Legyen hát koalíció!

Gyurcsány Ferenc annak idején, még 2010 őszén az MSZP-n belüli platformként hozta létre a Demokratikus Koalíciót, és csak azért vált ki a pártból a következő évben, mert szocialista párton belül kisebbségbe szorult. Mostanában viszont már a többi baloldali pártból is sokan lépnek át hozzá, és ezzel az eredeti pártjuk gyakorlatilag levegő nélkül marad. De miért nem válik a DK igazi demokratikus koalícióvá? Persze nem pártszövetségre gondolok, hiszen nincsenek már olyan pártok, amelyek a jelenlegi formájukban, a jelenlegi vezetőik szerepének megtartásával tagjai lehetnének egy formális koalíciónak. Olyan szervezet létrehozását javaslom, amely a platformok révén az egész demokratikus ellenzék érdekeit képviselné, a különböző irányzatok összehangolása útján. Vajon szükség van-e egy külön "zöld" pártra, ha az egész koalíció fel tudja ezt vállalni? Szükség van-e egy szocialista pártra, ha a dolgozók érdekvédelme magától értetődő koalíciós kötelesség? Szükség van-e egy külön ifjúsági pártra, ha a fiatal nemzedékek érdekeit is a koalíció védelmezi?  A fentieken kívül egy ilyen koalíciós párt vállalhatná a nemzeti hagyományok ápolását, a vállalkozóknak előnyös gazdasági feltételek kialakítását, a dolgozók érdekvédelmét, új oktatási és egészségpolitika kidolgozását, az egyházak közhasznú tevékenységének támogatását. Az említett érdekek képviseletét a koalíción belüli platformok és munkacsoportok oldhatnák meg. Ha a jelenlegi baloldali pártocskák energiáját és szimpatizánsait sikerülne összefogni, az sokkal ütőképesebb lenne. És ez a reménybeli baloldali-demokratikus tömb aztán nyugodtan választási szövetségre léphetne a Jobbikkal, bármelyik fél identitásának feladása nélkül.  Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt az érdekek széles spektrumát fedi le. Nekünk is ez lenne előnyös. Itt az ideje, hogy a DK Gyurcsány Ferenc pártjából valódi demokratikus koalíció váljék.

 

(Szerkesztve megjelent a Népszava 2023. szeptember 28-iki számában, "Koalíció" cím alatt.)

 

Hitler és az ukránok

 

Orbánnak az a megjegyzése, hogy Hitler tulajdonképpen egy egységes Európáról álmodott, valamint az új vezérkari főnök nyilatkozata  arról, hogy a lengyelek megelőzhették volna a német támadást egy békeajánlattal, jogosan váltott ki éles kritikát. Én teljes mértékben osztom a kritikus véleményeket. Az 1939-es Lengyelország és a mai Ukrajna helyzete azonban tényleg hasonlít néhány dologban. És véleményem szerint az akkori lengyelek nem a legjobb utat választották. Hitler követelte a Danzigi korridort (azaz a nagyrészt németek által lakott város elérhetővé tételét), amit a lengyelek a korabeli sajtó szerint hevesen elutasítottak. Persze a német követelés esetleges teljesítése nyilván nem elégítette volna ki Hitlert, aki a szlávok földjeit akarta megszerezni. De talán másképp folytatódott volna a dolog, ha Lengyelország megengedi, hogy a Szovjetunió lengyel területen keresztül elérhesse a német határt. Ez ugyanis lehetővé tette volna, hogy Hitlert egyszerre két irányból is megtámadják, ha Lengyelország veszélybe kerül. Sztálin ezt kérte, a lengyel kormány pedig mereven elutasította, a brit-francia-szovjet tárgyalások abbamaradtak, és nemsokára az egész ország elveszett. Nem tudni, mennyiben lett volna más kimenetele a dolognak, ha a szovjetek egy szerződés alapján, kvázi szövetségesként jelenhetnek meg Lengyelországban, nem pedig a Hitlerrel kötött paktum alapján, támadó félként.

És az akkori események a mai ukrajnai háború szempontjából is figyelmet érdemelnek. Az ukrán kormány tovább is kitart az egynyelvűség mellett, miközben a lakosság nagy része orosz anyanyelvű. A háború hamarabb véget érne, ha az ország szövetségi állammá válna, amelyen belül a jelenlegi szakadár területeknek is helye lenne (természetesen Ukrajna szerves részeként). Egy ilyen megoldást a háborúval semmit el nem érő Putyinnak is el kellene fogadnia. Ennél jobb békét egyelőre az ukrán kormány sem tud elérni. Ahhoz kellene csak ragaszkodnia, hogy a vitatott területeken hiteles nemzetközi ellenőrzés mellett tartsák meg a népszavazást, és csak azok vehessenek rajta részt, akik 2014 előtt is ott laktak. (Nagyon valószínű, hogy így is az orosz többség győzne, de megszűnne a háborús ok.) Sokan próbálnak meg közvetíteni (legutóbb a kínaiak és a dél-afrikaiak is), de mindegyik ilyen próbálkozás csökkentené Ukrajna eredeti függetlenségét. Ezzel szemben áll Zelenszkij elképzelése, miszerint a békét csak az hozhatná meg, ha Oroszország kivonul Ukrajna 2014 előtti területeiről, háborús kártérítést fizet az esztelen pusztításért, Putyint pedig nemzetközi bíróság elé állítják. Ez irreális elképzelés. Még ha Putyin el is veszítené a hatalmát, az utódja talán még szélsőségesebb lenne (a KGB-ben edzett akarnok után egy hőzöngő nacionalista). Mintha Orbán esetleges bukása után Bayer Zsolt lenne az új miniszterelnök. A háború tehát tovább folyik, mindkét fél tovább veszíti el a katonáit -- amíg a Nyugat meg nem unja, hogy adja a fegyvereket, a kiképzést és az anyagi támogatást. Az oroszok sokáig nem unják meg. Az Ukrajnában elesett katonák özvegyei és anyái a háború mellett rendeznek tüntetéseket. Az egyoldalú kommunikáció, a nép félrevezetése ma erősebb, mint a csecsen háborúban vagy a szovjet korszakban.

Szijjártó legújabban ahhoz kötötte a támogatásunkat, hogy az ukránok vegyék le az OTP-t a szankciós listáról. A magyar-ukrán ellentétek elmélyítéséért Orbán kaphat ugyan néhány piros pontot Putyintól, de ez igazából nem az ukránoknak árt, hanem nekünk. Petőfi még abban reménykedett, hogy "A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez; / Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!" Hát, erre még várni kell egy ideig. 

 

 

(Elküldve a Népszavának, 2023. máj. 18.)

Ruszkik és haza

Orbán Viktor alaposan eltávolodott a „ruszkik haza” jelszótól. Már ott tart, hogy Lukasenko mellett az orosz birodalom másik nagy támogatója. Legutóbb Medvegyev (volt orosz államfő, jelenleg az Orosz Biztonsági Tanács elnökhelyettese) órákon belül reagált a miniszterelnökünk egyik pénteki szózatára, egyetértve azzal, hogy az uniós és az amerikai támogatás nélkül Ukrajna már nem is létezne. Az oroszok már a spájzban vannak. Az oroszok már a karmelita kolostorban vannak. A szorosabb kapcsolatok kiépítését csak az Európai Unió és a NATO akadályozzák. Amíg ki nem lépünk. Most, hogy az uniós pénzcsap befagyni látszik, ugyanolyan büszkén léphetünk ki az Európai Unióból, mint ahogy a Fidesz ott hagyta a néppárti frakciót, mielőtt kizárták volna. (Népszavazás helyett ehhez elég lenne egy újabb „nemzeti konzultáció”.) Orbán tömegesen szabadul meg a NATO-val jó személyes viszonyt ápoló tisztektől, ez arra mutat, hogy Orbán a NATO-hoz sem ragaszkodik. Az elemzők szerint Orbán Putyin számára csak addig hasznos, amíg meg tudja vétózni az orosz ellenes szankciókat. De az sem lenne neki rossz, ha egy csapásra itt teremhetne, és megvethetné a lábát a volt szocialista országok területén. Szerbia máris oroszpárti, tehát létre lehetne hozni egy közép-dél-európai orosz övezetet. És akkor Oroszország lehet az új hazánk. A már csak félig független Fehéroroszország mellett egy Piros-fehér-zöld Oroszország. Mindez csak szándék és akarat kérdése. (A hazai oligarcháknak ez talán nem tetszene, de egyrészt máris jól megszedhették magukat, másrészt láttuk, mi történt Simicskával. És Putyin oligarchái is sorra ugrálnak ki az ablakon.)

(Szerkesztve megjelent: Népszava, 2023. április 20., 10. old.)

Baljóslatok

2022 elején már megjósoltam, hogy mi következik:
1. Oroszország megtámadja Ukrajnát.
2. Kína megtámadja Tajvant.
3. Észak-Korea megtámadja Dél-Koreát.
4. Irán megtámadja Izraelt.

Az első jóslat már valóra vált. A kínai vezetés egyre közelebb kerül Tajvan megtámadásához (folytatólagos hadgyakorlatok a szigetország körül, a kínai katonai vezetés nem válaszol az amerikaiak biztonsági telefonhívásaira stb.). Észak-Korea ugyanígy megszüntette a Déllel való eddigi kapcsolattartást, és folytatja a mind hatékonyabb nukleáris rakétáinak tesztelését. Irán még nincs felkészülve az Izrael elleni háborúra, de Netanjahu szélsőjobbra tolódása és provokatív lépései mind közelebb hozzák a Közel-Keletet egy katasztrófához. 

És ebben a négy pontban mi a közös? Ukrajnát, Tajvant, Dél-Koreát és Izraelt is elsősorban az Egyesült Államok hadereje védelmezi. És egy négyfrontos háború neki is túl sok lenne. (Amikor már Ukrajna támogatása is kimerítette a lőszerkészletét, és bizonyos szuperfegyverei is fogyóban vannak.) 

A világ a pusztulás felé halad. Mintha nem lenne elég az ökológiai válság. Szilveszterkor azon szellemeskedtem, hogy minden új év boldog -- az utána következő évről visszatekintve. Nos, 2023-ban kitört egy pusztító háború a szomszédunkban. De arra az évre is boldogan fogunk majd visszatekinteni 2024 szilveszterén. Ha megérjük. 

 

 

Rémálmok

 
Időnként rémálmok gyötörnek. Mostanában az a gondolat kísért, hogy Magyarország csatlakozik Oroszország katonai szövetségeseihez. A Moszkva – Budapest tengely lehetőségéről már az ÉS-ben is írtam, de akkor a két fél még csak kokettált egymással. 2022 februárja óta ez a flört egyre valóságosabb formát öltött. Mindenki azt mondaná erre, hogy puszta képzelgés, Orbánnak szüksége van az Európai Unió és a NATO támogatására a hatalma megtartásához, ezenkívül a nyugati pénz is nagyon kell neki,  például, hogy kitarthassa a maga oligarchiáit. De egyrészt láttuk, mi történt egyik napról a másikra Simicskával (és hogy Putyin is mennyire kézben tartja a saját oligarcháit, csak úgy ugrálnak ki az ablakon), másrészt egy diktátornak nem a pénz a legfontosabb, hanem a hatalom kéje. Hogy az Európai Unióból hogy lépünk ki (amikor a lakosság túlnyomó része támogatja az uniós tagságunkat), arra az oroszpárti médiakampányból, a Békemenet újraorientálásából és a szankció-ellenes hazug „bombás” plakátokból is következtethetünk. (Ha kell, egy népszavazást könnyen helyettesíthet egy „nemzeti konzultáció”.) És láttuk, ahogy a néppártok frakciójából a Fidesz büszkén kilépett, mielőtt kitették volna a szűrét. Ugyanígy kiléphetünk a NATO-ból is. És az sem biztos, hogy muszáj kilépni. Vajon a katonai szervezet alapszabályában van-e olyan kitétel, hogy egy tagország nem csatlakozhat egyidejűleg egy másik szövetséghez is? (Az Egyesült Államok is egyszerre tagja több katonai szerveződésnek.) Sokan vélekednek úgy, hogy Putyinnak azért értékes Orbán Viktor, mert az EU-ban és a NATO-ban megvétózhat minden komolyabb orosz-ellenes határozatot. De nem egyszerűbb-e belegyalogolni Európába? Putyin már rendelkezik Belarusz területével, még atomtölteket is akar telepíteni oda. Ugyanez lehetséges Magyarország és a szintén oroszpártivá manipulált Szerbia esetében is. Ha Putyin a kelet-ukrajnai területek helyett egy Odessza – Ungvár felé történő offenzívát erőltetne, hamar létrejönne az orosz-magyar határ, szerbiai háttérrel. Mindez még csak rémálom. De anyám! A rémálmok nem hazudnak!

 

Nemzetállam, kontinensállam, világállam

 

A globalizáció korában sokan félteni kezdték a nemzeti szuverenitást, ami évszázadokig az önazonosságuk fontos eleme volt. Ahogy a törzsi kapcsolatok elhalványultak (ez Afrikában vagy Ázsiában tovább is eleven), illetve a földesurak is kiestek az egyén fölött álló viszonyítási struktúrából, megszületett a modern nemzetállam. A nemzetet alkotó törzsek elvesztették jelentőségüket, s időközben a nemzet a bevándorlókat is magába olvasztotta (például a jászok, kunok, a svábok is elsősorban magyarnak tartják magukat). A baj az, hogy a vándorlással, a népek keveredésével a legtöbb állam megszűnt homogén lenni, és a keveredésben az országhatárok olyanná váltak, mint az országút melletti kilométerkövek. Tudjuk, hogy hol vagyunk, de nem tudjuk, hogy az a hely pontosan kihez tartozik. Ha letáborozunk két ország (például Magyarország és Románia) határvidékén, egymás mellett találunk különböző nemzetekhez tartozó embereket (románokat, magyarokat, szerbeket, cigányokat). És akkor még nem említettük a zsidókat, az arabokat, kínaiakat, vietnámiakat.

Az a tapasztalatom, hogy azok ragaszkodnak a nemzetállam ideájához, akik kizárólag magukat tekintik a nemzet autentikus tagjainak, és aki nem tartozik bele az ő nemzetfogalmukba, azokat legszívesebben kirekesztenék a nemzetből. De ez a felfogás abszurd.  Trianon óta a magyarság jelentős tömegei élnek a határainkon túl, ez pedig nemcsak azzal jár, hogy őket is hozzászámoljuk a magyar nemzethez, hanem azzal is, hogy a szomszédos országok vezetői bármikor kiebrudalhatják az ott lakó magyarokat (mint abban az országban idegen nemzettestet).

Még nyilvánvalóbb, hogy sok politikus azért védi tíz körömmel a nemzeti szuverenitás eszméjét, mert ez jelenleg gyakorlatilag elsősorban az ő saját szuverenitását jelenti. Jól mutatja ezt az a gyakorlat, hogy sok ellenzéki szervezet csak az Európai Bíróság segítségével tudja kivívni azt, ami nekik természetesen járna. Európa véd meg a saját kormányunktól. Milyen nemzeti szuverenitás az ilyen?

Az egyre jobban összefonódó világunkban a környezetvédelem kérdései nem oldhatók meg a nemzetállami keretek között. Ha a brazil kormány megengedi, hogy tovább irtsák az ottani esőerdőket, mi is belepusztulunk. És sok ehhez hasonló probléma van, a vízi erőművek, atomerőművek, aranybányászat, nukleáris fegyverkísérletek területén is. Amikor az orosz hadsereg  az Ukrajna elleni háborúban elfoglalta Csernobilt és a zaporozsjei atomerőművet, egész Kelet-Európa került veszélybe. A jelenlegi nemzetközi jognak kevés eszköze van a nemzeti kormányok befolyásolására. Globális problémák nem kezelhetők nemzeti keretek között.

A nemzetállamok egyre inkább csődöt mondanak. Az egy földrészre vagy nagyobb régióra kiterjedő jogi hatáskör javíthatna a helyzeten. Európában az Európai Unió adhatna alkalmas keretet a tágabb megközelítéshez. Mivel léteznek az alapvető összeurópai intézmények, könnyű lenne átállni a nemzetállamiról a kontinensállami megközelítésre. Ami ez ellen szól, az kizárólag a nacionalista érdek. De semmi sem indokolja, hogy ugyanazt a problémát (például az autók sebességkorlátozását, az adózást vagy az egészségügyi ellátást eltérően kezeljék az Európai Unióhoz tartozó Írországban és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban). Minél egységesebbek a szabályok, annál könnyebb tervezni velük és betartani őket.

Érdekes módon az Amerikai Egyesült Államokban is sok indokolatlan eltérés van az egyes tagállamok között, például a fegyverviselés, a halálbüntetés vagy az abortusz legalizálása tekintetében, holott itt sem kellene, hogy számítson a helyi megítélés. Aki részegen vezet, mindegy, hogy melyik államban okoz balesetet. Úgy tűnik, még az ilyen régóta működő demokratikus rendszerek is nehezen képesek egységesülni. Holott, ha vannak is itt-ott különbségek az emberek helyi szokásaiban, az amerikai népesség mégis nagyjából uniformizáltnak tekinthető, és ugyanolyan szolgáltatásokban részesül. Azok a különbségek, amelyek például a választások idején felszínre kerülnek, inkább tűnnek mesterségeseknek, az egyes politikai kampányok hatásának, minthogy azok a lakosok ténylegesen eltérő érdekeiből fakadnának.

A globális problémák kezelésének legjobb módja egy olyan szervezet létrehozása lenne, amelyiknek tényleges beleszólása van a problémák kezelésébe, a világnak bármelyik részén is tapasztalhatók azok. Az ENSZ és szakosított szervezetei csak a problémák észlelésére és az egyes országok tevékenységének koordinálására alkalmasak, de nem tudják időben lefogni a globális érdekek ellen ható erők kezét. Ez pedig egyre sürgősebb lenne, mert egységes cselekvés nélkül rohamosan pusztul a világunk, a bioszféra, és a helyi konfliktusok, polgárháborúk is sok áldozatot követelnek. Szükség lenne egy világállamra, valóságos jogkörrel (vagy legalább erkölcsi hatókörrel). 

További nehézséget jelent, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai vétójoggal rendelkeznek, és így hiába ítéli el például az Ukrajna elleni háborút a tagországok 90 %-a, Oroszország egymagában is megakadályozhat minden ellene irányuló ENSZ-szankciót. Jelenleg nincs olyan eszköz, amely ezt a vétójogot csak kifejezetten az adott nagyhatalom elleni támadásra korlátozná.

Érdekes módon a világállam gondolatának puszta felvetése is képes óriási indulatokat gerjeszteni. A kis és nagy diktátorok a jelenlegi korlátozásokat is sokallják, a nemzeti érzelmű lakosok félnek a nemzet mint otthon elvesztésétől, az amerikaiak attól tartanak, hogy a fejlődő országok mondják majd meg, hogy hogyan éljenek, az olyan nagyhatalmak pedig, mint Oroszország vagy Kína, birodalmi álmokat szövögetnek, és nem tűrnék a világ többi részének beleszólását.

Ismeretes az a jelmondat, hogy a jövő zöld lesz, vagy nem lesz. Nos, ugyanez érvényes a világállam valamilyen szintű létrehozására is. Enélkül nem létezhet értelmes jövő.

A világ egysége úgy is létrejöhetne (vagy legalább közelebb kerülhetne a megvalósuláshoz), ha létezne egy „világ-állampolgárság”. Ehhez szükség lenne egy központi bankra, központi adózásra és az egész világra érvényes, egységes jogvédelemre. Akkor mindegy lenne, hogy az ember melyik országban lakik, az adójának bizonyos százalékát ez a központi alap kapná, és mindenki abból részesülhetne.

Én erről álmodom.

 

 

 

Van-e kiút?

 Bauer Tamás az ÉS 2023. január 27-iki számában áttekinti az ellenzék helyzetét, és egyebek közt kifejti: a többszöri súlyos vereség nem a pártok szétforgácsoltságára vezethető vissza. Ugyanakkor az egyes pártok  integráló törekvései sem sikeresek,

beleértve az egypárti ellenkormányokat is. Van azonban egy lehetőség, amelyet még nem próbáltak ki, pedig az kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ez egy egységes párt létrehozása, amely integrálhatná a kis pártok erőfeszítéseit. (Ne felejtsük el, hogy a Fidesz is így duzzadt fel, a kisebb jobboldali pártok elnyelésével. Valójában a Fidesz egy negatív népfront, amivel csak egy pozitív, demokratikus népfrontot lehet szembeállítani.) Ebben az egységes ellenzéki pártban is lehetnének különféle érdekcsoportok, de azokat nem kellene külön pártként elismerni, és tagságuk sem a jelenlegi kis pártok tagságának megoszlását tükrözné. Egy ilyen pártban külön frakciója lehetne a liberálisoknak és modernizálóknak, a konzervatívoknak és értékőrzőknek, a technikai fejlődést támogatóknak, de a környezetvédőknek is, a nemzeti értékek védelmezőinek, de az európai egység híveinek is. Ezek a látszólag különböző értékek ugyanis összeegyeztethetőek. A pártok vetélkedése helyett harmonizálni kellene a célokat (de nem a vezetők ambícióit). Véleményem szerint egy ilyen új pártalakzat szállhatna csak szembe sikerrel az orbánista pártállammal. Ez a jelenlegi ellenzéki politikai válságból való egyik kiút.

A szembeszálláshoz szükség lenne a demokrácia-párti nemzetközi erők támogatására is, és nem kell szégyellni, ha ez a párt ideológiai, netán pénzügyi támogatást is kap (szemben a minden befizetett adót a maga gazdagodására és erősítésére fordító kormányerővel). Ha a belső jogi helyzet ezt nem engedi meg, akkor az európai államokhoz is lehetne fordulni, minden részletkérdésben. Európa kontra Fidesz. Ezt tekintem a második kiútnak.

Valószínű, hogy még ebben az esetben sem sikerülne legyőzni az orbáni monstrumot (amelyet nagyrészt a legbelsőbb körnek adott pénzek és jogosítványok, továbbá a lakosság tájékozódását  tudatosan beszűkítő tömegkommunikációs eszközök tartanak életben). Ebben az esetben nincs más megoldás, mint egy alternatív, „föld alatti” Magyarország kialakítása, amely nem az állam ellen, hanem a lakosságért harcol, a maga korlátozott eszközeivel. Ha az állam nem hajlandó több pénzt adni az egészségügynek, akkor az orvosok közvetlenül a demokratikus Európától is kaphatnának anyagi támogatást. A tanárok is, miközben az állami vagy felekezeti iskolák helyett az Interneten oktathatnának. (Nyugdíjas könyvtárosként meg kell említenem a könyvtárakban elérhető forrásokat is, és ahol lehet, a közvetlen vizsgáztatást. Mert sok olyan témakör és iskolatípus van, ahol a könyvek és az online tananyagok a teher nagy részét levehetik a pedagógusok válláról.) Az orvosok és pedagógusok külföldre menekülését is a magyar szakemberek közvetlen külföldi támogatása, az államtól független oktatási intézmények európai akkreditációja állíthatná meg. Ha a CEU-t Bécsbe üldözték, miért nem lehetnének a magyar diákok a CEU levelező hallgatói? Ha a magyar  rendszer nem alkalmazná őket, akkor európai alapítványoknál is elhelyezkedhetnének. Vagy vajon egy nálunk működő világcég nem venné-e fel örömmel az így diplomázott számítástechnikusokat? Ha pedig a „nemzeti” kormány mindenféle törvénnyel akadályozná ezt a folyamatot, emiatt is meg lehetne vonni tőle az uniós támogatást. Mert az elvileg nem a kormányt, hanem az országot, a népet illeti meg. (És ha ezt az EU szabályai nem teszik lehetővé, ki tiltja meg az egyes országoknak, hogy külön-külön is támogassák az egyik tagállam megszabadulását a zsarnokságtól?)

A szociális háló lyukait a társadalom önzetlen segítsége tudná befoltozni (csak azt kell megemlíteni, hogy ezt azért végzik a civilek, mert az állam az adónkból nem hajlandó elvégezni). Ez is kiút, bár csak gyalogosan lehet rajta haladni.

A társadalomnak ez a külön működése vezethetne el az ellenszegüléshez – akkor, amikor már erősebb a változásra való hajlandóság, a gazdagabb és demokratikusabb Európa vonzása, mint a zsarnoki uralom elfogadásának késztetése. A kormány megdöntésére nem számítok, de arra igen, hogy az Orbán-rendszer előbb-utóbb magától is összedől, ahogy Európában már most is köznevetség tárgya. Addig pedig jobb kitartóan építeni egy ellenzéki Magyarországot, mint választásról választásra elszenvedni a kudarcot.

Bauer Tamás a parlamenti részvételben az elutasítás dokumentálását látja lehetőségként. Szerintem nem a szavazás a lényeg, hanem hogy az egységes ellenzéknek minden kérdésben legyen egy kidolgozott közös álláspontja, amit a szavazásoktól függetlenül is rögzíteni kell a parlamenti jegyzőkönyvekben. Eljöhet az az idő, amikor a jelenlegi kormánynak számot kell adnia, hogy miért nem fogadta el az észszerű ellenzéki javaslatokat, hogy az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok fizetésének emelése helyett miért stadionokra és gigaberuházásokra, az orosz és kínai befolyás növelésére költötte az adónkat, miért nem tett semmit a valódi nemzeti ügyekért.

A nemzet valóban nem lehet ellenzékben. Előbb-utóbb felülkerekedik a társadalom-ellenes állammal szemben. Mert bár felül a gálya... azért a víz az úr. Mondom, előbb-utóbb.