Ha jönnek az oroszok

 

Orbán Balázs ügyetlen fejtegetése arról, hogy a túlerőnek nem okos ellenállni nem olyan képtelenség és nem hazaárulás, mint ahogy az ellenzéki újságírók felfortyantak rá. Ez egy teljesen logikus következtetés. Ötvenhatban nem tudtuk megváltoztatni a történelem menetét, már csak azért sem, mert a jaltai egyezmény Kelet-Európát a szovjetek kezén hagyta, aminek a belső demokratizálódását legfeljebb a Szabad Európa Rádió adásaival és felvilágosító röpiratokat szállító léggömbökkel tudták segíteni. Most más a helyzet.  Ukrajna példája megmutatta, hogy a Nyugat katonai támogatásával meg lehet állítani az agresszort. (Ugyanúgy, mint ahogy a szovjetek tíz évig tartó afganisztáni beavatkozásának kudarca is nagyban az amerikai fegyverszállításoknak volt köszönhető.)  Ráadásul azóta már Magyarország is tagja lett a NATO-nak. Orbán Balázs és Orbán Viktor is esküdöztek, hogy ha most törnének ránk, akár a Corvin-közben is hajlandók lennének védeni a hazát.  Minderre azonban nem lesz szükség. Ahogy Orbán Viktor közeledik Putyinhoz, egyre kevésbé kell tartanunk egy orosz támadástól. És ha jönnek az oroszok, önként adjuk meg magunkat, mielőtt háborúra kerülne a sor. És nem a nép, hanem annak “szuverén” része, azaz  a hatalmi elit. Az országot nagy mértékben uraló maffiaállam. Amelynek a hatalma ugyanúgy átmenthető orosz segítséggel, mint ami Belaruszban és több ázsiai volt szovjetköztársaságban is történt. Akkor majd megvédjük a “nemzeti” érdekeinket a hanyatló és elkorcsosult, nemi identitását is elveszítő, keresztényietlen Nyugattól. (A pravoszláv egyház támogatásával. Emlékezzünk, hogy Orbán Viktor szerint ma a pravoszlávok képviselik az igazi keresztény hitet. És a Putyin-barát, az atomrakétákat is megáldó Kirill pátriárka elleni szankciókat is Orbán Viktor vétózta meg.) Ez az átállás nem lesz kuriózum. A történelem során gyakran előfordult, hogy egy erős hódító elleni összefogást egyik-másik kis ország vagy fejedelemség tagadta meg, valamely rövid távú előnyért, kedvezőbb elbánásért. Az 1956-os szabadságharc majd bekerül a tankönyvekbe mint sajnálatos túlkapás – ha egyáltalán megemlítik. Egy büszke nemzet nem teregeti ki a tévedéseit.

 

 

(A Népszavának 2024. okt. 13-ikán elküldött olvasói levél szövege)

 

 

 

(A fenti fejtegetés korábbi, bővebb verzióját az Élet és Irodalomnak küldtem el, október 8-ikán: )

1956 kontra 2024

Orbán Balázs meggondolatlan szavai nagy felhördülést keltettek, nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Nem akarom mentegetni őt, de az ellenállás kérdését jobban meg kellene vizsgálnunk. Az akkori magyarországi helyzet és a mostani ukrajnai több lényeges dologban különbözik. Akkor a Jaltában meghatározott befolyási övezetek alapján egyértelműen a szovjet övezethez tartoztunk. A szabadságharcosok hiába várták az amerikai csapatokat. És ez így volt előtte 1953-ban (a berlini munkásfelkelés idején), majd 1969-ben (Prágai tavasz)  és 1981-ben, a Szolidaritás lengyelországi sikerei idején is (ekkor Jaruzelski “belső” katonai puccsal akadályozta meg a szovjet katonai beavatkozást). És az sem igaz, hogy 56-ban a szovjetek megtámadták Magyarországot. A háború vége óta itt voltak (“törvényesen”,  államközi szerződés alapján, ahogy később is, kifejezetten Kádár kérésére; nem volt még annyira biztos, hogy eltűri a nép). Október 23-ikán éjszaka a magyar kormány nevében a fiatal miniszterelnök, Hegedűs András kérte fel őket arra, hogy az itt állomásozó szovjet csapatok nyújtsanak segítséget (bár igazából ez a szovjet vezetés kezdeményezésére történt, azt megakadályozandó, hogy Magyarország kiszakadjon a szovjet tömbből).

Amit Nagy Imre megtehetett volna, az az, hogy a Parlamentnél tartott beszédében (amit úgy kezdett, hogy “kedves elvtársak”, de a tömeg lehurrogta) a korábbi személyes tapasztalataira hivatkozva figyelmezteti a tüntetőket a Szovjetunió brutális túlerejére, a hiába várt amerikai  segítségre, és ezek alapján meggyőzi a tüntetőket, hogy ha lázadás helyett melléje állnak,akkor együtt kikényszeríthetik a Rákosi-rendszer bukását, a párt megújulását, és számos reform megvalósítását. (Nagy Imre tett néhány ígéretet, például az 1953-as kormányprogram folytatására, de nem hívta fel a figyelmet az előre várható szovjet beavatkozásra. ) Nagy Imre egy darabig később is befolyásolni próbálta a mozgalmat, de a fegyveres felkelés menete minden törekvését meghiúsította. A szovjetek szemében a legnagyobb bűne pedig nem annyira a felkelés ügyetlen kezelése volt, hanem a Varsói Szerződésből való kilépés szándéka. Ez alapjában borította volna fel a két rendszer európai egyensúlyát.

Hasonlítsuk ezt össze az 1969-es Csehszlovákiával! Ott a változás nem kívülről és alulról jött,  hanem a CSKP vezetésének belsejéből, kifejezett reformprogramként. Ezt a brezsnyevi  szovjet vezetés nem tűrhette el. (Igazság szerint a prágai tüntetések, egyes vidéki pártházak elleni támadások némileg igazolták is a szovjetek aggodalmát.) Mint ismeretes, Kádár megpróbálta elmagyarázni Dubčeknek, hogy arrafelé nem vezet út (attól is félt, hogy a törvényszerűen megkeményedő szovjet pártvezetés a mindössze egy évvel korábban elindított magyarországi reformfolyamatot is megakasztja). A figyelmeztetése hiábavaló volt, a csehszlovákok kitartottak az “emberarcú szocializmus” nem kellően kidolgozott – és nehezen kontrollálható – folyamata mellett. (Vélhetően el is buktak volna, mint később Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztyja, amitől rövidesen felbomlott az egész Szovjetunió.)  De Brezsnyev úgy döntött, hogy nem engedi tovább a csehszlovák reformokat, és katonai erővel verte le a reformereket. A csehszlovákok részéről ez tisztán védekező háború lett volna (amitől most Orbán Balázs szintúgy óvná az ukránokat), de volt egy államelnökük, Svoboda, aki a rádióban az ellenállás elkerülésére hívott fel. A reformok így is megakadtak, és a következő pártvezető, Husák még keményebben letört minden ellenállást, mint ami korábban volt. Nekünk Kádárral szerencsénk volt, ő végül mégis tovább ment a reformok útján. Ez csak annyiban köszönhető 56-nak, hogy a megtorlások után óvatosabb lett a magyar pártvezetés. (Persze lehet, hogy csak a Husák és Kádár közötti személyiségbeli különbség döntött.) 1956 októberében nálunk gyorsan lekerült a napirendről az a reformszocializmus, amit az egyetemisták és az Írószövetség tagjai reméltek, és ami mellé sok párttag is odaállhatott volna. Abban a helyzetben Svoboda tényleg bölcsebbnek bizonyult, mint az egész magyar pártvezetés.

Most azonban egészen más a helyzet. Ukrajna a Szovjetunió felbomlásakor független állam lett, formailag egyenrangú félként tárgyalt Oroszországgal (például 1994-ben, a budapesti memorandum megszerkesztésekor lemondott az Ukrajnában tárolt 1700 nukleáris robbanófejről, annak fejében, hogy Oroszország majd tiszteletben tartja a területi integritását). A félsziget annektálása 2014-ben része volt az Oroszország megnagyobbítását célzó birodalmi stratégiának, és rövidesen létrejöttek a kelet-ukrajnai “népköztársaságok”, amelyek azóta papíron már szintén Oroszországnak váltak a részeivé). Mivel az ukránok nem mentek bele az országuk feldarabolásába és egyes részeik elcsatolásába, továbbá az oroszbarát Janukovicsot elkergette a “narancsos forradalom”, törvényszerű volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus további háborúkhoz vezet. Ez 2022 tavaszán következett be, a háborút “különleges műveletnek” nevező orosz támadással. Mostanra azonban a világpolitikai helyzet megváltozott. Ukrajna kibírta az első csapásokat, az oroszok nem tudták villámháborúval bevenni Kijevet, és a Nyugattól kapott katonai támogatás (fegyverek és kiképzés) révén az ukránok máig kitartanak. Ez a “védekező háború” nem olyan esélytelen, mint amiről Orbán Balázs beszélt. Az orosz medvét itt sikerült megállítani. Hogy meddig, az a nyugati segítség méretétől és ütemétől függ. (Ilyen határozott és kitartó nyugati támogatásra sem a magyarok, sem a csehszlovákok, sem a lengyelek nem számíthattak, a már említett jaltai egyezmény miatt.)

Orbán Balázs (és az őt megerősítő Orbán Viktor is) azt állította, hogy kész lenne fegyverrel is megvédeni a magyar lakosságot. De egyiknek sem volt annyi esze, hogy megemlítse azt a nem csekély különbséget, hogy ma már egyenrangú tagjai vagyunk a NATO-nak, tehát nem a Corvin-közben dőlne el a sorsunk, hanem az a NATO-tól kapott közvetlen katonai támogatástól függene. (Persze ezzel kapcsolatban is kétségeim vannak, hiszen a NATO-tól nem várhatunk igazán erőteljes védelmet, az után, hogy Orbán Viktor annyit kekeckedett a finnek és a svédek csatlakozásával kapcsolatban.)

Orbán Balázs nyilatkozata azért volt ostoba, mert szemmel láthatóan nem merült fel benne a fenti különbségtétel. Míg 1956-ban a szovjet vezetőségnek megvolt a joga és a képessége a lázadások letörésére, ma az egész nyugati világ a megtámadott oldalán áll. Ötvenhatban nem voltunk eléggé körültekintőek, a tüntetők nem Nagy Imre 1953-ban elkezdett reformjainak folytatása mellett döntöttek, hanem a hősies szembeszállás mellett, miközben ehhez nem volt meg sem az erő, sem a Szabad Európa Rádió által sugalmazott nyugati támogatás. (Az összes, amivel a Nyugat segített bennünket, az a “magyar kérdés” napirenden tartása volt, évekig, az ENSZ-ben, de ez is elvesztette a jelentőségét, miután kiderült, hogy Kádár nem Rákosi politikáját folytatja.) 

Az 56-os szabadságharc sorsa akkor dőlt el, amikor a Parlament előtt Nagy Imre köszöntésére úgy válaszolt a tömeg, hogy “nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak”, a történelem vihara által felemelt miniszterelnök pedig nem volt képes megmagyarázni, hogy mi a lehetséges és mi nem.