Miben döntsünk?

 

Megkaptam a Kormány véleménykutatási levelét. Van, ami tetszik benne. Például mindjárt az elején: "Most Ön dönt!" Én bizony szeretnék dönteni. Kormányt. De ezt a lehetőséget nem találtam az íven. 

 

Aztán jönnek a bevezető információk. "Ukrajna csatlakozásával a Magyarországnak járó uniós források Ukrajnába kerülnek." Én úgy tudom, hogy Magyarországnak nem járnak uniós források, mégpedig azért nem, mert a magyar kormány évek óta nem hajlandó igazodni az Európai Unió általunk is önként vállalt elveihez (többek között a menekültkérdésben, a bűnözés elleni harcban, az egyetemek függetlenségét illetően - és van még egy sor más panasz is). 

A 2. pontban azt állítják, hogy “Ukrajna csatlakozásával a magyar gazdák elveszítenék a földterület alapján járó támogatásokat, az teljes egészében az ukrán mezőgazdaságnak járna”. Miért teljes egészében? Az Unió földterületének növekedésével nyilván át kell számolni, hogy kinek mennyi jár, de ha Magyarország szenvedne egy ilyen háborútól, ha a mi földjeinken kellene kerülgetni az aknákat és a bombatölcséreket, a lelőtt rakéták törmelékeit, vajon mennyi támogatást találnánk igazságosnak? (Arról nem is beszélve, hogy eredetileg is mennyi baj volt ezzel a támogatással, mivel a magyar gazdák gyakran eltúlozták a saját földterületük nagyságát.) 

Aztán említik még, hogy a csatlakozással “a tömeges olcsó ukrán munkaerő veszélyeztetné a magyar emberek munkahelyeit és a béreket”. Ezt értem, hiszen ugyanez már látható a keletről a kormány által importált munkaerővel kapcsolatban is. De akinek van esze, az nem állna meg Magyarországon, hanem tovább költözne a normálisabb nyugati államokba. 

Aztán: “Ukrajna csatlakozásával több millió ukrán nyugdíjas válna jogosulttá magyar nyugdíjra”. De miért kellene nekünk fizetni az ukránok nyugdíját? A román, szlovák, horvát nyugdíjasok talán tőlünk kapják a nyugdíjukat? Csak azok, akik a Fidesz jóvoltából magyar állampolgárok is lettek. De Ukrajnában már csak 150 ezer magyar nemzetiségű ember él, legfeljebb ezek kérhetnek magyar állampolgárságot, a többiek nem. Az ingyenes egészségügyi ellátással pedig az a helyzet, hogy az uniós országok állampolgárai külföldön csak ideiglenes ellátást vehetnek igénybe, sürgősségi alapon. 

Több ilyen hamis információt és csúsztatást is említhetnék. De a fő kérdés: miért ilyen égető probléma ma számunkra Ukrajna uniós csatlakozása, amikor ennek még 6-8 évig nincs realitása (gondoljunk csak a törökök csatlakozásának 1987 óta húzódó ügyére). 

A Voks 2025 álkérdését össze sem lehet hasonlítani a Tisza Párt nem hivatalos népszavazásával, amelyben több mint 1 millióan nyilvánítottak véleményt, valós kérdésekben, nem állami pénzből. A kormányunk sokat tanulhatna tőlük.

 

(A Népszavának elküldött olvasói levél szövege, 2025. ápr. 16.)

Hídfoglalás

 

  

Hadházy Ákos hívei időről időre elfoglalnak néhány hidat, remélve, hogy ezzel meggyengítik a 15 éve uralkodó rendszert. Ez a taktika ugyan alkalmas a figyelemfelhívásra, de egyben el is távolíthatja a nem tüntető többséget az eredeti cél támogatásától. De ennek nem kellene így történnie. Ha végtelen sorban állnának a tüntetők a hídak járdáin, napokig, olyan táblákkal, amelyek leleplezik a rendszer visszaéléseit, minden arra haladó észrevenné őket, ugyanakkor senkinek sem okoznának bosszúságot. Most pedig mindenkinek bosszúságot okoznak, akiknek fontos dolguk lenne a másik parton (a randevútól a bevásárlásig). A közlekedés tartós megbénítása káoszt okoz, a káosz pedig vonzza a diktatúrát. Egy olyan helyzetben, amikor az államhatalom már felkészült az ellenállás szétverésére, ennek érdekében új törvényeket hoztak, és lehetővé tették, hogy a rendőrség mellett a reguláris hadsereget is bevethessék zavargások esetén. A hídfoglalóknak nincs akkora erejük, hogy megdönthessék a rendszert, de átgondolatlan tetteikkel elérhetik a rendszer megkeményedését.

(A Népszavának 2025. ápr. 9-ikén elküldött olvasói levél szövege)

 

 

Hány éves vagyok?

 

Hány éves vagyok? Erre nem is olyan könnyű válaszolni.

Nyolcvan éve jöttem először a világra, és ez szerepel a személyi okmányaimban is. De amikor 2005-ben csökkentett javadalmazással nyugdíjba mentem, valósággal újjászülettem. Ezek szerint idén vagyok húszéves. Előttem a világ! 

És ez a nekem rendelt húsz év épp úgy tele van munkával, ötletekkel, felfedezésekkel és örömmel, mint az a hatvan. Azzal a különbséggel, hogy már nincs mogorva főnököm, aki korlátozná a szárnyalásomat, nem kell úgy viselkednem, mintha a hivatali hierarchiában felettem állókat okosabbnak is tartanám, nem kell izgulnom, hogy kapok-e fizetésemelést, jutalmat vagy megrovást. Sikerült egy szerény lakást is szereznem, abban meghúzhatom magam, és ennyi elég is. Érdemeim elismeréseként ingyen utazhatok, és a kedves jegyellenőrök is csak annyit mondanak, hogy "jó egészséget!"

Amikor 2005-ben elkezdődött az igazi életem, elkezdtem verseket, novellákat írni, olvasói leveleket küldtem a lapoknak, és ha nem közölték (a legtöbbnek ez volt a sorsa), akkor feltettem a személyes blogomra, olykor pedig én magam adtam ki őket. Mivel a nyolc órai munkaidő (plusz a napi közlekedés) kimaradt, sokkal több időt tudtam szentelni önmagam okosítására, nemesítésére, a valódi értékek keresésére és befogadására. 

Tanulmányaimat magánúton végeztem, és sokkal többet elsajátítottam, mint amennyi a tananyag volt, mindenhez hozzáolvastam, túlteljesítettem az eredeti penzumot. Nem a külső kényszer hajtott, hanem a tudásszomj. 

A mások segítésének ösztönét önkénteskedéssel elégítettem ki (voltam kis törpe a Mikulásgyárban, segítő különböző összejöveteleken, még utcát is takarítottam, mostanában pedig Iványi Gábornak a kormány által üldözött igazi keresztény egyházában segítek a hajléktalanok és egyéb rászorulók számára készülő adományok előkészítésében). Mindez sokkal nehezebben volna lehetséges a napi 8 órai munka mellett.

Sajnos a túlfeszített munkatempó így is elhasználta a szervezetemet, megjelentek a korai öregedés tünetei. Már tizenöt évesen elkezdett hullani a hajam, egyre görbed a hátam, romlik a látásom. Az orvosok szerint bármikor meghalhatok, akár már a huszas éveimben is. Két végén égettem a gyertyát, azt mondják. Hát, a nagy szabadságnak ez az ára. De így is megéri. Ez alatt a húsz év alatt sokkal inkább embernek éreztem magamat, intellektuálisan is, érzelmileg is, mint az előző hatvanban. Kívánom, hogy ti is szülessetek újjá, és mutassátok meg a világnak és magatoknak is, hogy  milyen nagyszerű dolgokra vagytok képesek. Embernek lenni sem rossz (összehasonlítva más élőlényekkel), de szabad embernek, autonóm személyiségnek lenni az igazi!

Dafke

 Az ÉS legutóbbi számában Kovács Zoltán elemzi Orbán Viktor
politikai fordulatait, és nem érti, hogy mindez miért történik. 
(https://www.es.hu/cikk/2025-03-14/kovacs-zoltan/unokaink-kiborulnak.html) 

Vélhetnénk, hogy talán Putyin megrendelésére. (Korábban Trumpot írtam volna, de már nem vagyok biztos benne, hogy akár a fékezhetetlen agyvelejű amerikai elnök is helyeselné azt, amit közép-európai csodálója tesz.)

Pedig a válasz egyszerű. Stílszerűen úgy fogalmaznék, hogy pofonegyszerű. Csakazértis.

Ennek a logikának felel meg a nemzetközi büntetőbíróság által körözött izraeli miniszterelnök budapesti meghívása is. Orbán nemcsak a vendégének életét veszélyezteti ezzel a lépéssel, de a saját életét is. Vegyük figyelembe, hogy hány szélsőséges muszlim szervezet feni a fogát Netanyahura. És ha sikerül is épségben visszautaznia Budapestről, Orbán itt marad. És mi is maradunk, akik megengedtük. Vagy talán a szeptember 11-iki newyorki terrortámadás több ezer halottjának köze volt az Egyesült Államok külpolitikájához?

Ha Orbán Viktor tanácsadója lennék, azt javasoltam volna neki, hogy inkább ő látogasson el Izraelbe, hiszen semmi sincs nálunk, amit meg kellene mutatnia az izraeli miniszterelnöknek, ő pedig mindig kész repülni, hogy mindenkinek személyesen kifejthesse a véleményét, Pekingtől Moszkván és Indián át Mar-a-Lagóig mindenütt otthon érzi magát. De hát nem vagyok Orbán tanácsadója. Túl okos  vagyok hozzá. Mindenki túl okos hozzá.

 

(Az Élet és Irodalomnak 2025. márc. 14-ikén elküldött hozzászólás javított szövege)

Üldözési mánia

 

A magyar lakosságban egyre többen szenvednek üldözési mániában. Ennek két esete lehet: vannak, akik mániákusan üldöznek másokat (megfigyelik, bántják, zaklatják őket, szándékosan bajt okoznak nekik), és olyanok is vannak, akik úgy érzik, hogy mások üldözik őket (megfigyelik, bántják, zaklatják, vagy valami módon szándékosan bajt okoznak nekik). Az első, „üldözéses” eset gyógyítása egyszerűbb: Ha ilyet tapasztalunk magunkon, el kell képzelnünk, hogy hogyan éreznénk magunkat az üldözött helyében. Mások üldözésének, zaklatásának egyébként sosem lehet jó vége: hosszan tartó ellenségeskedés, súlyosabb esetben rendőrségi eljárás és börtön.

A második, az „üldözöttségi” mánia nehezebb eset. Mivel nem mi csináljuk, hanem velünk csinálják, nem lehetünk biztosak az elkövető szándékát, célját, remélt hasznát illetően. Mit tehetünk ilyenkor? Elsősorban azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy tettünk-e valamit, ami másoknak kellemetlen lehetett. Ha rájövünk, hogy mi lehet az ellenségeskedés forrása, akkor igyekeznünk kell tisztázni a helyzetet. A legtöbb esetben félreértésről van szó. Például lehet, hogy valami olyat mondtunk, ami egy meglévő sebet mélyített el a másikban. Gyakori eset például, hogy a szándékunkat értették félre, a kritikai megjegyzést hadüzenetnek értelmezték, és a hitük szerint csak „visszavágtak”. Ilyenkor is fontos, hogy megértsük, milyen szó, kijelentés vagy magatartás sértette a másikat, és megpróbáljuk meggyőzni az illetőt a szándékaink békés jellegéről.

Amit a leggyakrabban üldözési mániának neveznek, az egy olyan kóros lelki állapot, amikor feltételezzük, hogy valaki szándékosan és hosszabb távon követ, üldöz bennünket (néha különböző emberek egész csapata, felváltva), hogy valami olyat megtudjon rólunk, amit titkolni akarunk. Mostanában gyakori, hogy látunk egy embert, aki a mobiltelefonjába beszél. Ha néha ránk pillant, arra is gondolhatunk, hogy rólunk jelent valakinek valamit. Az első kérdés ilyenkor: „Mit tudunk mi, amire mások kíváncsiak lehetnek?” (Gyakori, hogy külföldi titkosszolgálatokat feltételezünk; ők követnek, hallgatnak le bennünket. Volt egy ismerősöm, aki úgy hitte, hogy felváltva követte a CIA és a KGB, miközben semmi rejtegetnivalója nem volt, ami joggal érdekelhette volna őket.) Mi erre az ellenszer? Nem reagálunk, semmit nem árulunk el a „titkos” terveinkről. A kémeket drága pénzen alkalmazzák, és elmegy a kedvük, ha semmi érdekeset nem találnak, előbb-utóbb leállnak a kémkedéssel. Előfordulhat, hogy valamelyik „követőnkkel” gyakran találkozunk (például a járműveken vagy a boltban). Ilyenkor megkérdezhetjük, hogy hogy van, segíthetünk-e neki valamiben. Gyorsan kiderül, hogy miért jár gyakran ugyanabba a boltba (közel van a lakhelyéhez), miért száll fel gyakran ugyanarra a járműre (naponta azzal jár munkába, a gyerekért, edzésre stb.). A személyes kapcsolat segít eloszlatni a gyanút, bennünk is, a feltételezett titkos ügynökben is.

Ha valaki konkrét károkat is okoz (például megrongálja az autónkat, a kerítésünket, a postaládánkat), akkor ismeretlen tettes ellen feljelentést is tehetünk (részletesen leírva az elkövetés helyét, idejét, módját, sőt, esetleg a feltételezett elkövetők csoportját is). Ha a rendőrség nem is indít nyomozást, van egy dokumentumuk, amit elővehetnek, ha a támadás ismételten előfordul, vagy súlyosabbá válik.

Ha mindezt megtettünk a biztonságunk érdekében, akkor nincs más dolgunk, mint várni, és addig nem gondolni a ránk leselkedő veszélyekre. Egy megbízható barát is segíthet, akivel megbeszélhetjük az élményeinket, és akitől konkrét, fizikai segítséget is kaphatunk.

Előfordulhat, hogy már erre a bizalmas barátra is gyanakodni kezdünk, hogy ő is benne van a buliban. Ilyenkor itt az ideje orvoshoz, pszichiáterhez fordulni.

 

 

Büszkeség helyett

 

 

 

A Pride-felvonulás elvileg a másság ünnepe, annak a felszabadultságérzésnek a

kinyilvánítása, hogy a szexuális kisebbséghez tartozók is büszkék lehetnek 

önmagukra, teljes jogú polgárokként ünnepelhetnek. Az ünneplésnek azonban 

a mai Magyarországon nincs létjogosultsága, hiszen a kormány el akar tiporni 

minden ellenállást. Szabadságünnep helyett szabadságharcra van szükség. 

Ahogy annak idején az amerikai feketék Martin Luther King vezetésével 

felvonultak a jogaikért, csendben, méltóságteljesen, úgy kellene most 

felvonulniuk az LMBTQ-emberek és szimpatizánsaik -- reméljük -- tízezreinek.

Egy ilyen demonstrációt nem lehet betiltani a gyerekekre hivatkozva, 

hiszen az utcán nem látnának semmit, ami "megzavarná a fejlődésüket". 

Ellenkezőleg: látnák, hogy a rosszal szembe lehet szállni, ez pedig csak 

jót tenne nekik. És ha szerencsénk van, csak a 2026-os választásokig 

kellene kibírnunk. Ez megérne egy kis visszafogottságot.

 

 

 (Szerkesztve megjelent: Népszava, 2025. márc. 27.)

 

(Később még az jutott eszembe, hogy amikor 2006-ban a jobboldal felforgatta Budapestet, a baloldali kormány minden vészhelyzet és rendeleti kormányzás nélkül is szét tudta verni a jobboldali tiltakozókat. Ahhoz képest a mostani kormánynak és Orbánnak sokkal nagyobb hatalma van, a rendőrség közvetlen miniszeterelnöki irányítás alatt áll, módszeresen meglazítottuk az Euópai Unióval és a NATO-val való kapcsolatot, a hadsereg már jogszerűen bevethető a belföldi zavargások esetén is, a médiában szinte teljes a Fidesz egyeduralma, fokozódó kampány folyik az LMBTQ és az egyéb "elhajlások"' ellen. Az emberek egyre nagyobb hányada fordul szembe az elnyomással, de a hatalom eszközei a kormány kezében vannak. Szembe lehet szállni a törvénnyel és az államhatalommal, de ebből sokkal inkább Belarusz felé látszik út. Ezért mondom azt, hogy sokkal jobb lenne egy ünnepélyes, de erőt sugárzó menet, mint a szokásos fesztivál. Az majd folytatódhat 2026-tól. Ha szerencsénk lesz. 2025. ápr. 2.)

 

Ki a magyar?

 

Francia császárként egy korzikai meghódította fél Európát. 

Egy osztrák átmenetileg létrehozta a német Harmadik Birodalmat. 

Egy grúz lett az újkori Oroszország legnagyobb zsarnoka. Van ilyen. 

De hogy egy türk tudatú miniszterelnök akarja eldönteni, hogy ki 

a magyar, és a többes állampolgársággal rendelkezők közül bárkit 

kitoloncolhasson az országból, az mégis csak sok. Gazdaságosabb 

lenne ezt az egy embert megfosztani a miniszterelnökségtől.

 

 

 

(Az Élet és Irodalomnak 2025. március 20-ikán elküldött olvasói levél javított szövege)