Világvége

Néha kezembe akadnak az Élet és Irodalom régebbi számai. Most például újra elolvastam Kállai R. Gábor jegyzetét a 2025. október 3-iki lapszámból ("A legújabb világvége"). Az érdekes idézeteken túl (ezek közül Jókait emelném ki) és a mobiltelefonok vagy a ChatGPT által megváltoztatott világra jellemző utalások felvázolják a mai kultúránk általános szétesésének jellemzőit, egészen az atomháború fenyegetéséig. Az emberiség globális kipusztulása valóban nem zárható ki -- amikor olyan államfők kezében van az indítógomb, mint Trump, Putyin és Kim Dzsong Un (az iráni atomprogramról nem is beszélve, és azzal sem törődve, hogy Pakisztánban is könnyen a szélsőséges iszlamisták kezébe kerülhet a hatalom).

 

Az én megközelítésem egy kicsit más. A II. világháborút lezáró jaltai világrendet egyre jobban erodálják a  korábbi idők erőszakos történelmén kitanult új diktátorok, akik a nukleáris fegyvert egyelőre csak elrettentésül használják, igazából a korábbi korokra jellemző, hagyományos fegyvereken alapuló, területgyarapító politikákat és uralmi rendszereket újítják fel. Egy olyan világban, ahol mindennél jobban szükség lenne az államok összefogására, a természeti katasztrófák elkerülése érdekében. Az örök fagy birodalma egyre melegszik, azzal fenyegetve, hogy hamarosan kiszabadulhat a jég alá szorult óriási metántömeg, szabályosan megfojtva az oxigénhez szokott élővilágot, és  elpusztítva a Nap halálos sugárzástól védő (egyre kevésbé védő) ózonpajzsot. A pusztulás már elkerülhetetlennek látszik, mivel a tudósok intelmei és a földi élet megmentésére kidolgozott egyezmények ellenére már túl vagyunk a veszélyes tendencia visszafordításának esélyein.

Miért történt mindez? Ha vallásos lennék, azt válaszolnám: azért, mert Ádám és Éva az örök élet almája helyett a tudás almájába haraptak bele. Ráadásul nem nyelték le teljesen. Azért megyek vissza egészen a Bibliáig, mert az a meggyőződésem, hogy az ember létrejötte az élővilág pusztulását vetíti előre. Ahogy az első emberek először összevesztek a leszedhető gyümölcsökön, és a pattintott követ is használhatták eszközként, rögtön fegyvereket kezdtek készíteni, amely egyenesen vezetett el a nyílvesszőn, dárdán, kardon keresztül a lőfegyverekig és az atombombáig. Megcsinálom, mert meg tudom csinálni, és elveszem a másét, mert el tudom venni. Már a kezdet kezdetén is észszerűbb lett volna a szomszéd csoportokkal, törzsekkel együttműködni, hiszen közösen nagyobb célokat is el tudtak volna érni, de ez volt az egyszerűbb és gyorsabb. A hóembert is könnyebb szétrúgni, mint felépíteni. De hát ilyen lett az első intelligens állat, az ember. (Talán jobb lett volna eleve a delfinekkel kezdeni. Nagy kár, hogy az óceánokban élve, valamint ügyes karok, kezek nélkül ez nekik elérhetetlen volt.)

Mindez az egyre hatalmasabb birodalmakhoz vezetett, egészen Hitlerig és a japán terjeszkedésig. A II. világháború és a két ledobott atombomba egy időre kijózanította az embereket, és bár a hatalmon lévők folyton azon törték a fejüket, hogy hogy szerezhetnének még több hatalmat, a katonai hódításnál észszerűbbnek tűnt a gazdasági hatalom terjesztése, a piacok bővítése és a fejletlenebb országok bedolgozóként való felhasználása és kizsákmányolása. A Szovjetunió felbomlásával a két szuperhatalom egyike meggyengült. A demokráciával való sikertelen kísérletezés után ismét az imperialista hódítás került elő, elsősorban Oroszországban, de Kínában és legújabban az Egyesült Államokban is. Ez tűnt "szexinek", és hát az erőszak diadalát hirdették az amerikai kovbojfilmek és a legújabb kori krimik is.

A legnagyobb atomhatalmak egyelőre nem merték bevetni a nukleáris fegyvereiket, de tovább fejlesztették az arzenáljukat, az 1000 megatonnás szovjet "Cár bombától" le egészen az aktatáskában vagy hátizsákban hordozható, miniatürizált atomfegyverig (back pack nuke). Medvegyev, az orosz védelmi tanács elnöke már számos alkalommal kijelölte a "vörös vonalat", amelynek átlépése automatikusan atomháborúhoz vezetne. Ukrajna, a három balti köztársaság, Lengyelország, de még Anglia és Németország is a lehetséges célpontok között szerepel, amennyiben továbbra is "felelőtlenül" segíteni próbálják az oroszok által zsákmánynak kijelölt Ukrajnát. De egy erős ország nukleáris fegyverek nélkül is el tud foglalni kisebb országokat. Bevonulnak oda, ahova bevonulhatnak. Ilyen volt Grúzia (Észak-Oszétia), ilyen a Krím-félsziget és Moldova orosz lakta része (Transznyisztria). Mint ahogy Hitler is bevonult annak idején az I. világháború után semlegessé deklarált Rajna-vidékre, majd a müncheni szerződés keretében a Szudéta-vidéket is harc nélkül szerezte meg. Az 1994-ben aláírt Budapesti memorandumban az Ukrajnában tárol sok ezer szovjet nukleáris robbanófej Oroszországnak való átadása fejében Jelcin hozzájárult Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartásához. De 2014-ben a putyini hatalom lerohanta a Krímet, és a Donyeci medencében "népköztársaságokat" hozott létre, majd ezeket nemzetközi jogilag is a saját területének nyilvánította. Orosz újságírók és katonai vezetők egyre többször beszélnek a határok Közép-Európa rovására tervezett megváltoztatásáról. Egyelőre ehhez hiányzik a gazdasági háttér. A hadigazdaságra való átállás azonban már elkezdődött, és a Szovjetunió az 1940-es években megmutatta, hogy ez nem lehetetlen, a szegénység pedig nem akadály. A szovjet hadsereg (a Varsói Szerződés csapataival kiegészítve) már a hidegháború éveiben is nagy fenyegetést jelentett Nyugat-Európára, amit csak az amerikai csapatok európai állomásoztatása (és később az atomaknazár terve, valamint az "eurorakéták" ide helyezése) ellensúlyozott. Én ezt akkoriban hisztériának gondoltam, de az Ukrajna elleni nyílt támadás megmutatta, hogy ez valós veszély volt. De jött Trump, aki már az első elnöksége alatt is megmutatta, hogy egészen más tervei vannak. Jelenleg arról beszél, hogy az USA magára is hagyhatja Európát, ő megegyezik Putyinnal, hogy Kínára koncentrálhasson. Az amerikai védőernyő nélkül a NATO európai tagállamai gyorsan meggyengülnének, ami nagyon is megfelelne az új Orosz birodalom terjeszkedési terveinek. (Ez a gyengeség jelenleg feltűnő, de hosszabb távon az európai országok képesek lehetnek megvédeni magukat, sőt, Franciaország és az Egyesült Királyság révén még nukleáris elrettentő képessége is van. De túlságosan elszoktunk már a katonáskodástól, és egy harcias orosz hatalommal szemben az USA támogatása nélkül nem sokáig tudnánk megvédeni magunkat. Trump pedig megmutatta, hogy az amerikaiak segítségvállalására nem nagyon lehet számítani.)

Közel az idő, amikor elszabadul a pokol. Az USA elfoglalhatja Grönlandot, leigázhatja Kanadát, esetleg Mexikót is, Kína visszafoglalhatja Tajvant, Észak-Korea megint lerohanhatja Dél-Koreát. És ez csak a kezdete lenne egy új korszaknak. Hiszen ha "az erősebb legyőzheti a gyengébbet" elv elharapódzik, Szerbia megtámadhatja Horvátországot és Szlovéniát, visszaszerezheti Koszovót, a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Monaco, San Marino, Liechtenstein, Málta és Andorra stb.) is jogosan olvaszthatják be az erősebb szomszédjaik. Persze ezek a hódítások gyakorlatilag teljesen értelmetlenek, de kielégítik a mind "szuverénebbé" váló nagyobb országok polgárainak manipulált elvárásait.

Ez pedig egy második középkorba vezet, újraértelmezett nemességgel és jobbágysággal (vagy rabszolgasággal), a gazdagok és a szegények közötti áthidalhatatlan és egyre növekvő szakadékkal, gyilkos háborúkkal.

És miközben a társadalom nem fejlődött igazából, a természeti környezetet is egyre csak romboljuk. A belélegezhető levegő egyre fogy, a vizek pocsolyává válnak, tele mikroműanyagokkal, a felmelegedéstől elolvadó jégtáblák miatt az óceánok a termőföld nagy részét elárasztják. A végső pusztulást azonban mégis csak a butaságból vagy véletlenül felrobbanó nukleáris töltetek hozzák el.

Ilyennek látom én a jövőt. De nem vagyok elkeseredve. Ha van Isten, akkor belátja, hogy az emberrel való kísérlete kudarcot vallott. Majd keres egy másik galaxist, és újrakezdi. De miért lenne Isten? Talán mindez az anyag örökös átalakulásaiba van kódolva. Az élet elkezdődhetett magától is. Hogy a Földön kialakult a növény- és állatfajok változása, alkalmazkodása a környezethez, és ez elvezetett az emberig, az egy olyan fejlemény, amely az Univerzumban valójában semmire nincs kihatással, és senkit sem érdekel. Mi, emberek, olyan színdarab utolsó felvonásának szereplői vagyunk, akik élvezhetjük mindezt, handabandázhatunk, de ez végső soron említésre sem méltó. Az egyetlen reményünk az lehet, hogy ha a katasztrófát már nem is kerülhetjük el, talán egy kissé fékezhetjük a bekövetkeztét. És ennek is lehet örülni. 

(Az Élet és Irodalomnak szánt írás, 2026. szept. 5.)