Gyakran álmodom, és mit ad isten, egyszer a tizenkilencedik századba kerültem. A ruházatom is velem álmodott, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem abba a korba való vagyok. Nem volt semmi dolgom, csak mentem az utcán, sétálgattam, és egyszer egy házaspár keltette fel a figyelmemet. Éppen szembe jöttek velem, és a férfi élénken magyarázott a hölgynek, aki a felesége lehetett. A hölgy felpillantott, és nekem úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan, talán az igazi, XXI. századi életemből. Rámosolygtam a nőre, és mentem volna tovább, de a férj megállított.
– Uram, megálljon! Ön szemezett a nejemmel! Ezzel megsértette őt, és engem is.
– Dehogy szemeztem – védekeztem. – Csak úgy tűnt, hogy ismerem. Talán valamely társaságból.
– Semmiféle társaságból nem ismerheti. A nejem tisztességes asszony. És én mint rendes férj ezért az inzultusért elégtételt követelek! – pattogott a férj.
– Emiatt nem jár semmiféle elégtétel. Örüljön annak, hogy szép felesége van, aki más férfiaknak is feltűnik.
– De uram, ez már hallatlan! – csattant fel a férfi. Lehúzta a kesztyűjét, és az arcomba vágta.
Én lehajoltam a kesztyűért, és zsebre vágtam.
– Ezt nekem akarja adni? Igazán szép kesztyű. De
miért nem adja vele a párját is?
– Mi maga, elmeháborodott?! – képedt el a megsértett
férj. – Ezzel most provokáltam önt!
– Engem nem lehet provokálni – mondtam erre
nyugodtan, és indultam volna tovább, de a férj nem engedett, Megfogta a kabátom
ujját, és az arcomba üvöltött.
– Kihívom párbajra! Nevezze meg a segédeit!
– Édes uram, nincs miért párbajoznunk. Tessék,
visszaadom a kesztyűjét is, csak engedjen az utamra. Ma vagyok először ebben a
városban, és szeretnék körülnézni.
– Ezek után önt senki sem fogja úriembernek tekinteni – érvelt a féltékeny férj.
– Tudom. Sosem voltam úriember.
– Nem volt úriember?! Akkor miért ilyen ruhát visel? Mi maga tulajdonképpen?
– Kockázatelemző matematikus egy biztosítási társaságnál. Kényelmes állás, a fizetésemmel is meg vagyok elégedve, de úriember az nem vagyok.
A férfi megpróbálta megemészteni a hallottakat.
– Maga hazudik – állapította meg. – Ilyen állás nincs is. De ezzel nem ússza meg a dolgot. Az inzultus vért kíván!
– Úgy véli? – mondtam. Egy pillanatig azon tépelődtem, hogyan reagáljak a kihívásra. Aztán a jobb kezemet keményen ökölbe szorítottam, és egy hatalmas ütést mértem a meglepett férj orrára. Azonnal kiserkent a vér, a feleség odahajolt, és a kendőjével próbálta felitatni.
– Tessék, megkapta, amit kívánt – mondtam udvariasan.
– Goromba fráter! Így bánni az urammal! – mondta mérgesen a hölgy, bár egy csöppet talán imponált neki, hogy a két férfi most őérte kapott hajba.
– Volt szerencsém – mondtam ekkor, megbiccentettem a kalapomat, és tovább indultam.
Az utcában addigra már összegyűlt néhány bámészkodó, és hallottam, ahogy izgatottan tárgyalták az eseményt.
– Szegény tanácsos úr! – mondta az egyik. – Jól elbánt vele az a fura alak. De ki lehet ő? Még sose láttam.
– Nem idevalósi – mondta egy segéd, aki épp a söröskorsókat szedte össze a kocsma asztalairól.
– Szabadjon megjegyeznem – szólt közbe egy tanító külsejű ember – a tanácsos úr csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindig nagyon fent hordta az orrát.
Én addigra már eltűntem a sarkon, és nemsokára fel is ébredtem. Egy ideig eltűnődtem ezen az álmon, és megállapítottam, hogy nem is olyan rossz az a kor, amelyikben élek. De hogy éppen kockázatelemző matematikusnak hazudtam magamat, azon még most is csodálkozom. Mindig is utáltam azokat, akik mások várható élettartamával kalkulálnak.
