Nemzetállam, kontinensállam, világállam

 

A globalizáció korában sokan félteni kezdték a nemzeti szuverenitást, ami évszázadokig az önazonosságuk fontos eleme volt. Ahogy a törzsi kapcsolatok elhalványultak (ez Afrikában vagy Ázsiában tovább is eleven), illetve a földesurak is kiestek az egyén fölött álló viszonyítási struktúrából, megszületett a modern nemzetállam. A nemzetet alkotó törzsek elvesztették jelentőségüket, s időközben a nemzet a bevándorlókat is magába olvasztotta (például a jászok, kunok, a svábok is elsősorban magyarnak tartják magukat). A baj az, hogy a vándorlással, a népek keveredésével a legtöbb állam megszűnt homogén lenni, és a keveredésben az országhatárok olyanná váltak, mint az országút melletti kilométerkövek. Tudjuk, hogy hol vagyunk, de nem tudjuk, hogy az a hely pontosan kihez tartozik. Ha letáborozunk két ország (például Magyarország és Románia) határvidékén, egymás mellett találunk különböző nemzetekhez tartozó embereket (románokat, magyarokat, szerbeket, cigányokat). És akkor még nem említettük a zsidókat, az arabokat, kínaiakat, vietnámiakat.

Az a tapasztalatom, hogy azok ragaszkodnak a nemzetállam ideájához, akik kizárólag magukat tekintik a nemzet autentikus tagjainak, és aki nem tartozik bele az ő nemzetfogalmukba, azokat legszívesebben kirekesztenék a nemzetből. De ez a felfogás abszurd.  Trianon óta a magyarság jelentős tömegei élnek a határainkon túl, ez pedig nemcsak azzal jár, hogy őket is hozzászámoljuk a magyar nemzethez, hanem azzal is, hogy a szomszédos országok vezetői bármikor kiebrudalhatják az ott lakó magyarokat (mint abban az országban idegen nemzettestet).

Még nyilvánvalóbb, hogy sok politikus azért védi tíz körömmel a nemzeti szuverenitás eszméjét, mert ez jelenleg gyakorlatilag elsősorban az ő saját szuverenitását jelenti. Jól mutatja ezt az a gyakorlat, hogy sok ellenzéki szervezet csak az Európai Bíróság segítségével tudja kivívni azt, ami nekik természetesen járna. Európa véd meg a saját kormányunktól. Milyen nemzeti szuverenitás az ilyen?

Az egyre jobban összefonódó világunkban a környezetvédelem kérdései nem oldhatók meg a nemzetállami keretek között. Ha a brazil kormány megengedi, hogy tovább irtsák az ottani esőerdőket, mi is belepusztulunk. És sok ehhez hasonló probléma van, a vízi erőművek, atomerőművek, aranybányászat, nukleáris fegyverkísérletek területén is. Amikor az orosz hadsereg  az Ukrajna elleni háborúban elfoglalta Csernobilt és a zaporozsjei atomerőművet, egész Kelet-Európa került veszélybe. A jelenlegi nemzetközi jognak kevés eszköze van a nemzeti kormányok befolyásolására. Globális problémák nem kezelhetők nemzeti keretek között.

A nemzetállamok egyre inkább csődöt mondanak. Az egy földrészre vagy nagyobb régióra kiterjedő jogi hatáskör javíthatna a helyzeten. Európában az Európai Unió adhatna alkalmas keretet a tágabb megközelítéshez. Mivel léteznek az alapvető összeurópai intézmények, könnyű lenne átállni a nemzetállamiról a kontinensállami megközelítésre. Ami ez ellen szól, az kizárólag a nacionalista érdek. De semmi sem indokolja, hogy ugyanazt a problémát (például az autók sebességkorlátozását, az adózást vagy az egészségügyi ellátást eltérően kezeljék az Európai Unióhoz tartozó Írországban és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban). Minél egységesebbek a szabályok, annál könnyebb tervezni velük és betartani őket.

Érdekes módon az Amerikai Egyesült Államokban is sok indokolatlan eltérés van az egyes tagállamok között, például a fegyverviselés, a halálbüntetés vagy az abortusz legalizálása tekintetében, holott itt sem kellene, hogy számítson a helyi megítélés. Aki részegen vezet, mindegy, hogy melyik államban okoz balesetet. Úgy tűnik, még az ilyen régóta működő demokratikus rendszerek is nehezen képesek egységesülni. Holott, ha vannak is itt-ott különbségek az emberek helyi szokásaiban, az amerikai népesség mégis nagyjából uniformizáltnak tekinthető, és ugyanolyan szolgáltatásokban részesül. Azok a különbségek, amelyek például a választások idején felszínre kerülnek, inkább tűnnek mesterségeseknek, az egyes politikai kampányok hatásának, minthogy azok a lakosok ténylegesen eltérő érdekeiből fakadnának.

A globális problémák kezelésének legjobb módja egy olyan szervezet létrehozása lenne, amelyiknek tényleges beleszólása van a problémák kezelésébe, a világnak bármelyik részén is tapasztalhatók azok. Az ENSZ és szakosított szervezetei csak a problémák észlelésére és az egyes országok tevékenységének koordinálására alkalmasak, de nem tudják időben lefogni a globális érdekek ellen ható erők kezét. Ez pedig egyre sürgősebb lenne, mert egységes cselekvés nélkül rohamosan pusztul a világunk, a bioszféra, és a helyi konfliktusok, polgárháborúk is sok áldozatot követelnek. Szükség lenne egy világállamra, valóságos jogkörrel (vagy legalább erkölcsi hatókörrel). 

További nehézséget jelent, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai vétójoggal rendelkeznek, és így hiába ítéli el például az Ukrajna elleni háborút a tagországok 90 %-a, Oroszország egymagában is megakadályozhat minden ellene irányuló ENSZ-szankciót. Jelenleg nincs olyan eszköz, amely ezt a vétójogot csak kifejezetten az adott nagyhatalom elleni támadásra korlátozná.

Érdekes módon a világállam gondolatának puszta felvetése is képes óriási indulatokat gerjeszteni. A kis és nagy diktátorok a jelenlegi korlátozásokat is sokallják, a nemzeti érzelmű lakosok félnek a nemzet mint otthon elvesztésétől, az amerikaiak attól tartanak, hogy a fejlődő országok mondják majd meg, hogy hogyan éljenek, az olyan nagyhatalmak pedig, mint Oroszország vagy Kína, birodalmi álmokat szövögetnek, és nem tűrnék a világ többi részének beleszólását.

Ismeretes az a jelmondat, hogy a jövő zöld lesz, vagy nem lesz. Nos, ugyanez érvényes a világállam valamilyen szintű létrehozására is. Enélkül nem létezhet értelmes jövő.

A világ egysége úgy is létrejöhetne (vagy legalább közelebb kerülhetne a megvalósuláshoz), ha létezne egy „világ-állampolgárság”. Ehhez szükség lenne egy központi bankra, központi adózásra és az egész világra érvényes, egységes jogvédelemre. Akkor mindegy lenne, hogy az ember melyik országban lakik, az adójának bizonyos százalékát ez a központi alap kapná, és mindenki abból részesülhetne.

Én erről álmodom.

 

 

 

Van-e kiút?

 Bauer Tamás az ÉS 2023. január 27-iki számában áttekinti az ellenzék helyzetét, és egyebek közt kifejti: a többszöri súlyos vereség nem a pártok szétforgácsoltságára vezethető vissza. Ugyanakkor az egyes pártok  integráló törekvései sem sikeresek,

beleértve az egypárti ellenkormányokat is. Van azonban egy lehetőség, amelyet még nem próbáltak ki, pedig az kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ez egy egységes párt létrehozása, amely integrálhatná a kis pártok erőfeszítéseit. (Ne felejtsük el, hogy a Fidesz is így duzzadt fel, a kisebb jobboldali pártok elnyelésével. Valójában a Fidesz egy negatív népfront, amivel csak egy pozitív, demokratikus népfrontot lehet szembeállítani.) Ebben az egységes ellenzéki pártban is lehetnének különféle érdekcsoportok, de azokat nem kellene külön pártként elismerni, és tagságuk sem a jelenlegi kis pártok tagságának megoszlását tükrözné. Egy ilyen pártban külön frakciója lehetne a liberálisoknak és modernizálóknak, a konzervatívoknak és értékőrzőknek, a technikai fejlődést támogatóknak, de a környezetvédőknek is, a nemzeti értékek védelmezőinek, de az európai egység híveinek is. Ezek a látszólag különböző értékek ugyanis összeegyeztethetőek. A pártok vetélkedése helyett harmonizálni kellene a célokat (de nem a vezetők ambícióit). Véleményem szerint egy ilyen új pártalakzat szállhatna csak szembe sikerrel az orbánista pártállammal. Ez a jelenlegi ellenzéki politikai válságból való egyik kiút.

A szembeszálláshoz szükség lenne a demokrácia-párti nemzetközi erők támogatására is, és nem kell szégyellni, ha ez a párt ideológiai, netán pénzügyi támogatást is kap (szemben a minden befizetett adót a maga gazdagodására és erősítésére fordító kormányerővel). Ha a belső jogi helyzet ezt nem engedi meg, akkor az európai államokhoz is lehetne fordulni, minden részletkérdésben. Európa kontra Fidesz. Ezt tekintem a második kiútnak.

Valószínű, hogy még ebben az esetben sem sikerülne legyőzni az orbáni monstrumot (amelyet nagyrészt a legbelsőbb körnek adott pénzek és jogosítványok, továbbá a lakosság tájékozódását  tudatosan beszűkítő tömegkommunikációs eszközök tartanak életben). Ebben az esetben nincs más megoldás, mint egy alternatív, „föld alatti” Magyarország kialakítása, amely nem az állam ellen, hanem a lakosságért harcol, a maga korlátozott eszközeivel. Ha az állam nem hajlandó több pénzt adni az egészségügynek, akkor az orvosok közvetlenül a demokratikus Európától is kaphatnának anyagi támogatást. A tanárok is, miközben az állami vagy felekezeti iskolák helyett az Interneten oktathatnának. (Nyugdíjas könyvtárosként meg kell említenem a könyvtárakban elérhető forrásokat is, és ahol lehet, a közvetlen vizsgáztatást. Mert sok olyan témakör és iskolatípus van, ahol a könyvek és az online tananyagok a teher nagy részét levehetik a pedagógusok válláról.) Az orvosok és pedagógusok külföldre menekülését is a magyar szakemberek közvetlen külföldi támogatása, az államtól független oktatási intézmények európai akkreditációja állíthatná meg. Ha a CEU-t Bécsbe üldözték, miért nem lehetnének a magyar diákok a CEU levelező hallgatói? Ha a magyar  rendszer nem alkalmazná őket, akkor európai alapítványoknál is elhelyezkedhetnének. Vagy vajon egy nálunk működő világcég nem venné-e fel örömmel az így diplomázott számítástechnikusokat? Ha pedig a „nemzeti” kormány mindenféle törvénnyel akadályozná ezt a folyamatot, emiatt is meg lehetne vonni tőle az uniós támogatást. Mert az elvileg nem a kormányt, hanem az országot, a népet illeti meg. (És ha ezt az EU szabályai nem teszik lehetővé, ki tiltja meg az egyes országoknak, hogy külön-külön is támogassák az egyik tagállam megszabadulását a zsarnokságtól?)

A szociális háló lyukait a társadalom önzetlen segítsége tudná befoltozni (csak azt kell megemlíteni, hogy ezt azért végzik a civilek, mert az állam az adónkból nem hajlandó elvégezni). Ez is kiút, bár csak gyalogosan lehet rajta haladni.

A társadalomnak ez a külön működése vezethetne el az ellenszegüléshez – akkor, amikor már erősebb a változásra való hajlandóság, a gazdagabb és demokratikusabb Európa vonzása, mint a zsarnoki uralom elfogadásának késztetése. A kormány megdöntésére nem számítok, de arra igen, hogy az Orbán-rendszer előbb-utóbb magától is összedől, ahogy Európában már most is köznevetség tárgya. Addig pedig jobb kitartóan építeni egy ellenzéki Magyarországot, mint választásról választásra elszenvedni a kudarcot.

Bauer Tamás a parlamenti részvételben az elutasítás dokumentálását látja lehetőségként. Szerintem nem a szavazás a lényeg, hanem hogy az egységes ellenzéknek minden kérdésben legyen egy kidolgozott közös álláspontja, amit a szavazásoktól függetlenül is rögzíteni kell a parlamenti jegyzőkönyvekben. Eljöhet az az idő, amikor a jelenlegi kormánynak számot kell adnia, hogy miért nem fogadta el az észszerű ellenzéki javaslatokat, hogy az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok fizetésének emelése helyett miért stadionokra és gigaberuházásokra, az orosz és kínai befolyás növelésére költötte az adónkat, miért nem tett semmit a valódi nemzeti ügyekért.

A nemzet valóban nem lehet ellenzékben. Előbb-utóbb felülkerekedik a társadalom-ellenes állammal szemben. Mert bár felül a gálya... azért a víz az úr. Mondom, előbb-utóbb.

A gonosz birodalma

 Marx megjegyzése nyomán szólássá vált, hogy ami a történelemben először tragédiaként jelenik meg, később bohózatként is megismétlődhet. De fordítva is lehetséges. Reagan a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte. De hol volt a munkásosztály uralmára hivatkozó bürokratikus szovjet rendszer attól az őrülettől, ami napjainkban Putyinnal szabadul rá a világra! Ami Reagannél komikus nagyotmondás volt, az a mostani orosz rendszerben válik ijesztő realitássá. Most a barbár ázsiai szellem látszik felülkerekedni, dzsihádista elvakultsággal, és ez akár Putyint is elsöpörheti. A nyolcvanas években egy amerikai karikatúra két atombombát ábrázolt, az egyik a jóravaló keresztény atombomba volt, a másik pedig a gonosz kommunista atombomba. Most az történik, hogy a pravoszláv hitre áttért kommunista atombombát az orosz pátriárka áldja meg, és harcba is küldi a hitetlen nyugat ellen. Miközben tovább pusztul a környezet, a klímakatasztrófa elkerülhetetlennek látszik. Olyan ez, mint a süllyedő Titanicon ékszereket rabolni. (Közben a vezérünk idegesen topog. Már keresztény, de még nem pravoszláv.)

 

 

(Elküldve az Élet és Irodalomnak, 2022. október 30-ikán)

Bombák és szankciók

A legújabb hülyítő kampány kritikus része az uniós szankciókat bombaként ábrázoló plakát. Tudjuk, hogy a háború nem a nyugati szankciókkal kezdődött, hanem az orosz bombákkal. De én magam is szankcióellenes vagyok. Már az orosz felvonulás idején többet ért volna, ha NATO-egységek jelentek volna meg Ukrajnában, Zelenszkij kérésére. Ezzel jelentősen megnőtt volna az oroszok kockázata, és az esetleges kelet-nyugati katonai összecsapás miatt egyértelműen Putyiné lett volna minden felelősség. A szankciók a Nyugat óvatosságát fejezték ki. Aki nem a szankciókat támogatja, annak katonákat kell küldenie Ukrajnába. Orbán szankcióellenessége egyszerre árt Ukrajnának és Magyarországnak. Van olyan helyzet, amikor a páva sem tud táncolni.

 

 

 (Szerkesztve: Népszava, 2022. okt. 28., 10. old.)

Az udvari bolond aktualitása

 

A királyi udvarokban fontos szerepe volt az udvari bolondnak. Ő volt az, aki következmények nélkül kimondhatta az igazságot. Ennek ára az volt, hogy senki sem vette komolyan. A szavai mégis egyfajta mentális tisztulásra adtak lehetőséget.

Mostanában elgondolkodtam ezen. Az autoriter rendszerek minden erővel elfojtják a józan ész szavát, az embereknek muszáj elfogadniuk a hazugságokat, vagy legalábbis úgy tenni, mintha elfogadnák. És amikor a rossz döntések miatt összeroppan a rendszer, teljes a káosz. Már a végső stádium előtt sokan tisztában vannak a dicstelen véggel, de nem tesznek, mert nem is tehetnek semmit.

Gondoljunk Sztálinra! Mindenki dicsőítette, másképp nem is kerülhettek volna be a vezetésbe. És amikor meghalt, a legtöbben azonnal elkezdték a merev rendszer lebontását.

Sztálin után Berija, a rettegett titkosrendőrség vezetője került hatalomra. Azonnal váltott: a korábban frekventált nehézipar és hadiipar helyett a könnyűipar fejlesztését és az életszínvonal emelését, sőt a kelet-nyugati viszony enyhítését kívánta elérni, mégpedig egyes kutatók szerint Hruscsovnál jóval radikálisabban. A terveit nem tudta megvalósítani, mert addigra már annyi jogtalanságot követett el, hogy nem volt hitele, és a hadsereg vezetése Hruscsovot támogatta, aki nem késlekedett az eltávolításával és kivégzésével. De Hruscsov is ugyanolyan talpnyaló volt, és ő is reformokat hajtott végre, mert ezt kívánta a helyzet.

Mi lett volna, ha Sztálin nem végzi ki a saját ellenzékét? Házi őrizetben tarthatta volna őket, de úgy, hogy rendszeresen konzultál velük. És ha a rendszere még életében bukik meg, a sok tervezési és végrehajtási hiba miatt, akkor úgy kerülhetett volna hatalomra az ellenzék, hogy Sztálinnak sem kell meghalnia. Semmilyen politikai kurzus nem örök, megmutatta ezt Mao Ce-tung, Franco vagy Pinochet rendszerének bukása. Nem ártana megtartani a békés változtatás lehetőségét.

Igaz, hogy a politikusoknak előbbre való a mai haszon, és nemcsak az anyagiak, hanem a személyes befolyás miatt is. De Jaruzelski, Grósz Károly, valamint a csehszlovák “bársonyos forradalom” megmutatta, hogy a rendszer viszonylag békésen is megváltoztatható.

A mai Magyarországon Orbán is teljhatalomra tör, és olyanok veszik körül, akik minden intézkedésének tapsolnak, a kritikát elfojtják, vagy legalábbis gyengítik. De mindenki tudja, hogy Orbán halála után ez nem folytatódhat, hiszen folytathatatlan. Még nem tudjuk, a jelenlegi talpnyalók közül ki kerül majd akkor hatalomra, de biztosra vehetjük, hogy változtatni fog a rendszeren, mert változtatnia kell. De nem lenne sokkal jobb, ha a jelenlegi, meggyengített ellenzék is részt vehetne az akkor esedékessé váló reformok kidolgozásában és kivitelezésében? Akkor is, ha egyelőre Orbán nem is tart rá igényt.

Nagyon szkeptikus vagyok az ellenzék győzelmét illetően. Nem az ellenzék gyenge, hanem a hatalom erős. Törvénytelenül erős. A közhangulatot a hatalmon lévő klikk az illegálisan megszerzett média-egyeduralom révén manipulálja, a tájékozatlan tömegek azt imádják és azt gyűlölik, akit a kormánymédia kijelöl. És tudomásom szerint senki sincs, akinek a hatalmon lévők meg akarnák hallgatni a véleményét. 

 

 

Jobb volt az udvari bolondnak. Ő legalább kimondhatta az igazságot. Kinevették, de a vicces kritikai megjegyzések mégis csak hathattak a hatalom birtokosaira. (Valami ilyesmit vállalt Hofi Géza is.) A mi korunkban rendkívül fontos lenne minden intézkedés azonnali véleményezése. Ha Orbán ezeket nem is akarja meghallani, legalább arra lenne szükség, hogy ezek az ellenvélemények és ellentervek dokumentálva legyenek. Ha másutt nem, a parlamenti jegyzőkönyvben.

 

Tizennyolc fok

Ellenzékiként is meglep, hogy a kormányt a fűtési megszorítások miatt jobban bírálják, mint az elhibázott energiapolitikáért. Már többen említették, hogy az első olajválság idején az amerikai elnök a Fehér Ház központi termosztátját a tévé előtt csavarta le (Fahrenheitből átszámítva 18 Celsius fokra), egy másik alkalommal pedig  napelemeket szereltek az épület tetejére.. Gyerekkoromat egy olyan épületben éltem le, ahol a központi fűtés eleve tizennyolc fokra volt beállítva, és ha fáztunk, jobban felöltöztünk. Tizennyolc fokban is lehet játszani, leckét írni, irodai munkát végezni. Felnőttként egyszer fűtetlen  albérletben vészeltem át a telet. Hálózsákban, sísapkában. A nyárspolgárt mindig hálósipkában ábrázolják, pedig ez csak azért kellett, mert hideg volt a hálószobájukban. Ha nem akarjuk, hogy Putyin fűtsön be a volt szocialista országoknak, akkor elő a hálósipkát, a jégeralsót, a bundabugyit, a dunnát! Ne felejtsük el, hogy bennünk is megvannak azoknak az ősembereknek a génjei, akik a jégkorszakot is kibírták. Állatbőrbe öltözve.

 (Szerkesztve: Népszava, 2022. szept. 22., 10. old.)

 

Miért ír az író?

 

Gerőcs Péter az irodalom változásán, értékvesztésén, üzletté válásán kesereg az ÉS június 10-i számában (Én és az irodalom, 2022/23.). Valóban, a világháló, a közösségi média döbbenetes fejlődése alapjaiban változtatta meg a szellemi termékek közvetítésének folyamatát, amelyet a könyvnyomtatás alapozott meg. Már a számítógépes írás és szerkesztés kiküszöbölte a papíralapú kéziratot (kézírásos és gépelt formában egyaránt), mostanra pedig a közreadás vált annyira egyszerűvé, hogy bizonyos korábban fontos szerepek (szerkesztőé, korrektoré, nyomdászé) kiüresedtek vagy eltűntek.

 

 

Az írók írásból szeretnének megélni, és ez, noha természetes igény, egyre kevésbé lehetséges. A szakma megpróbál értékmérőként beavatkozni, bizonyos szerzőket kiemel, és akik ugyanahhoz az irányzathoz tartoznak, támogatják is egymást. De meg kell különböztetni a könyvkiadást mint üzletet és az irodalmat mint a gondolatok közzétételének eszközét (a könyvtárral együtt, amely megőrzi ezeket a gondolatokat az utókor számára). A kiadókat egyre kevésbé érdekli, kit mennyire értékelnek, inkább az, kit mennyire olvasnak. (Szembetűnő a méregdrága ajándékkönyvek szaporodása is.)

A színvonalas irodalmat a bestseller, az amerikai, esetleg német vagy francia sikerkönyv szorítja ki. Ahogy a nagy bevételt garantáló hollywoodi filmeket szinte a világ minden nagyvárosában egyszerre mutatják be, a Nyugaton sikeres regények is rövid időn belül megjelennek sok nyelven, köztük magyarul is. Ha a piac nem támogatja az igényes irodalmat, akkor a különféle alapítványokból és az állami támogatásból lehet fedezni a költségeket és eltartani a szerzőket, de a mecenatúrába időnként nagyon is beletenyerel a politika. (Idézzük fel az ötvenes évek írószövetségi küzdelmeit és intrikáit, az egyes művekkel kapcsolatos ideológiai vitákat! És ma is számít, hogy kit milyen színezetű kormány ismert el és támogatott.) A különféle hivatalos vagy magánjellegű forrásokból befolyó pénz azonban legfeljebb a veszteséges könyvek veszteségét csökkenti. Növeli viszont az emelkedő papírár, a magas reklámköltség, a pénzéhes terjesztői hálózat.

Az író a hasonló ízlésű és érdeklődésű olvasóknak ír. De önmagának is. Azért ír, mert bizonyos tartalmakat egyszerűen meg kell írni, létre kell hozni. (Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt tulajdonképpen a világ írja önmagát, és ennek a szerző csak eszköze.) Ha valaki a könyveinek bevételével ki tudja egészíteni az egyéb forrásból származó jövedelmét, az szerencse. És még nagyobb szerencse, ha ebből meg is tud gazdagodni. Sok híres íróról elmondható, hogy nemcsak a könyvei publikálásából tartotta fenn magát, hanem „civilben” újságíró volt, középiskolai vagy egyetemi tanár, esetleg múzeumigazgató. És ennek semmi köze a szerző kiválóságához. Einstein első felfedezéseinek az értékéből semmit sem von le az a tény, hogy akkor még egy szabadalmi hivatal munkatársa volt, ahogy Van Gogh esetében sem számít, hogy életében mindössze egyetlen képét tudta eladni.

Nem kell tehát keseregni amiatt, hogy nehéz megélni az irodalomból. Meg kell írni a megírandókat, ezeket elérhetővé tenni, akár ingyenesen is, és közben eltartani magunkat, amiből és ahogyan tudjuk. A könyvkiadással, a sikerkönyvekkel pedig foglalkozzanak az üzletemberek, akiknek egyre megy, hogy Mozartot árusítanak vagy Iron Maident, könyvet vagy pelenkát.

 

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2022. jún. 24., 2. old.)