A párbaj

 Kormorán gyakran álmodott, és mit ad isten, egyszer a tizenkilencedik századba került. A ruházata is vele álmodott, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem abba a korba való. Nem volt semmi dolga, csak ment az utcán, sétálgatott, és egyszer egy házaspár keltette fel a figyelmét. Éppen szembe jöttek vele, és a férfi élénken magyarázott a hölgynek, aki  a felesége lehetett. A hölgy felpillantott, és Kormoránnak úgy rémlett, hogy ismeri valahonnan, talán az igazi, XXI. századi életéből. Rámosolygott a nőre, és ment volna tovább, de a férj megállította.

– Uram, megálljon! Ön szemezett a nejemmel! Ezzel megsértette őt, és engem is.

– Dehogy szemeztem – védekezett Kormorán. – Csak úgy tűnt, hogy ismerem. Talán valamely társaságból.

– Semmiféle társaságból nem ismerheti. A nejem tisztességes asszony. És én mint rendes férj ezért az inzultusért elégtételt követelek! – pattogott a férj.

– Emiatt nem jár semmiféle elégtétel. Örüljön annak, hogy szép felesége van, aki más férfiaknak is feltűnik.

– De uram, ez már hallatlan! – csattant fel a férfi. Lehúzta a kesztyűjét, és Kormorán arcába vágta.

Kormorán lehajolt a kesztyűért, és zsebre vágta.

– Ezt nekem akarja adni? Igazán szép kesztyű. De miért nem adja vele a párját is?

– Mi maga, elmeháborodott?! – képedt el a megsértett férj. Ezzel most provokáltam önt!

– Engem nem lehet provokálni – mondta Kormorán nyugodtan, és indult volna tovább, de a férj nem engedte, Megfogta a kabátujját, és az arcába üvöltött.

– Kihívom párbajra! Nevezze meg a segédeit!

– Édes uram, nincs miért párbajoznunk. Tessék, visszaadom a kesztyűjét is, csak engedjen az utamra. Ma vagyok először ebben a városban, és szeretnék körülnézni.

– Ezek után önt senki sem fogja úriembernek tekinteni – érvelt a féltékeny férj.

– Tudom. Sosem voltam úriember.

– Nem volt úriember?! Akkor miért ilyen ruhát visel? Mi maga tulajdonképpen?

– Kockázatelemző matematikus egy biztosítási társaságnál. Kényelmes állás, a fizetésemmel is meg vagyok elégedve, de úriember az nem vagyok.

A férfi megpróbálta megemészteni a hallottakat.

– Maga hazudik – állapította meg. – Ilyen állás nincs is. De ezzel nem ússza meg a dolgot. Az inzultus vért kíván!

– Úgy véli? – mondta Kormorán. Egy pillanatig azon tépelődött, hogyan reagáljon a kihívásra. Aztán a jobb kezét keményen ökölbe szorította, és egy hatalmas ütést mért a meglepett férj orrára. Azonnal kiserkent a vér, a feleség odahajolt, és a kendőjével próbálta felitatni.

– Tessék, megkapta, amit kívánt – mondta Kormorán.

– Goromba fráter! Így bánni az urammal! – mondta mérgesen a hölgy, bár egy csöppet imponált neki, hogy a két férfi most őérte kapott hajba.

– Volt szerencsém – mondta Kormorán, megbiccentette a kalapját, és tovább indult.

Az utca túlsó oldalán már összegyűlt néhány bámészkodó, és izgatottan tárgyalták az eseményt.

– Szegény tanácsos úr! – mondta az egyik. – Jól elbánt vele az a fura alak. De ki lehet ő? Még sose láttam.

– Nem idevalósi – mondta egy segéd, aki épp a söröskorsókat szedte össze a kocsma asztalairól.

– Szabadjon megjegyeznem – szólt közbe Vidrai, a helyi iskola pedellusa – , a tanácsos úr csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindig nagyon fent hordta az orrát.

Kormorán addigra már eltűnt a sarkon, és nemsokára fel is ébredt. Egy ideig eltűnődött az álmán, és megállapította, hogy nem is olyan rossz az a kor, amelyikben él. De hogy éppen kockázatelemző matematikusnak hazudta magát, azon csodálkozott. Mindig is utálta azokat, akik mások várható élettartamával kalkulálnak.