Hogy kezdődik a III. világháború?

Ez a jóslat egy kicsit elkésett, az eleje máris téves. De hát én abból indultam ki, hogy hogy lehetett volna megakadályozni Putyin őrült tervét: a régi (cári vagy szovjet) Oroszország feltámasztását.

 

Szerintem sokkal jobb lett volna, ha a NATO nyilvánosan védelmet ajánl fel Ukrajnának, NATO-tagság nélkül. Ez lehetőséget adott volna rá, hogy Ukrajnát kiképzett és jól felszerelt katonák védjék, akiknek több esélyük lett volna az orosz szupercsapatok megállítására, és talán Putyin vissza is rettent volna az agressziótól.

Amikor az oroszok elismerték a szakadár népköztársaságok függetlenségét, akkor minden diplomáciai hűhó nélkül be kellett volna jelenteni, hogy ha Oroszország ezen túlmegy, és lerohanja Ukrajnát, a NATO cirkáló rakétákkal elpusztítja a Kalinyingrádi övezetet. Ezzel már elkéstek. De ha az oroszok kedvet kapnak a balti köztársaságok bekebelezésére is, akkor ez lehetne az automatikus válasz. (A mai időkben eleve elképzelhetetlen, hogy a túlerőben lévő orosz hadsereget akárhol is meg lehetne állítani. Ezért én eleve nem konkrét szárazföldi hadműveletekkel, hanem pusztító rakétacsapásokkal számolok.)

Innentől kezdődik a világháború. Oroszország megtámadja Lengyelországot, erre a NATO elpusztítja Szentpétervárt, Törökország pedig lezárja a Boszporusz-szorost. Oroszország támadásokat indít különböző NATO-országok ellen (ebben részt vehet Belarusz is), mire az Egyesült Államok elpusztítja a szibériai gáz- és olajlelőhelyeket. És így tovább: Alaszkáért Kamcsatka, egy nyugati vagy amerikai nagyvárosért Szentpétervár, Washingtonért Moszkva. Mindent előre bejelentve, hogy Putyin kalkulálhassa a várható veszteséget.

Végig az a kérdés, hogy mi a jobb Putyinnak: kisebb territoriális nyereségekért az orosz gazdaság feláldozása, vagy ha megelégszik azzal, amit Hruscsov mondott az 1962-es kubai rakétaválság kapcsán: „bolhát tettünk az amerikaiak gatyájába”). Ha tovább is kitart a grandiózus birodalmi tervei mellett, akkor előbb-utóbb eljutunk a nukleáris fegyverek bevetéséig, és ezzel a földi élet kipusztításáig. Akik mindezt szomorúan végignézhetik felülről, azok a Nemzetközi Űrállomás űrhajósai. Ők lesznek az utolsó emberek. Ameddig a készlet tart.

Mindez egyelőre csak fikció, de nagyon is reális. Ha a Nyugat egy darabig még eltűri Putyin imperialista politikáját, akkor a II. világháborús forgatókönyvet fogjuk követni: müncheni egyezmény, szovjet-német meg nem támadási szerződés (ma esetleg: orosz-kínai), aztán Lengyelország, Dánia, Franciaország, Jugoszlávia, Görögország megtámadása, egyiket a másik után. Csakhogy akkor még nem voltak atomfegyverek, valamint volt két erős állam, amelyek minden ideológiai különbségük ellenére is össze tudtak fogni. Jelenleg csak Kína jöhet számításba (korábban már megjósoltam Tajvan visszafoglalását). De a kínaiak számára nagyon vonzó a gyéren lakott Szibéria, ezért ez a szövetség sem lehet nagyon tartós. Az mindenestre bizonyos, hogy mostantól fogva már nem abban a világban élünk, amelyikben tegnap.

Világháborúk

Valaki az ukrajnai válság lehetséges kimenetelével kapcsolatban megjegyezte: „Végre egy világháború, amit nem Németország robbant ki.” Elgondolkoztam ezen. Az I. világháború az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbia elleni hadüzenetével kezdődött, de másnap már Oroszország is hadba lépett, a szláv testvériség jegyében. A II. világháborúról úgy tudjuk, hogy a németek Lengyelország elleni támadásával kezdődött, 1939. szeptember elsején, de tizenhat nappal később már a Szovjetunió is megszállta Lengyelország keleti felét (és hogy nem a szláv testvériség jegyében, azt a katyni tömegsírok is bizonyítják). Sztálin novemberben megtámadta Finnországot, majd alig egy évvel később Besszarábiát is megszállta. 

Azt lehet mondani, hogy ahogy az I. világháborúban a Monarchia és Németország volt az elsődleges agresszor, de Oroszországnak is hódító céljai voltak, úgy a másodikban a Szovjetunió legalábbis tettestárs volt Európa elfoglalásában. (Ha Hitler nem fordul Sztálin ellen, egész jól megfért volna egymás mellett a két, ideológiailag ellenkező nézeteket valló diktátor.) 

Ukrajnát már korábban is hadizsákmányként kezelték, egyes területei lengyel, litván, osztrák, magyar, végül pedig orosz kézbe kerültek. Most is hasonló a helyzet. Oroszország (a kommunista szlogenektől megszabadulva, tisztán imperialista jelleggel) akar belemarni. Hogy az Ukrajna fölötti marakodás (amit Orbán is ugrásra készen figyel, a kárpátaljai magyarokra tekintettel) világháborúba torkollik-e, azt még nem tudhatjuk. A puskaporos hordók bármikor felrobbanhatnak Tajvan és Dél-Korea körzetében is. A hidegháború idején senki sem merte megnyomni az atomrakéták indító gombját, és most is elképzelhető egy ilyen lájtos verzió. Oroszország előretör Európában, Kína pedig Ázsiában, míg Amerikát a fehér rasszisták fogják uralni. A nagyhatalmak túl hosszú ideig éltek békében, sok embernek viszket a tenyere egy kis gyilkolászásra. És Budapesten 1914-ben is tömegek tüntettek olyan táblákkal, hogy „Éljen a háború”. Aztán a vége mi lett? Katonasírok, özvegyek és árvák.

 

 

Az ukrán válságról

Oroszország azzal az ürüggyel készül megtámadni Ukrajnát, hogy az ukránok előbb-utóbb csatlakozni szeretnének a NATO-hoz, és ez sérti Oroszország biztonságát. Amerika nem engedi, hogy Kubában vagy Nicaraguában létesüljön orosz támaszpont, mert ez sérti az USA biztonságát.

A megoldás pofonegyszerű. Ukrajnát és a Karib-tengeri övezetet nyilvánítsák semleges területeknek, és oda tilos legyen csapatokat vagy fegyvereket telepíteni. (Kuba esetében ezt 1962-ben sikerült megoldani, Kennedy és Hruscsov megállapodása alapján.) Ezt kell újra megcsinálni. Aki ezt a megállapodást megsérti, az vállalja egy világháború kirobbantását. Mindkét szereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mit kockáztat.

 

 

A dolgot komplikálja, hogy a balti köztársaságok már tagjai a NATO-nak, és ott is nagy számban laknak oroszok, akiket ugyanúgy meg kellene védeni, mint az Ukrajnában élő nemzettestvéreiket, Oroszország pedig a legfondorlatosabb módon mind nyugatabbra terjeszkedik. Kellene egy ukrajnai és baltikumi egyezmény a NATO és Oroszország között, ami az egész térség semlegessége fejében hosszú távon biztosíthatná a békét. Igaz, az 1994-ben éppen Budapesten aláírt egyezmény hiába biztosította Ukrajna területi integritását, azt a Krím megszállása felrúgta, és nincs garancia, hogy egy újabb megállapodást Oroszország tiszteletben tartana, de ha a megszállást háborús okként kezelnék, akkor kisebb lenne a csábítás.

(Ezt pedig a határainkon túl élő magyarok erőteljes védelmét szorgalmazó hazafiaknak írom: helyeselnék-e, ha a külföldön élő oroszok nevében Oroszország is ilyen nemzetvédő buzgalommal lépne fel? Mert amit szabad az egyik oldalon, azt szabad a másikon is.)

Űrlift

 

Minden iskolásgyerek tudja, hogy a Föld körül keringő műholdakat rakétával juttatják fel, és ennek a rakétának el kell érnie az első kozmikus sebességet ahhoz, hogy a tárgy ne essen vissza. Ennek során a rakéta átjut a sűrű levegőrétegen, felhevül, rázkódik, és csak egy nagyon kis darabja (a műhold vagy az űrkabin) jut fel a Föld körüli pályára. Ez a pálya kb. 180 és 400 km magasság között van, de ettől felfelé el lehet térni.

Az észak-koreaiak azonban nemrég olyan rakétát lőttek fel, amely nem állt Föld körüli pályára, hanem az űrbeli magasság elérése után nagyjából ugyanoda esett vissza, ahonnan kilőtték. (Hogy a kísérletnek mi volt a titkos katonai célja, azt nem tudhatom, talán a hajtóművet próbálták ki.)

Helyből felszálló repülőgép régóta létezik, nemcsak légcsavaros, hanem sugárhajtású változatban is. Az ilyen repülőgép felemelkedik, és aztán arra indul el, amerre a pilótája akarja. De képzeljünk el egy olyan rakétát, amely nem indul el semerre, csak emelkedik, ugyanúgy, mint az észak-koreai kísérletnél. Tulajdonképpen végig csak azt az 1 g-t kell leküzdenie, ami a Föld gyorsulási vagy nehézségi ereje, és amely állandó (kerekítve 9,81 m/s²⁾).

A lefelé irányuló tolóerő hosszú ideig tartó kifejtése természetesen nagyon sok üzemanyagot igényel, de tegyük fel, hogy már van egy a jelenlegieknél sokkal hatékonyabb hajtóművünk (nukleáris vagy plazmahajtómű, ezekkel már komoly eredményeket értek el). Egy kínai kísérlettel kapcsolatban olvasom: „Az újrahasznosítható transz-atmoszferikus repülő járművekkel horizontális felszállást hajthatunk végre egy reptéri futópályáról, majd gyorsítás után Föld körüli pályára állíthatjuk. Ezután visszatérhetünk a légkörbe, és landolhatunk a reptéren. Ily módon az űr megközelítése rutinszerűvé, megfizethetővé és megbízhatóvá válhat.”

A kérdés az, hogy miért kell egy ilyen szerkezetet gyorsítani a Föld körüli pálya eléréséhez. Miért nem maradhat egy helyben? Mint az észak-koreai rakéta: felmegy és lejön. Ha felgyorsítjuk, akkor persze szinkronban is repülhetünk a Föld körül keringő űrhajóval, át is szállhatunk rá. De aki csak a magasságot akarja élvezni (és nincs tériszonya), annak ez a fel-le haladó űrlift is megfelel. Az űrlift mindenesetre sokkal biztonságosabbá tenné az űrhajók indulását és visszahozatalát, hiszen az óriási pálya menti sebességet nem a sűrű légkörben kellene elérni vagy lecsökkenteni nullára. Csak arra kell ügyelni, hogy úgy szabályozzuk a lefelé ható erőt, hogy végig leküzdjük az 1 g-t.

 

 

 

További lehetőség az egyenlítő felett 36 ezer km-es magasságban lebegő, ún. geostacionárius mesterséges holdak kihasználása az űrrepülés céljára. Ezek pálya menti sebessége olyan, hogy a Földdel együtt mozognak, így mindig ugyanazon hely felett tartózkodnak. Felmegy az űrlift, a hajtóművét fokozatosan vízszintes tolóerőre állítják, és addig marad fent, ameddig akar. Ezekkel folyamatosan lehetne kapcsolatot tartani, és a más égitestekre történő repüléseknél is biztosabb átszálló vagy karbantartó helyként szolgálhatnának, mint a jelenlegi, a Földet 90 percenként megkerülő űrállomás.

A részleteket még ki kellene munkálni, de ez már nem lehet az én feladatom.

Ne kövesd a divatot!

Nem érdemes követni a divatot. A divat attól divat, hogy egyszerre sok embernek megtetszik. És attól változik, hogy ami tegnap még sikkesnek tűnt, ma már nevetséges. Kiment a divatból. Ami kimegy a divatból, az sohasem volt igazán jó, mert akkor sokáig ragaszkodnánk hozzá. Én világéletemben a divat ellensége voltam, mert nem akartam pénzt költeni olyan dolgokra, amelyeket kénytelen leszek lecserélni, nehogy kinevessenek. Emiatt még a farmernadrág helyett is évekig egyszerű szövetnadrágban jártam. Addig, ameddig ki nem lyukadt. Akkor ugyanis megértettem, hogy a farmer nemcsak sok embernek tetszik, hanem tartósabb is a hagyományos nadrágnál. Akkor én is megvettem, és azóta is farmerban járok. Csak nem koptatom ki előtte és nem lyukasztom ki, mert ezek tényleg csak múló divatok, míg a farmernadrág időtálló. Már fél évszázada. Most már meg lehet bízni benne.

 

 

Ajándékozási csapda

 Karácsonykor és születésnapra gyakran olyan ajándékot veszünk a szeretteinknek, amiről tudjuk, hogy szeretnék megvenni, de sajnálják rá a pénzt. És mit vesznek ők nekünk ilyenkor? Amiről tudják, hogy szeretnénk megvenni, de sajnáljuk rá a pénzt. Így hát kölcsönösen megvesszük a drágábbat, és ugyanott vagyunk, mintha magunkra költöttük volna azt a pénzt.

 

 

Illetve lehet, hogy magunknak nem is azt a fajtát, színt, méretet választottuk volna. Mivel árcédulát nem adunk mellé, a szerencsétlen megajándékozott ki sem tudja cserélni.

Ennél sokkal jobb, ha csak felköszöntjük egymást, és arra költjük a saját pénzünket, amit észszerűnek tartunk. Sokan ajándék helyett pénzt adnak, így legalább a rossz ajándékválasztást el lehet cserélni. De itt is illik "fölé célozni", nehogy smucignak tűnjünk. Így pedig ugyanott vagyunk. Hát nem okosabb a jó kívánság és a puszi?

Keresztény erkölcs

Orbán Viktor és kereszténydemokrata szövetségesei gyakran szónokolnak a keresztény Európa megvédéséről. De Magyarországon (és talán egész Kelet-Közép-Európában) a "keresztény" egyszerűen a "nem zsidó" szinonimája (holott a kereszténység megalapítója, Jézus maga is zsidó volt). Amikor a Horthy-korszakban (még jóval Hitler előtt!) elkezdődött a zsidók hátrányos megkülönböztetése (amely aztán logikusan vezetett a nyilas vérengzéshez, a zsidó származású magyar írók, tudósok, orvosok meggyilkolásához), a magyarok többsége elfogadta ezt a kirekesztő és gonosz viselkedést. A "keresztény kurzus" gyökeresen keresztényellenes és emberellenes volt. De milyen keresztény az, aki nem védi meg az üldözötteket, sőt, azok javainak megszerzésével még hasznost is húz belőle? Képzeljünk el egy falusi papot, aki nem engedi elhurcolni a zsidó felebarátait, azon az alapon, hogy "ne tégy másokkal olyat, amit nem szeretnél, hogy mások tegyenek veled". Nem volt ilyen pap. (Olyan volt, aki a hivatalos rendelkezéseket bátran megsértve keresztleveleket hamisított, és ezzel sok zsidót mentett meg. De nyíltan senki sem mert ellenállni.) A helyi hatóságok legalább annyit megtehettek volna – ha másképp nem, hát ravaszkodásból –, hogy kérik a kormányzatot: a zsidók az eddigi helyükön teljesítsék az elrendelt munkaszolgálatot, a falusi orvost kötelezzék a keresztények gyógyítására, a tanítót a tanításra, a kereskedőt a kereskedésre. Ez is megalázó, de legalább lett volna praktikus haszna.

Ha Magyarország kormánya kereszténynek hirdeti magát, akkor vegye be az Alaptörvénybe azt is, hogy „emberi törvény nem írhat felül isteni törvényt”. Ha újra ellentmondásba kerülne a kettő, akkor nem az állami rendelkezéseket kell követni.