Amerikában nem a Karácsony, hanem a Hálaadás napja a fő családi ünnep. És többször voltam tanúja, hogy erre meghívják a szomszédokat, barátokat, a kollégista gyerekeik magányos szobatársait is, különösen, ha az ő családjuk nagyon messze, esetleg más országban, más kontinensen lakik. Ez egy szívet melengető élmény.
Ezzel szemben Magyarországon a karácsony kifejezetten családi ünneppé vált, amelyre nem szokás meghívni az „idegeneket”. Nem a szeretet és a befogadás, hanem a kirekesztés ünnepe. Ezt azok is megérzik, akiket olykor mégis meghívnak. Nem érzik jól magukat, nem akarnak „alkalmatlankodni”. Inkább egyedül maradnak, mint hogy „odaszemtelenkedjenek” az ismerőseik családjába, akik kimondatlanul, a tekintetükkel is azt kérdezik: „hát ezek mit keresnek itt?”
De mi legyen azokkal, akiknek nincs családjuk? Akiknek már nincs vagy sosem volt? Évekig vezettem egy magányosok klubját, és megpróbáltam megszervezni, hogy a szűken vett családon kívül is gondoljunk egymásra, mutassuk ki a szeretetünket, az együttérzésünket. Egyelőre nem sikerült. Ez a szívtelen ünnep ellenállt.
Ezért most csak lélekben vagyok együtt a kirekesztettekkel. Megöregedtem, igazi családom már nekem sincs, de lélekben együtt vagyok a sorstársaimmal. Fogjunk össze, gondoljunk egymásra, fogjuk meg egymás kezét! Legalább gondolatban. Legalább évente egy napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése