most azonban egészen más a helyzet. Ukrajna a Szovjetunió felbomlásakor független állam lett, formailag egyenrangú félként tárgyalt Oroszországgal (például 1994-ben, a budapesti memorandum megszerkesztésekor lemondott az Ukrajnában tárolt 1700 nukleáris robbanófejről, annak fejében, hogy Oroszország majd tiszteletben tartja a területi integritását). A félsziget annektálása 2014-ben része volt az Oroszország megnagyobbítását célzó birodalmi stratégiának, és rövidesen létrejöttek a kelet-ukrajnai “népköztársaságok”, amelyek azóta papíron már szintén Oroszországnak váltak a részeivé). Mivel az ukránok nem mentek bele az országuk feldarabolásába és egyes részeik elcsatolásába, továbbá az oroszbarát Janukovicsot elkergette a “narancsos forradalom”, törvényszerű volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus további háborúkhoz vezet. Ez 2022 tavaszán következett be, a háborút “különleges műveletnek” nevező orosz támadással. Mostanra azonban a világpolitikai helyzet megváltozott. Ukrajna kibírta az első csapásokat, az oroszok nem tudták villámháborúval bevenni Kijevet, és a Nyugattól kapott katonai támogatás (fegyverek és kiképzés) révén az ukránok máig kitartanak. Ez a “védekező háború” nem olyan esélytelen, mint amiről Orbán Balázs beszélt. Az orosz medvét itt sikerült megállítani. Hogy meddig, az a nyugati segítség méretétől és ütemétől függ. (Ilyen határozott és kitartó nyugati támogatásra sem a magyarok, sem a csehszlovákok, sem a lengyelek nem számíthattak, a már említett jaltai egyezmény miatt.)

Orbán Balázs (és az őt megerősítő Orbán Viktor is) azt állította, hogy kész lenne fegyverrel is megvédeni a magyar lakosságot. De egyiknek sem volt annyi esze, hogy megemlítse azt a nem csekély különbséget, hogy ma már egyenrangú tagjai vagyunk a NATO-nak, tehát nem a Corvin-közben dőlne el a sorsunk, hanem az a NATO-tól kapott közvetlen katonai támogatástól függene. (Persze ezzel kapcsolatban is kétségeim vannak, hiszen a NATO-tól nem várhatunk igazán erőteljes védelmet, az után, hogy Orbán Viktor annyit kekeckedett a finnek és a svédek csatlakozásával kapcsolatban.)

Orbán Balázs nyilatkozata azért volt ostoba, mert szemmel láthatóan nem merült fel benne a fenti különbségtétel. Míg 1956-ban a szovjet vezetőségnek megvolt a joga és a képessége a lázadások letörésére, ma az egész nyugati világ a megtámadott oldalán áll. Ötvenhatban nem voltunk eléggé körültekintőek, a tüntetők nem Nagy Imre 1953-ban elkezdett reformjainak folytatása mellett döntöttek, hanem a hősies szembeszállás mellett, miközben ehhez nem volt meg sem az erő, sem a Szabad Európa Rádió által sugalmazott nyugati támogatás. (Az összes, amivel a Nyugat segített bennünket, az a “magyar kérdés” napirenden tartása volt, évekig, az ENSZ-ben, de ez is elvesztette a jelentőségét, miután kiderült, hogy Kádár nem Rákosi politikáját folytatja.) 

Az 56-os szabadságharc sorsa akkor dőlt el, amikor a Parlament előtt Nagy Imre köszöntésére úgy válaszolt a tömeg, hogy “nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak”, a történelem vihara által felemelt miniszterelnök pedig nem volt képes megmagyarázni, hogy mi a lehetséges és mi nem.