Most ünnepeljük az ötvenhatos felkelés hetvenedik évfordulóját.
De ez a forradalom továbbra is kétolvasatú, nem lehet olyan
könnyen megtalálni a helyét a magyar történelemben. A két
hivatalos értelmezést - nemzeti forradalom vagy ellenforradalom - hagyjuk. Mindkettőre olyan indulati elemek rakódtak rá, ami miatt nem lehet őket olyan könnyen magunkévá tenni. Azonkívül az "ellenforradalom" megnevezést nem Kádár találta ki, hanem Horthy, amikor az 1919-es eseményekre adott "nemzeti" választ indokolta. A marxisták logikája: a társadalmi fejlődés mindig a magasabb rendű társadalom felé törekszik, a kapitalizmust pedig a marxista történelemszemlélet szerint a szocializmus, majd a kommunizmus követi. A kommunista párt győzelme után a kapitalizmus visszaállítása e logika alapján természetesen visszalépés. Mivel a formája és lendülete forradalom, a kommunista szemlélet alapján csakis ellenforradalomnak nevezhetjük. A marxista megnevezésben semmi degradáló nincs. A Kádár-korszakban a kapitalista viszonyok visszasírását és a kommunista ellenes, külföldről támogatott, sok véráldozattal járó felkelést, a Horthy-korszak visszatérésének jeleit hangsúlyozták (és ezt alá is támasztotta a volt nyilasok váratlan felbukkanása, az antiszemita közhangulat úbóli megjelenése). A rendszerváltás után pedig az dominált, hogy olyan spontán és előre mutató nemzeti felkelés volt, amelyet a Rákosi-korszak túlkapásai váltottak ki. Egyik sem teljesen igaz.
Az igaz viszont, hogy a kommunista párt erőszakos és törvénytelen
hatalomra kerülése (az itt állomásozó szovjet hadsereg által támogatva) lehetetlenné tette, hogy a fasizmussal egy európai demokrácia-eszmény nevében számoljunk le (a magyarok tevőleges részvételével). Ausztriához hasonlóan Magyarországon is felülemelkedhetett volna a polgári demokrácia eszménye, de a németek legyőzésében játszott döntő szovjet hozzájárulást, és az akkori katonai erőviszonyokat tükröző, a szovjet vezetés által kivívott és bebetonozott jaltai megállapodás ezt lehetetlenné tette. A háború után újraszülető polgári ambíciókat (a filmen is megjelenített "apám néhány boldog éve" reményeit) lehetetlenné tették a szovjet nagyhatalmi ambíciók. A brutális elnyomás hatására sorra létrejöttek a "csatlós országok", amelyek ugyan nem olvadtak bele a szovjet-orosz birodalomba, de annak alárendelve biztosítottak egy "ütköző zónát". Semlegesség helyett szovjet félgyarmati státusszal. Ez az
alárendeltség megnyomorította a társadalmi fejlődés magasabb
fokán álló közép-európai társadalmakat, és lehetetlenné tették
számukra a polgári értékek megerősödését.
Ezeknek a társadalmaknak a népessége lassan beleszokott ebbe a félgyarmati viszonyba, és a kötöttségeiken belül kisebb-nagyobb fejlődést is produkálni tudott. De a szögesdrót túlsó feléről érkező hírek (a titokban hallgatható Szabad Európa Rádió, a hivatalos utakról visszatérők elbeszélései és az általuk behozott nyugati áruk, valamint a hazai sajtó egyes utalásai) alapján kiakult a szocialista világ másodrendűségére utaló helyzetértékelés. A nyugatra távozott családtagok által küldött levelek és ajándékok, esetenként a haza látogatók beszámolói is táplálták azt a felismerést, hogy a szocializmus nem tökéletes társadalmi forma. Vagy legalábbis kevésbé élvezhető, mint az állítólag meghaladott kapitalizmus.
Hiába tapasztalták a magyarok, hogy az alsóbb néprétegeknek
jobb lett az élete, és hogy az állam minden erővel támogatta a tanulásukat és továbbtanulásukat. A családi földtulajdon erőszakos elvétele, a kuláklisták összeállítása, a kulákok elleni erőszakos intézkedések, a padláslesöprések, az erőszakos téeszesítési kampányok mindezt lenullázták, és a parasztságot ellenségessé tette a kommunizmus eszméivel szemben.
Közbevetőleg: Lengyelországban nem zajlott le a mezőgazdság erőszakos átalakítása, és bár a termelőszövetkezetek hiánya hátrányosan érintette a mezőgazdasági termelést, a parasztok nem érezték, hogy az életmódjuk gyökeresen kifordult. Ezt nálunk is meg lehetett volna csinálni, megmaradva a tszcs-k (a termelő szövetkezeti csoportok) szintjén, ami a tulajdon megtartása révén egy átláthatóbb formája lehetett volna a mezőgazdasági együttműködésnek és modernizálásnak.
Sztálin halála megrendítette a szovjet birodalmat, lehetőséget adott
volna a Közép-Európában eleve gyenge kapitalista formák természetes továbbfejlődésére. A szovjet vezetés azonban Hruscsov reformjai ellenére túlságosan merev maradt. A szocialista rendszeren belüli reformokra egészen az Új Gazdasági Mechanizmusig várni kellett. Sztálin halála csak annyiban érintette a vazallus államokat, hogy az új szovjet vezetés reform irányban változott (érdekes módon nem is Hruscsov, hanem Sztálin közvetlen utódja, a vérszomjas belügyi vezető, Berija vetette fel először a gazdaság normalizálásának ötletét, majd Malenkov segítette Rákosi helyett Nagy Imre miniszterelnökké választását). Azonban Moszkvában újra változott a széljárás, és ennek következtében Nagy Imrének le kellett mondania. Attól lehetett félni, hogy Rákosi hatalma újra megerősödik.
A belpolitikai normalizálódás azonban már elkezdődött, és Rákosinak nem sikerült újra megszilárdítania a teljhatalmat. A szocialista országokban egyre erősödött a reformok iránti vágy. Elégedetlenkedtek az írók, az újságírók, és a pártvezetésen belül is kialakult egy reformpárti ellenzék. A sztálinista vezetők befolyása egyre gyengült, de a szocialista ideál még tartotta magát. Így jött el október 23-ika. A pártvezetés éppen Belgrádban tartózkodott,Titóval próbálták stabilizálni a politikai viszonyokat (az imperializmus "láncos kutyája" megnevezés már lekerült a napirendről). Az írók és az egyetemisták országszerte nagy lelkesedéssel szervezkedtek, és ezt a magyar kommunista vezetés nem volt képes megakadályozni. A spontánnak tűnő jelszavak között ekkor már kifejezetten szovjetellenes követelések is megjelentek. De még nem szakadt át a gát, még talán meg lehetett volna menteni az országot a tragédiától.
A Parlament előtti tüntetők Nagy Imrét akarták hallani, és ő meg is jelent az erkélyen. És ez volt a fordulópont esélye. Nagy Imre azzal kezdte, hogy "kedves elvtársak!" Ezt a tüntetők dühösen elutasították, azt skandálva, hogy "nem vagyunk mi elvtársak!" Nagy átváltott "honfitársakra", de elmulasztott egy nagy lehetőséget: hogy új célt jelöljön ki a felizgatott tömeg számára. Néhány percig még magyarázhatta volna, hogy mi a valóságos hatalmi helyzet. (Nem állítom, akárki az akkori kommunista vezetők közül képes lett volna erre. De ez volt az egyetlen lehetőség, hogy elkerüljük a vérfürdőt.)
Mit mondhatott volna Nagy Imre? Moszkvai tapasztalatai alapján elmondhatta volna, hogy mire számíthatunk, ha a szovjetek ellen fordulunk. Elmondhatta volna, hogy miket tapasztalt a hosszú moszkvai tartózkodása alatt, megemlíthette volna, hogyan haltak meg olyan ismert magyar kommunista vezetők a sztálini terror idején, mint a Magyar Tanácsköztársaság vezetője, Kun Béla, és sok más magyar kommunista, politikusok, írók, újságírók. Megemlíthette volna a jaltai csapdát, amely hosszú időre meghatározta az egyes országok és népek helyét és lehetőségeit. Feltehette volna a kérdést, hogy a lassú demokratizálást szeretnék-e, vagy egy gyors fellángolást és utána egy hosszan tartó újabb elnyomást. (Érdekes, hogy amikor Orbán Balázs nemrég elkotyogta, hogy szerinte meg kellett volna adnunk magunkat 1956-ban, amikor bejöttek az oroszok, szinte az egész sajtó felháborodott. Pedig nem volt más út a vérfürdő megakadályozására. Ha már véres szakaszba került a kommunizmussal való leszámolás. Az összecsapást kellett volna elkerülni, egy elfogadott reform révén. Ehhez sem Nagy Imre nem volt elég bölcs, sem a véres leszámolást követelő munkások és az alkalomnak megörülő alvilági elemek.)
Nagy Imre elmulasztotta ezt a picurka esélyt is. Kitört a fegyveres harc, és következett a megtorlás. Még az a szerencse, hogy Hruscsov később Kádárt választotta, aki egy gyors leszámolás után belekezdett egy lassú reformba.
A konklúzió: a részvevők minden őszinte szándéka ellenére 1956 egy nagy kudarc lett. Érdekes módon, a nálunk vehemensebb lengyeleknek sikerült néhány évtizedre elkerülni ezt a konfrontációt. Vezetőváltás után Gumulka gyorsan rendezte a helyzetet, és bár a magyarok felkelése részben a lengyel megmozdulások támogatására alakult ki, ők megúszták egy lanyha reformmal, míg bennünket levertek a szovjet csapatok, a nyugati világ pedig Jalta miatt nem tudott beavatkozni. Az, hogy Kádár annyira rettegett egy újabb '56-tól, és hogy mindent elkövetett, hogy Magyarország a "legvidámabb barakk" lehessen, az egyszerre a mi szerencsénk és a végzetünk is (hiszen a viszonylagos jólétnek a forradalmi szándék elvesztése volt az ára.)
A magyar forradalmak és ellenállási mozgalmak története felemás. A magyar jakubinosok, a kurucok, az 1848. március 15-iki forradalom és az azt követő szabadságharc, az 1918-s forradalom és az azt meghaladó 1919-es szocialista felkelés is kudarcra volt ítélve. Az ellenállás szándéka dícséretes, de a körülmények alapos elemzése rendszerint elmaradt. A forradalmaink története elsősorban a vereségek története. (Érdekes összehasonlítani történelmünket a csehek történelmével. A huszita mozgalom óta inkább az erősebb hatalomba beépülést választották, és sokkal gyorsabban fejlődtek, mint mi. Persze őket is elérte a keleti hatalom bosszúja, az 1969-es "prágai tavasz" bukásával. De legalább az akkori csehszlovák elnöknek, Svobodának volt annyi esze, hogy a lakosságot arra biztassa, hogy ne szálljanak szembe a szocialista országok hadseregeivel. A lengyelek is ügyesek voltak. A Szolidaritás megalakulása és térnyerésének semlegesítése céljából Jaruzelski tábornok inkább katonai puccsot hajtott végre, hogy elkerüljék a szovjet katonai beavatkozást, és a végén Walesát, a Szolidaritás vezérét még államfőnek is megválasztották.)
Az ellenállásunk szándéka minden esetben dícséretes, de a megvalósításuk nem volt szerencsés. Nem bizonyultunk eléggé okosnak. Csak a szándékot ünnepelhetjük. (Persze nem tudom, mi történt volna 1848/49 nélkül. Simán is belesimulhattunk volna az Osztrák császárságba, de ha nincs a Kiegyezés, talán kevesebbet értünk volna el.)
Újra és újra nagyot akartunk, de a vége búsulás lett. Ezt a nemzeti búsulást persze úgy szoktuk elfelejteni, mint ahogy a Rákóczi-szabadságharcot ábrázolják az ifjúsági filmeken: csak addig tart a film, ameddig a kurucok győzelemre állnak.
