Válasz az ajánlatokra

 

 Bámulatos, milyen nagy az emberek segítőkészsége. Felkutatják az elhunytak rokonait (ezek a rokonok rendszerint én vagyok), és ha ők maguk már haldokolnak, akkor is meg akarják osztani velem a megmaradt és már semmi másra fel nem használható pénzecskéjüket, néhány millió dollárocskájukat. Én minden levelet figyelmesen elolvasok, és majd mindent az utasításaiknak megfelelően intézek, csak egy kis türelmet kérek. Öreg vagyok már, az eszem is lassabban jár, és ha sok milliós átutalásokról van szó, maga a hirtelen rám törő öröm sem tesz már jót az idegeimnek. 

 

 

 Szóval csak szépen, sorjában! 

Mr. Steven John Kwami Esq. arról értesített, hogy egy autószerencsétlenségben elhunyt rokonom után 9,6 millió dollár maradt rám, de hogy ezt az összeget megkapjam, meg kell adnom a legtitkosabb személyi adataimat. 

Ajayi Tanto fáradságot nem kímélve kinyomozta, hogy rokona vagyok a nemrég elhunyt Mensah.K.I olajipari építőmérnöknek, akitől 10 millió dollárt örököltem. Mivel nem válaszoltam azonnal, küldött egy újabb levelet. Ebben sajnálkozását fejezi ki, hogy kénytelen volt másnak adni a pénzt (az ÉN örökségemet?!), de most úgy határozott, hogy engem is kárpótol, mégpedig 350 ezer dollárral. Csak küldjem már el végre a kért személyes adataimat! 

Mr. Kris Dc Ugo's megírta, hogy egy másik rokonom Togóban halt meg, és az ügyvéd el akarja intézni, hogy én legyek az elhunyt legközelebbi hozzátartozója, és ily módon megkaphassam az elhunyt vagyonát. Dc Ugo’s mindent lerendez jogilag, hogy igényelhessem a pénzt, a részleteket majd levélben tisztázzuk. (Sajnos még nem tudom, szegény rokonomtól mennyit örököltem. De majd ez is kiderül.) 

Mrs Victoria Desmond, egy banktisztviselő Burkina Fasóból is talált egy rokont, aki repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. 10,5 millió dollár maradt hátra, és Victoria asszony hajlandó ennek az összegnek a felét nekem adni. 

Mr. Leonardo Arduini egy londoni bank vezető tisztviselője, hozzá tartoznak azok az összegek, amelyek gazdátlanok maradnak. És egy elhunyt rokonom nevén talált 15,6 millió angol fontot, amelyért senki sem jelentkezett. Lám, ő ennek az összegnek gálánsan a 40 százalékát is felajánlotta, ha együttműködöm vele. 

Már a koronavírus is szedi áldozatait a családunkban. Eustace Robert James arról értesített, hogy egy ügyfele, szintén a rokonom, aki egy árvaházban nevelkedett, 10,5 millió dollárt hagyott hátra, és ha megadom az adataimat, készségesen átutalja nekem ezt az összeget. Ráadásul azt is felajánlotta, hogy ha bármi kétely merülne fel bennem az örökségi eljárás tisztességes voltával kapcsolatban, nyugodtan forduljak hozzá, mert ebben az ügyben ő dönti el, hogy mi a jogos és mi nem. Addig is kezeljem az ügyet bizalmasan. Ez rendben is lenne. De nem sokkal később kaptam tőle egy másik levelet is, amiben egy egészen másik lehetőséget ajánlott fel: egy   30 millió dolláros befektetést, méghozzá azzal, hogy elkerüljük az én országom hatóságainak beavatkozását. 

Melissa Brown, egy amerikai utazó ápolónő Szíriában a koronavírus egyik áldozatának bőröndjében fedezett fel 14,4 millió dollárt (száz dolláros részletekben). Megvizsgálta a bőröndöt és a pénzkötegeket, és úgy találta, hogy nem fertőzödtek meg a vírussal. Mivel megbízik bennem, hajlandó ezt a pénzt fele-fele alapon megosztani velem. Azért választott ki engem erre az ügyletre, mert tudja, hogy nem vagyok pénzéhes. És sokkal jobb, ha én kapom az összeg felét, mintha a gonosz dzsihádisták kezébe kerülne. A pénzt egy ENSZ-küldemény keretében kapnám meg. De kér, hogy ne szóljak erről senkinek, mert azzal az ő humanitárius munkáját is veszélybe sodornám. A világ előtt üzleti partnerként szerepelnénk, így a legbiztonságosabb. 

Mrs. Sophia Robin, Milánóban dolgozó amerikai állampolgár, a HSBC Bank telex-igazgatója egy kínai politikus, bizonyos dr. Cheng Chao által hátra hagyott 15,5 millió dollárt akarja velem megosztani (az én részem 40 % lenne). Ez a Cheng pénzmosással is foglalkozott, és a pénz nagy része arannyal és olajjal való kereskedésből származott. Mrs. Robin is azt szeretné, ha ezzel a pénzzel a szegényeket támogatnám. 

Haldoklók is bizalommal fordulnak hozzám. Például a kanadai, de jelenleg Isztambulban élő Susan Edward már a halál küszöbén van, de örülne, ha elfogadnék tőle 17 millió dollárt, és az ő nevében ezt az összeget jótékonyságra fordítanám. 

Hasonló volt Mrs. Jane Anderson szándéka, aki egy közös projekt keretében 3,4 millió dollárt ajánlott fel, hogy az elhunyt férje nevében azt az emberiség boldogítására, a szegények ellátására fordíthassuk. 

Norvégiából Mrs. Maya Oliver írt, egy burkina fasói aranybánya tulajdonosának özvegye. Emlőrákban szenved, és most ráadásul sztrókot is kapott. Ő a 8,5 millió dolláros örökségét ajánlotta fel. Mivel ő maga is árvaházban nevelkedett, saját rokonait nem ismeri, engem választott arra, hogy a Mindenható Úr Isten áldásával ezt a pénzt az árvák és özvegyek javára használjam fel. És sietnünk kell, nehogy az ő halála után a kormány tegye rá a kezét az örökségre.

Dániából Mrs. Francisca John  Carlsen, egy istenfélő özvegyasszony írt, aki agydaganattól szenved, és már a végső stádiumba került. A férje 11 millió dollárt helyezett el a bankban, és a haldokló bennem bízik, hogy ezt az összeget jótékony célra, a szegények érdekében használnám fel. A szolgálataimért – a haldokló befektetési partnere címén – ennek az összegnek a 35 százalékát kapnám. 

Mrs. Rachel Simpson Amerikából meleg szívvel ajánlotta fel a barátságát, az Úr Isten nevében. És sugallatára. Ő is haldoklik, neki sincs már sok ideje hátra, agydaganata miatt rettenetesen szenved.   Az orvosi ellátásra már minden pénzét kimerítette, de van egy jótékonysági alapítványa. Mivel özvegy, örökösei nincsenek, a pénzt (8, 1 millió dollár) egy jótékonysági alapba kívánja fektetni (így az adóteher is kisebb). Az én részesedésem 20 százalék lenne, a többit jótékonysági célra kell fordítani, valamint egy rák-ellenes szövetséget segíteni és egy árvaházat is építeni kell. Mindezt az adományozó emlekezetére. Bennem azért is megbízik, mert az Úr vezette hozzám. 

Mrs. Elisabeth Allian Ghánából keresett meg. Az ő elhunyt férje (Ghána londoni nagykövetségének volt munkatása) 4,1 millió eurót helyezett el egy ghánai bankban. Az özvegy is rákos beteg, és ő is sztrókot kapott, ezért ő is jótékony célokra kívánja, az árvák gondozására felhasználni a pénzt. A helyzetét nehezíti, hogy a volt férj rokonai állandóan körülötte ólálkodnak, erről a pénzről pedig nem szabad tudniuk. Az özvegy engem minden meghatalmazással ellát majd, csak teljesítsem a végakaratát, az árvák javára. Viszont arra is figyelmeztetett, hogy ha nem válaszolok elég gyorsan, akkor mást keres. 

Mrs. Elizabeth Michael 65 éves özvegy, egyébként halláskárosult. A férje 2017-ben halt meg. Korábban 8,5 millió dollárt fektetett be egy cégbe. Mivel az özvegy is rákos beteg lett, most kétségbeesetten keres valakit, akire rábízhatná a pénzt, abban a tudatban, hogy az illető azt jótékony célra fordítja. 

Mrs. Maureen Greaves (úgy írta alá, hogy a “nővérem az Úrban”), a néhai Alan Greaves özvegye, akinek a férje egy francia multinacionális olaj-és gázcégben dolgozott, de egyházi organista is volt, egy brutális támadás áldozata lett (erről az Interneten is olvasni lehetett: http://www.dailymail.co.uk/news/article-2529286/A-year-murder-organists-widow-breaks-vigil.html)
Az újjászületett keresztény (Born Again Christian) házaspár Beninben helyezett el 15,5 millió dollárt. Ez az özvegyasszony is figyelmeztetett, hogy ha nem válaszolok elég gyorsan, akkor esetleg más jótevőnek adja a lehetőséget. És addig is teljes diszkréciót kér.

Lucy Wong Ázsiában született, a férje nemrég elhunyt, ő pedig az Egyesült Királyságban él. Azaz már ő is haldoklik, csak néhány hónapja van hátra. Ő is a szegényeken akar segíteni. A közös vagyonukból 600 ezer dollár az orvosi ápolásra ment el, de még mindig van 4 millió, amit a nemes célra lehet fordítani. Ezt a pénzt rám bízná, csak arra kér, hogy ne diszkrimáljak egyetlen vallási felekezetet vagy etnikumot se. 

Mrs. Ruth Dodji Komla is haldoklik, és a 2,5 millió dollárra rúgó vagyonát ő is rám bízná, abban a reményben, hogy majd helyette is támogatom a szegényeket, a hajléktalanokat és az árvákat. Ehhez csak az adataimat kell elküldenem neki. 

Mr. Kito GoodMan (a Benini Köztársaságból) értesített arról, hogy az IMF is nekem ítélt 3,5 millió dollárt, és az első 3000 dolláros részletet már el is küldték a nevemre a Western Unionon keresztül (úgy tervezik, hogy naponta kétszer adják fel ezt az összeget, ameddig el nem fogy a 3,5 millió). Néhány nappal később ugyancsak Beninből Mr. Duru Anthony is arról tájékoztatott, hogy ugyanennyi pénzt kapnék az IMF-től, a kéretlen levelek (spam-ek) áldozataként (csak ezúttal 3500 dolláros részletekben). 

Ezzel egy időben a Világbank is kártalanítani akar a szélhámosok áldozataként. George Mari úr szerint 950 ezer dollárt ítéltek meg nekem, a Burkina Fasóban működő bankjuk közvetítésével. Ők a MoneyGram segítségével küldenék a pénzt, naponta 5000 dollárt. 

Nem kisebb személytől, mint Christine Lagardetól, az Európai Központi Bank elnökétől is kaptam egy ajánlatot. Ez nem nevezte meg az összeget, de biztatott, hogy 48 órán belül keressem a kifizetések igazgatóját, David Hillst. 

De ez még nem minden. A szélhámosok áldozataként maga az ENSZ is kárpótolni szeretne. Egy svájci találkozójukon, António Guterres ENSZ-főtitkárral egyetértésben, úgy döntöttek, hogy 1,2 millió dollárt utalnak ki a részemre, mivel egy vagyok a 40 közül, akinek a neve szerepelt a listán. Erről Jerry Gang, a nemzetközi pénzügyi kifizetések igazgatója értesített. Allen Smith viszont azt írta, hogy 2,5 millió dollárt kapunk fejenként, egyben figyelmeztetett, hogy szakítsak meg minden tranzakciót más irodákkal és személyekkel, mert esetleg elveszíthetem a fenti összeget. 

Sokáig nem értettem, miért tekintenek a szélhámosok áldozatának, de benini ügyvédek (akik egyébiránt az ENSZ-nek dolgoznak) céloztak egy lehetőségre. Vizsgálataik során egy csomó csalót tartóztattak le, és ennek során nem kevesebb, mint 12 milliárd dollárt találtak (készpénzben, illetve különböző számlákon). Az ENSZ és az Afrikai Unió hatóságai most 1,5 millió dollárt fizetnek a csalások áldozatainak. És az én nevemet megtalálták a bűnözőknél! Most már csak arra van szükség, hogy igazoljam magam: tényleg én vagyok-e, akit becsaptak. 

A kanadai Mrs. Susan Edwardstól orosz nyelvű üzenetet kaptam. Ő 4,7 millió USA-dollárt szeretne jótékony célra fordítani, méghozzá az én hazámban. Hogy miért éppen engem választott ki erre a célra, azt nem írta meg, én pedig még nem kérdeztem. Azt viszont megírta, hogy ő is gyógyíthatatlanul beteg. Úgy tűnik, az ilyenek bíznak bennem. Tudják, hogy én is jó ember vagyok. (Mi más lehetne a magyarázat?) 

Martin Gilbert Amerikából szintén oroszul írt, és 5 millió dollárt akar a bankszámlámra átutalni. 

Szóval ömlik a pénz, ömlik a pénz. De mit kezdjek vele? Erre Mr. Xu Shan Hui ajánlott megoldást. Ő is pénzt adna, de ezen egy közös üzletet létesítenénk. Tőle 50 millió eurót kapnék, amit közösen befektethetnénk. A cég dokumentumait átíratná az én nevemre, megkapnám az 5 millió 35 %-át, és további 10 százalékot az osztalékból. Minden rendben lesz, csak adjam meg az adataimat. 

Hasonló ajánlatot kaptam Mr. Chan Salimtól is. Ő 21 millió 537 ezer dollárt talált egy elhalálozott ügyfél számláján. Nekem ajánlja fel először, de ha néhány napon belül nem reagálok, akkor másoknak is ír. 

Legnagyobb meglepetésemre egy kanadai holokauszt-központtól is kaptam levelet, arról, hogy kárpótolni szeretnének a II. világháborúban elszenvedett náci üldöztetés miatt. Konkrét összegekről ebben nincs szó, de tudjuk, hogy milyen nagy a tét. (A családomban az esetleges zsidó hagyománynak semmilyen elemét sem fedeztem fel, becsületes tiszavidéki reformátusok voltunk, de ki tudja? Ilyen esélyt az ember nem szívesen hagy ki. Akkor még körülmetéltetni is érdemes magamat.) 

Onyinyechi Chubuike Esq. korábban sikertelenül próbált nekem elküldeni a 850 ezer dollár értékű bankkártyákat Japánból. Azért akart pénzt adni, amiért segítek a projektjében. Ha sikerül megkapnom, akkor haladéktalanul írjak neki, mert osztozni szeretne az örömömben. Úgyhogy minél előbb lépjek kapcsolatba a titkárnőjével, hogy a tranzakció ne szenvedjen újabb késedelmet. 

Aztán Togóból kaptam egy üzenetet, miszerint 7,5 millió dollár értékű ATM Master Cardot kaptak, PIN-kóddal együtt, és csak arra várnak, hogy megadjam a adataimat, mert anélkül nem tudják eljuttatni hozzám. A levelet egy David nevű lelkipásztor küldte.

Madam. Nimah Mubarak Mustafa, egy elefántcsontparti vegyészmérnök özvegye, szintén haldokló stádiumban, 25,9 millió dollárt bízna rám, ugyancsak az árvaházak támogatására, ami az elhunyt férjnek is vágya volt. A kért adatokat sürgősen küldjem el, de ne telefonáljak, mert az orvosa azt az egészségi állapotát figyelembe véve veszélyesnek ítélte.

r.Rafiq Bengail, az Egyesült Államok korábbi benini nagykövete egy ECOWAS-tanácskozás alkalmából nézelődött a követségen, és megtudta, hogy az általam örökölt 10,5 millió dollárt még mindig nem kaptam meg, mivel nem fizettem be a kártyahasználat költségét (125 dollár). Ha nem kell az örökség, akkor legalább írjam meg, hogy miért nem kell, mert az őt nagyon érdekli. “Bizony, kedvesem”, vált személyesre a levél, “ez egy rejtély”. És ha a tanácskozás végéig (2 napon belül) nem adom meg az adataimat, akkor lemondhatok a nagy pénzről. 

Mennyi jó szándék, mennyi jó szívűség, mennyi jó akarat! 

Az összes levélírónak azt válaszolhatom, hogy foglalkozom az üggyel, de egyszerre csak egyet tudok elintézni. Attól is tartok, hogy egyik napról a másikra válok milliárdossá, az pedig nagyon veszélyes. Akkor rám szállhatnak a hatóságok, gyerektartási pereket zúdítanak a nyakamba, a pénzmosás gyanúja is felmerül.

Ha pedig mindenképpen támogatni akarnak engem, van egy sokkal egyszerűbb ajánlatom. Ahelyett, hogy az adataimat kérnék és sok millió dollárokat utalnának át a bankszámlámra, küldjenek egyszerűen 100 dollárt. Mindenki külön. A Western Unionon keresztül. Aztán majd én is keresek valakit, akin segíthetek. Ha már magam is haldoklom.

Világvége

Néha kezembe akadnak az Élet és Irodalom régebbi számai. Most például újra elolvastam Kállai R. Gábor jegyzetét a 2025. október 3-iki lapszámból ("A legújabb világvége"). Az érdekes idézeteken túl (ezek közül Jókait emelném ki) és a mobiltelefonok vagy a ChatGPT által megváltoztatott világra jellemző utalások felvázolják a mai kultúránk általános szétesésének jellemzőit, egészen az atomháború fenyegetéséig. Az emberiség globális kipusztulása valóban nem zárható ki -- amikor olyan államfők kezében van az indítógomb, mint Trump, Putyin és Kim Dzsong Un (az iráni atomprogramról nem is beszélve, és azzal sem törődve, hogy Pakisztánban is könnyen a szélsőséges iszlamisták kezébe kerülhet a hatalom).

 

Az én megközelítésem egy kicsit más. A II. világháborút lezáró jaltai világrendet egyre jobban erodálják a  korábbi idők erőszakos történelmén kitanult új diktátorok, akik a nukleáris fegyvert egyelőre csak elrettentésül használják, igazából a korábbi korokra jellemző, hagyományos fegyvereken alapuló, területgyarapító politikákat és uralmi rendszereket újítják fel. Egy olyan világban, ahol mindennél jobban szükség lenne az államok összefogására, a természeti katasztrófák elkerülése érdekében. Az örök fagy birodalma egyre melegszik, azzal fenyegetve, hogy hamarosan kiszabadulhat a jég alá szorult óriási metántömeg, szabályosan megfojtva az oxigénhez szokott élővilágot, és  elpusztítva a Nap halálos sugárzástól védő (egyre kevésbé védő) ózonpajzsot. A pusztulás már elkerülhetetlennek látszik, mivel a tudósok intelmei és a földi élet megmentésére kidolgozott egyezmények ellenére már túl vagyunk a veszélyes tendencia visszafordításának esélyein.

Miért történt mindez? Ha vallásos lennék, azt válaszolnám: azért, mert Ádám és Éva az örök élet almája helyett a tudás almájába haraptak bele. Ráadásul nem nyelték le teljesen. Azért megyek vissza egészen a Bibliáig, mert az a meggyőződésem, hogy az ember létrejötte az élővilág pusztulását vetíti előre. Ahogy az első emberek először összevesztek a leszedhető gyümölcsökön, és a pattintott követ is használhatták eszközként, rögtön fegyvereket kezdtek készíteni, amely egyenesen vezetett el a nyílvesszőn, dárdán, kardon keresztül a lőfegyverekig és az atombombáig. Megcsinálom, mert meg tudom csinálni, és elveszem a másét, mert el tudom venni. Már a kezdet kezdetén is észszerűbb lett volna a szomszéd csoportokkal, törzsekkel együttműködni, hiszen közösen nagyobb célokat is el tudtak volna érni, de ez volt az egyszerűbb és gyorsabb. A hóembert is könnyebb szétrúgni, mint felépíteni. De hát ilyen lett az első intelligens állat, az ember. (Talán jobb lett volna eleve a delfinekkel kezdeni. Nagy kár, hogy az óceánokban élve, valamint ügyes karok, kezek nélkül ez nekik elérhetetlen volt.)

Mindez az egyre hatalmasabb birodalmakhoz vezetett, egészen Hitlerig és a japán terjeszkedésig. A II. világháború és a két ledobott atombomba egy időre kijózanította az embereket, és bár a hatalmon lévők folyton azon törték a fejüket, hogy hogy szerezhetnének még több hatalmat, a katonai hódításnál észszerűbbnek tűnt a gazdasági hatalom terjesztése, a piacok bővítése és a fejletlenebb országok bedolgozóként való felhasználása és kizsákmányolása. A Szovjetunió felbomlásával a két szuperhatalom egyike meggyengült. A demokráciával való sikertelen kísérletezés után ismét az imperialista hódítás került elő, elsősorban Oroszországban, de Kínában és legújabban az Egyesült Államokban is. Ez tűnt "szexinek", és hát az erőszak diadalát hirdették az amerikai kovbojfilmek és a legújabb kori krimik is.

A legnagyobb atomhatalmak egyelőre nem merték bevetni a nukleáris fegyvereiket, de tovább fejlesztették az arzenáljukat, az 1000 megatonnás szovjet "Cár bombától" le egészen az aktatáskában vagy hátizsákban hordozható, miniatürizált atomfegyverig (back pack nuke). Medvegyev, az orosz védelmi tanács elnöke már számos alkalommal kijelölte a "vörös vonalat", amelynek átlépése automatikusan atomháborúhoz vezetne. Ukrajna, a három balti köztársaság, Lengyelország, de még Anglia és Németország is a lehetséges célpontok között szerepel, amennyiben továbbra is "felelőtlenül" segíteni próbálják az oroszok által zsákmánynak kijelölt Ukrajnát. De egy erős ország nukleáris fegyverek nélkül is el tud foglalni kisebb országokat. Bevonulnak oda, ahova bevonulhatnak. Ilyen volt Grúzia (Észak-Oszétia), ilyen a Krím-félsziget és Moldova orosz lakta része (Transznyisztria). Mint ahogy Hitler is bevonult annak idején az I. világháború után semlegessé deklarált Rajna-vidékre, majd a müncheni szerződés keretében a Szudéta-vidéket is harc nélkül szerezte meg. Az 1994-ben aláírt Budapesti memorandumban az Ukrajnában tárol sok ezer szovjet nukleáris robbanófej Oroszországnak való átadása fejében Jelcin hozzájárult Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartásához. De 2014-ben a putyini hatalom lerohanta a Krímet, és a Donyeci medencében "népköztársaságokat" hozott létre, majd ezeket nemzetközi jogilag is a saját területének nyilvánította. Orosz újságírók és katonai vezetők egyre többször beszélnek a határok Közép-Európa rovására tervezett megváltoztatásáról. Egyelőre ehhez hiányzik a gazdasági háttér. A hadigazdaságra való átállás azonban már elkezdődött, és a Szovjetunió az 1940-es években megmutatta, hogy ez nem lehetetlen, a szegénység pedig nem akadály. A szovjet hadsereg (a Varsói Szerződés csapataival kiegészítve) már a hidegháború éveiben is nagy fenyegetést jelentett Nyugat-Európára, amit csak az amerikai csapatok európai állomásoztatása (és később az atomaknazár terve, valamint az "eurorakéták" ide helyezése) ellensúlyozott. Én ezt akkoriban hisztériának gondoltam, de az Ukrajna elleni nyílt támadás megmutatta, hogy ez valós veszély volt. De jött Trump, aki már az első elnöksége alatt is megmutatta, hogy egészen más tervei vannak. Jelenleg arról beszél, hogy az USA magára is hagyhatja Európát, ő megegyezik Putyinnal, hogy Kínára koncentrálhasson. Az amerikai védőernyő nélkül a NATO európai tagállamai gyorsan meggyengülnének, ami nagyon is megfelelne az új Orosz birodalom terjeszkedési terveinek. (Ez a gyengeség jelenleg feltűnő, de hosszabb távon az európai országok képesek lehetnek megvédeni magukat, sőt, Franciaország és az Egyesült Királyság révén még nukleáris elrettentő képessége is van. De túlságosan elszoktunk már a katonáskodástól, és egy harcias orosz hatalommal szemben az USA támogatása nélkül nem sokáig tudnánk megvédeni magunkat. Trump pedig megmutatta, hogy az amerikaiak segítségvállalására nem nagyon lehet számítani.)

Közel az idő, amikor elszabadul a pokol. Az USA elfoglalhatja Grönlandot, leigázhatja Kanadát, esetleg Mexikót is, Kína visszafoglalhatja Tajvant, Észak-Korea megint lerohanhatja Dél-Koreát. És ez csak a kezdete lenne egy új korszaknak. Hiszen ha "az erősebb legyőzheti a gyengébbet" elv elharapódzik, Szerbia megtámadhatja Horvátországot és Szlovéniát, visszaszerezheti Koszovót, a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Monaco, San Marino, Liechtenstein, Málta és Andorra stb.) is jogosan olvaszthatják be az erősebb szomszédjaik. Persze ezek a hódítások gyakorlatilag teljesen értelmetlenek, de kielégítik a mind "szuverénebbé" váló nagyobb országok polgárainak manipulált elvárásait.

Ez pedig egy második középkorba vezet, újraértelmezett nemességgel és jobbágysággal (vagy rabszolgasággal), a gazdagok és a szegények közötti áthidalhatatlan és egyre növekvő szakadékkal, gyilkos háborúkkal.

És miközben a társadalom nem fejlődött igazából, a természeti környezetet is egyre csak romboljuk. A belélegezhető levegő egyre fogy, a vizek pocsolyává válnak, tele mikroműanyagokkal, a felmelegedéstől elolvadó jégtáblák miatt az óceánok a termőföld nagy részét elárasztják. A végső pusztulást azonban mégis csak a butaságból vagy véletlenül felrobbanó nukleáris töltetek hozzák el.

Ilyennek látom én a jövőt. De nem vagyok elkeseredve. Ha van Isten, akkor belátja, hogy az emberrel való kísérlete kudarcot vallott. Majd keres egy másik galaxist, és újrakezdi. De miért lenne Isten? Talán mindez az anyag örökös átalakulásaiba van kódolva. Az élet elkezdődhetett magától is. Hogy a Földön kialakult a növény- és állatfajok változása, alkalmazkodása a környezethez, és ez elvezetett az emberig, az egy olyan fejlemény, amely az Univerzumban valójában semmire nincs kihatással, és senkit sem érdekel. Mi, emberek, olyan színdarab utolsó felvonásának szereplői vagyunk, akik élvezhetjük mindezt, handabandázhatunk, de ez végső soron említésre sem méltó. Az egyetlen reményünk az lehet, hogy ha a katasztrófát már nem is kerülhetjük el, talán egy kissé fékezhetjük a bekövetkeztét. És ennek is lehet örülni. 

(Az Élet és Irodalomnak szánt írás, 2026. szept. 5.)