Ez a kérdés a hatvanas évek eleje óta foglalkoztat. Az 1956-os “sajnálatos események” értékelése tekintetében a közvélemény hajlamos túl nagy jelentőséget tulajdonítani a megnevezésnek. Ezzel szemben úgy is tekinthetjük a kérdést, hogy a történelem folyásában előre vagy hátra történt-e elmozdulás. A forradalom a történelem előre mozdításában tett ugrásszerű lépés. De mi van akkor, ha az ugrás hátra, visszafelé történik?
Az első világháborút követő zavaros esztendőkben több országban is felvetődött, hogy a régi rendszert (amely ilyen katasztrófába vitte a társadalmat) csak forradalommal lehet megváltoztatni, azaz a régi rendszert meg kell dönteni. Akkor a forradalomra úgy tekintettek, mint ami egy előre történő bátor ugrás. Egy ilyen ugrás azonban óhatatlanul rombol (a Tanácsköztársaság idején például rombolta a feudális hagyományokat, felforgatta a tőkés gazdaság működését és több más területet). Az őszirózsás forradalom egy naiv, a tiltakozásból kinőtt előre lépés volt, habár még nem hozott létre egy új társadalmi rendszert, többnyire megmaradt a lázadás szintjén. Az elvesztett háború után először a káosz jött, a hadsereg és a közrend felbomlása, ráadásul kiderült, hogy a “nemzetállami” eszmény nevében (ez az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson ötlete volt, de újabban Orbán és Fico is gyakran emlegeti) a többnemzetiségű monarchiát feldarabolták. Ez a magyaroknak addig tetszett, amíg elszakadtak Ausztriától, de amikor a túlnyomórészt nemzetiségek által lakott területek (az ország területének 2/3-a) elcsatolásáról (valójában a nemzetiségeknek az anyaországukkal való egyesítéséről) volt szó, a lakosság nagy része is pánikba esett. Károlyi Mihály lemondott, a szociáldemokraták, majd a náluk radikálisabb kommunisták vették át a hatalmat. A sok szép eszmét (többek között a munkások, a nők felemelkedését, a szegények művelődéshez való jogát) hirdető rendszer vörösterrorba torkollott. És ekkor a Szegeden gyülekező, régi neveltetésű tisztek, az ország nagy részét megszálló román csapatok fedezete alatt visszavették a hatalmat a vörösöktől. Megkezdődött a fehérterror. (Igazából terrorra nem is lett volna szükség, hiszen a bolsevik típusú rendszer hívei nem voltak olyan sokan, de az inga túllengett, az eseményekért könnyű volt a kommunisták mellett a zsidókat is kárhoztatni, ezért volt, hogy a zsidóellenes intézkedések előbb jelentek meg Magyarországon, mint a náci Németországban.)
Ami érdekes, az az, hogy Horthy büszkén ellenforradalomnak hirdette a régi rend visszaállítását. Miért volt ez forradalom? Mert erőszakos eszközöket használt. És miért volt ellen-forradalom? Mert a kommunista forradalom ellen, a szociáldemokrata-kommunista változtatások ellen lépett fel. Nos, 1956-ban valami hasonló dolog történt. A kommunisták a háború után a szovjet hadsereg árnyékában a Tanácsköztársaságra némileg emlékeztető, új rendszert hoztak létre (földosztással, a szegények művelődésének elősegítésével), a népfelkelők pedig erőszakkal vissza akartak térni az 1945 (de legalább az 1949) előtti korszakhoz. Ez tehát visszafelé tett lépés volt, amit a marxista történelemszemlélet a maga szempontjából jogosan értelmezett ellen-forradalomnak, hiszen a már megvalósulóban lévő kommunista célokkal szemben hátra, visszafelé (a polgári demokrácia irányában) akart változtatni a társadalmon. A lényeg azonban az, hogy ez a megnevezés napjainkban elsősorban a marxista történelemszemlélet alapján állja meg a helyét. Ahogy Horthy még a kommunista forradalommal vetette össze az ő revizionista, a régi rendszert visszaállító ellenforradalmi rendszerét, úgy az ötvenhatosoknak sem kellene szégyellniük, ha ők meg a polgári demokráciát akarták visszaállítani (talán egy kicsit jobb formában, és a példa erre az az Ausztria volt, amelyik már a fehérterrortól menekülő kommunistákat is befogadta annak idején). Megemlítendő, hogy amikor a nicaraguai forradalmárok (a sandinista partizánok) elleni harc zajlott, azok a harcosok is büszkén hívták magukat contráknak, ami a contrarrevolucionarios (ellenforradalmárok) megfelelője.
1956 a marxi értelmezés alapján elsősorban ellenforradalom volt, azzal, hogy ha lehet, akkor olyan rendszert hozzunk létre, mint ami nyugaton működött (és Magyarországon is kibontakozóban volt, a nyilasok bukása és Rákosiék hatalomra kerülése közötti rövid időszakban, Simó Sándor filmje alapján “apám néhány boldog évében”). Az igazi forradalomra még várni kell. És nem a maoisták hozzák el (ahogy szerte a nyugati világban értelmiségi fiatalok remélték a hatvanas években, a “permanens forradalom” trockiji elmélete alapján), hanem a polgári társadalom küszködi ki magából – ha a körülmények megengedik. És nem olyan lesz, mint a bolsevik forradalom, jobban fog hasonlítani a skandináv államokban gyerekkorát élő, a szabadság magasabb fokára jutó társadalmi modellhez. (Megjegyzem, Amerikában azt a modellt tekintik szocializmusnak, és Trump is számos alkalommal említette, mint amit Amerikában feltétlenül el kell kerülni.) Hogy ez a forradalom Magyarországon is lehetséges-e, az erősen kétséges. A NER gyorsan kialakította a maga, az egészséges pluralista politikai rendszerrel szemben álló, azt gyors lépésenként leromboló, a személyi zsarnokság felé mozgó változatát. Ez is egyfajta ellenforradalom, vagy legalábbis feudálkapitalista restauráció (néhány gazdag családé a föld, az ipari vállalatok és a banktőke).
Mi volt hát igazából 1956? Nem kétséges, hogy népfelkelés, amely minden torzulása ellenére is le akarta rázni magáról a kommunista (és szovjet) uralmat. De elszabadultak a horthysták és a még élő 1919-es gyilkosok is (ekkor kapták el az orgoványi gyilkosságok elkövetőjét, a háború után már halálra ítélt szadista Héjjas Ivánt is). Az események erőszakos jellege elriasztotta az emberek jelentős részét, elsősorban ezzel magyarázható, hogy a szocializmus kádári restaurációja annyira gyors és sikeres volt. A forradalmárokat kivégezték, a szimpatizánsokat börtönbe zárták, a nagy többség azonban néhány év alatt megértette, hogy Kádár nem Rákosi, a padlásokat már nem söprik le, legfeljebb a téeszesítésben tértek vissza az erőszakos módszerek egy ideig. És ezért volt, hogy 1957-ben és később már újra lehetett felvonulásokat rendezni a Hősök terén, a Sztálin- és Rákosi-képek helyett immár Leninnel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése