Esélykiegyenlítési formula

 Az Európai Unió nagy létszámú megfigyelő csapatot küld Magyarországra, hogy ellenőrizze az országgyűlési választások tisztaságát. Máris megállapították, hogy a két oldal nem kap egyenlő esélyeket, aminek egyik nyilvánvaló bizonyítéka a közmédiában és a plakátokon való megjelenés durva egyenlőtlensége. Én egy olyan formulát javaslok, amivel némileg ki lehetne egyenlíteni az esélyeket. Számítsák ki ennek az egyenlőtlenségnek a mértékét, és ez alapján korrigálják az eredményeket! Ha például kiderült, hogy az arány nyolcvan az egyhez, akkor minden kormánypárti jelöltnél a rá adott szavazatok számát osszák el nyolcvannal! (Külön probléma a nyilvánvaló hazugságok terjesztése, ezeknek a kiagyalóit börtönbe kellene zárni, így nagy mértékben tisztulna a közélet. De erre csak egy ilyen korrigált választási eredmény után lenne mód.)

 

 

Lépcsőházi gondolatok Ukrajnáról

Kovács Zoltán vezércikkének (Stratégiai gyávaság, ÉS, 2022/10., március 11.) a végéhez szólok hozzá: „Oroszországot csak az energiahordozók exportjának felfüggesztése tántoríthatja el a háborútól. Amerika és több európai NATO-tagállam már hajlandó erre. Aligha tűrhető, hogy Putyin az orosz gázért és olajért fizetett dollárokból finanszírozza az Ukrajna elleni háborúját. Ez nyilván napi kellemetlenségekkel jár majd, még tovább nőnek az árak az egész világon.  Csak egyetérteni lehet Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszterrel, aki szerint a Nyugatnak helyesen kell megállapítania a fontossági sorrendet. Emberéletek védelme és a háború megakadályozása fontosabb, mint az infláció meg a rezsicsökkentés.” Nos, nekem az a véleményem, hogy Putyin már egy ideje nem racionálisan hozza meg a döntéseit. Ez már a két szakadár “népi demokrácia” létrejöttekor világos lehetett. Ilyenformán egyáltalán nem biztos, hogy a kemény nyugati szankciók hatására bármi is változik. Talán Hitlert befolyásolta, hogy a háborúja vesztésre áll? Amikor a keleti és a nyugati front között már csak 20-30 kilométer volt a távolság, még mindig a végső győzelemről ábrándozott. És ő sem volt pszichopata, csak addig akarta játszani a meccset, amíg nem győz. (Kende Péter Viktor című könyvében egy hasonló sztorit idéz az egyetemista Orbánról.) Az amerikai közvéleményt pedig igenis jobban érdekli, hogy mennyiért kap benzint, mint egy távoli ország haláltusája.

     Másrészt sem a NATO, sem az ukrán kormányok nem kezelték racionálisan a problémákat. Először is ott van a nyelvtörvény. Tényleg felháborító, hogy a nemzeti kisebbségek (ezek közül az orosz a legnagyobb) nem intézhetnek ügyeket az anyanyelvükön. Ugyanez történt a Baltikumban, az ott élő orosz kisebbségek jogainak csorbítása szinte invitálja Oroszországot a beavatkozásra. (Volt, ahol az orosz nemzetiségűek nem szavazhattak a függetlenség kikiáltásáról.) Ezeket a balti országokat a NATO-tagság sem védheti meg az orosz támadástól, hiszen csak nukleáris fegyverekkel tehetné, attól pedig mindenki visszariad. A NATO ugyan óvatosan kezeli Ukrajna csatlakozási kérelmét, de Moszkva biztonsági igényeit könnyen lehetett volna teljesíteni egy “védettségi megállapodás” révén. E szerint nem lenne NATO-katona Ukrajnában, de ha az országot támadás éri, szövetséges kötelezettség alapján megvédik. Ezzel a NATO nem gyengülne, az oroszoknak sem lenne semmi félnivalójuk, de ürügyük sem lenne Ukrajna bekebelezésére. Nem lett volna. Mert ezt a lehetőséget már elhalasztották. Egy ilyen védettségi megállapodás birtokában a volt szocialista országok is kiléphetnének a nyugati védelmi szövetségből, elég lenne, ha megfizetnék az ezért járó “védelmi pénzt” (a nemzeti jövedelmük egy bizonyos százalékát). De úgy tűnik, ez is már csak lépcsőházi gondolat. Az orosz agresszió egyre durvul, már a vákuumbombák és kazettás bombák bevetésénél tartanak, és egyre többször kerül szóba a taktika atomfegyverek bevetése is. (Egy olyan nép ellen, amelyik Putyin szerint maga is orosz, csak ezt már elfelejtette.) 

 

     Ennek a konfliktusnak nem megoldása a szigorodó gazdasági szankciók alkalmazása. Az orosz nép többsége máris fel van háborodva az állítólagos ukrán neonácik rémtettei miatt, Lavrov pedig még mindig nem háborúról beszél, hanem “különleges hadműveletről” (specoperacija). Az oroszok kibírták Leningrád és Sztálingrád ostromát, hozzászoktak a nélkülözéshez. És Putyin ugyanúgy elhallgattat minden ellenzéki médiát, mint ahogy Orbán is (az Európiai Unión belül). Milyen lehetőség marad még? Magától adódik Ukrajna feldarabolása, egy nyugati és egy kelet részre. A nyugati részről visszavonulnának az orosz csapatok, a keleti rész pedig eldöntené, hogy külön állammá válik, tagköztársaságként megmarad egy föderatív Ukrajnában, vagy pedig beolvad az orosz anyaországba. Mindhárom megoldás lehetséges még, de fogy az idő, már a lépcsőházi gondolathoz is kevés. Ki tudja, egyáltalán leérhetünk-e még a földszintre.

(Némi rövidítéssel megjelent: Élet és Irodalom, 2022. március 18., 12. old.)

1939

Zelenszkij ukrán elnök kétségbeesetten próbálja rábeszélni a NATO-t, hogy hozzon létre egy no-fly zónát Ukrajna felett, hogy ezzel megszűnjék az oroszok légi fölénye. A NATO vezetői megmagyarázták, hogy ez azért nem lehetséges, mert akkor a nyugati erők közvetlen konfliktusba kerülnének az oroszokkal, és ez világháborúhoz vezetne. Ez igaz. De van egy másik út is, az 1939-es modell.1939-ben Németország és a Szovjetunió meg nem támadási szerződést kötött egymással, majd egy hónappal később a németek megtámadták Lengyelországot. Aztán a szovjetek elfoglalták Lengyelország keleti részét. 

 

Újra időszerűvé vált ez a megoldás. Igaz, nincs idő egy meg nem támadási szerződés megkötésére, de nem a szerződés a lényeg, hanem a befolyási övezetek tisztázása. Putyin „békefenntartó” csapatai elvben azért nyomultak be Ukrajna keleti és féli területeibe, hogy megvédjék az ott élő oroszokat a neonáciktól. Ukrajna meggyengült, itt az idő, hogy a NATO is elfoglalja az ország nyugati felét (amelyet főleg virtigli ukránok laknak, némi lengyel, magyar és román nemzetiségű lakossággal). Ukrajna megrendült, itt az idő, hogy "leradírozzuk" a térképről. Ezzel a Nyugat megállíthatná az orosz behatolást, hiszen az egész ország elfoglalása helyett Ukrajnát csak két részre osztanánk. Mondjuk, Nyugat-Németország és Kelet-Németország mintájára. De mivel a NATO célja valóban a béke fenntartása és az ukránok védelme lenne, aligha várható, hogy az ukránok ellenállnának. Megtarthatnák a demokratikus berendezkedésüket, csak a nyelvtörvényről kellene lemondaniuk. Cserébe viszont a Nyugat teljes támogatását megkaphatnák. Putyin még azt sem mondhatná, hogy ezzel a NATO közelebb került az orosz határokhoz, hiszen Kelet-Ukrajna ütközőállam maradna - ha az oroszok nem foglalták volna el. Nyugat-Ukrajna azonnal beléphetne a NATO-ba és az Európai Unióba (egy ilyen irányú népszavazás után). Ebben a pillanatban egy Ukrajna elleni támadást aligha ítélhetne el Putyin, hiszen ő ugyanazt csinálta. De sietni kell, mert ha az orosz csapatok eljutnak a lengyel, szlovák, magyar és román határig, akkor már nem lesz mit elfoglalnunk.

Hogy kezdődik a III. világháború?

Ez a jóslat egy kicsit elkésett, az eleje máris téves. De hát én abból indultam ki, hogy hogy lehetett volna megakadályozni Putyin őrült tervét: a régi (cári vagy szovjet) Oroszország feltámasztását.

 

Szerintem sokkal jobb lett volna, ha a NATO nyilvánosan védelmet ajánl fel Ukrajnának, NATO-tagság nélkül. Ez lehetőséget adott volna rá, hogy Ukrajnát kiképzett és jól felszerelt katonák védjék, akiknek több esélyük lett volna az orosz szupercsapatok megállítására, és talán Putyin vissza is rettent volna az agressziótól.

Amikor az oroszok elismerték a szakadár népköztársaságok függetlenségét, akkor minden diplomáciai hűhó nélkül be kellett volna jelenteni, hogy ha Oroszország ezen túlmegy, és lerohanja Ukrajnát, a NATO cirkáló rakétákkal elpusztítja a Kalinyingrádi övezetet. Ezzel már elkéstek. De ha az oroszok kedvet kapnak a balti köztársaságok bekebelezésére is, akkor ez lehetne az automatikus válasz. (A mai időkben eleve elképzelhetetlen, hogy a túlerőben lévő orosz hadsereget akárhol is meg lehetne állítani. Ezért én eleve nem konkrét szárazföldi hadműveletekkel, hanem pusztító rakétacsapásokkal számolok.)

Innentől kezdődik a világháború. Oroszország megtámadja Lengyelországot, erre a NATO elpusztítja Szentpétervárt, Törökország pedig lezárja a Boszporusz-szorost. Oroszország támadásokat indít különböző NATO-országok ellen (ebben részt vehet Belarusz is), mire az Egyesült Államok elpusztítja a szibériai gáz- és olajlelőhelyeket. És így tovább: Alaszkáért Kamcsatka, egy nyugati vagy amerikai nagyvárosért Szentpétervár, Washingtonért Moszkva. Mindent előre bejelentve, hogy Putyin kalkulálhassa a várható veszteséget.

Végig az a kérdés, hogy mi a jobb Putyinnak: kisebb territoriális nyereségekért az orosz gazdaság feláldozása, vagy ha megelégszik azzal, amit Hruscsov mondott az 1962-es kubai rakétaválság kapcsán: „bolhát tettünk az amerikaiak gatyájába”). Ha tovább is kitart a grandiózus birodalmi tervei mellett, akkor előbb-utóbb eljutunk a nukleáris fegyverek bevetéséig, és ezzel a földi élet kipusztításáig. Akik mindezt szomorúan végignézhetik felülről, azok a Nemzetközi Űrállomás űrhajósai. Ők lesznek az utolsó emberek. Ameddig a készlet tart.

Mindez egyelőre csak fikció, de nagyon is reális. Ha a Nyugat egy darabig még eltűri Putyin imperialista politikáját, akkor a II. világháborús forgatókönyvet fogjuk követni: müncheni egyezmény, szovjet-német meg nem támadási szerződés (ma esetleg: orosz-kínai), aztán Lengyelország, Dánia, Franciaország, Jugoszlávia, Görögország megtámadása, egyiket a másik után. Csakhogy akkor még nem voltak atomfegyverek, valamint volt két erős állam, amelyek minden ideológiai különbségük ellenére is össze tudtak fogni. Jelenleg csak Kína jöhet számításba (korábban már megjósoltam Tajvan visszafoglalását). De a kínaiak számára nagyon vonzó a gyéren lakott Szibéria, ezért ez a szövetség sem lehet nagyon tartós. Az mindenestre bizonyos, hogy mostantól fogva már nem abban a világban élünk, amelyikben tegnap.

Világháborúk

Valaki az ukrajnai válság lehetséges kimenetelével kapcsolatban megjegyezte: „Végre egy világháború, amit nem Németország robbant ki.” Elgondolkoztam ezen. Az I. világháború az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbia elleni hadüzenetével kezdődött, de másnap már Oroszország is hadba lépett, a szláv testvériség jegyében. A II. világháborúról úgy tudjuk, hogy a németek Lengyelország elleni támadásával kezdődött, 1939. szeptember elsején, de tizenhat nappal később már a Szovjetunió is megszállta Lengyelország keleti felét (és hogy nem a szláv testvériség jegyében, azt a katyni tömegsírok is bizonyítják). Sztálin novemberben megtámadta Finnországot, majd alig egy évvel később Besszarábiát is megszállta. 

Azt lehet mondani, hogy ahogy az I. világháborúban a Monarchia és Németország volt az elsődleges agresszor, de Oroszországnak is hódító céljai voltak, úgy a másodikban a Szovjetunió legalábbis tettestárs volt Európa elfoglalásában. (Ha Hitler nem fordul Sztálin ellen, egész jól megfért volna egymás mellett a két, ideológiailag ellenkező nézeteket valló diktátor.) 

Ukrajnát már korábban is hadizsákmányként kezelték, egyes területei lengyel, litván, osztrák, magyar, végül pedig orosz kézbe kerültek. Most is hasonló a helyzet. Oroszország (a kommunista szlogenektől megszabadulva, tisztán imperialista jelleggel) akar belemarni. Hogy az Ukrajna fölötti marakodás (amit Orbán is ugrásra készen figyel, a kárpátaljai magyarokra tekintettel) világháborúba torkollik-e, azt még nem tudhatjuk. A puskaporos hordók bármikor felrobbanhatnak Tajvan és Dél-Korea körzetében is. A hidegháború idején senki sem merte megnyomni az atomrakéták indító gombját, és most is elképzelhető egy ilyen lájtos verzió. Oroszország előretör Európában, Kína pedig Ázsiában, míg Amerikát a fehér rasszisták fogják uralni. A nagyhatalmak túl hosszú ideig éltek békében, sok embernek viszket a tenyere egy kis gyilkolászásra. És Budapesten 1914-ben is tömegek tüntettek olyan táblákkal, hogy „Éljen a háború”. Aztán a vége mi lett? Katonasírok, özvegyek és árvák.

 

 

Az ukrán válságról

Oroszország azzal az ürüggyel készül megtámadni Ukrajnát, hogy az ukránok előbb-utóbb csatlakozni szeretnének a NATO-hoz, és ez sérti Oroszország biztonságát. Amerika nem engedi, hogy Kubában vagy Nicaraguában létesüljön orosz támaszpont, mert ez sérti az USA biztonságát.

A megoldás pofonegyszerű. Ukrajnát és a Karib-tengeri övezetet nyilvánítsák semleges területeknek, és oda tilos legyen csapatokat vagy fegyvereket telepíteni. (Kuba esetében ezt 1962-ben sikerült megoldani, Kennedy és Hruscsov megállapodása alapján.) Ezt kell újra megcsinálni. Aki ezt a megállapodást megsérti, az vállalja egy világháború kirobbantását. Mindkét szereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mit kockáztat.

 

 

A dolgot komplikálja, hogy a balti köztársaságok már tagjai a NATO-nak, és ott is nagy számban laknak oroszok, akiket ugyanúgy meg kellene védeni, mint az Ukrajnában élő nemzettestvéreiket, Oroszország pedig a legfondorlatosabb módon mind nyugatabbra terjeszkedik. Kellene egy ukrajnai és baltikumi egyezmény a NATO és Oroszország között, ami az egész térség semlegessége fejében hosszú távon biztosíthatná a békét. Igaz, az 1994-ben éppen Budapesten aláírt egyezmény hiába biztosította Ukrajna területi integritását, azt a Krím megszállása felrúgta, és nincs garancia, hogy egy újabb megállapodást Oroszország tiszteletben tartana, de ha a megszállást háborús okként kezelnék, akkor kisebb lenne a csábítás.

(Ezt pedig a határainkon túl élő magyarok erőteljes védelmét szorgalmazó hazafiaknak írom: helyeselnék-e, ha a külföldön élő oroszok nevében Oroszország is ilyen nemzetvédő buzgalommal lépne fel? Mert amit szabad az egyik oldalon, azt szabad a másikon is.)

Űrlift

 

Minden iskolásgyerek tudja, hogy a Föld körül keringő műholdakat rakétával juttatják fel, és ennek a rakétának el kell érnie az első kozmikus sebességet ahhoz, hogy a tárgy ne essen vissza. Ennek során a rakéta átjut a sűrű levegőrétegen, felhevül, rázkódik, és csak egy nagyon kis darabja (a műhold vagy az űrkabin) jut fel a Föld körüli pályára. Ez a pálya kb. 180 és 400 km magasság között van, de ettől felfelé el lehet térni.

Az észak-koreaiak azonban nemrég olyan rakétát lőttek fel, amely nem állt Föld körüli pályára, hanem az űrbeli magasság elérése után nagyjából ugyanoda esett vissza, ahonnan kilőtték. (Hogy a kísérletnek mi volt a titkos katonai célja, azt nem tudhatom, talán a hajtóművet próbálták ki.)

Helyből felszálló repülőgép régóta létezik, nemcsak légcsavaros, hanem sugárhajtású változatban is. Az ilyen repülőgép felemelkedik, és aztán arra indul el, amerre a pilótája akarja. De képzeljünk el egy olyan rakétát, amely nem indul el semerre, csak emelkedik, ugyanúgy, mint az észak-koreai kísérletnél. Tulajdonképpen végig csak azt az 1 g-t kell leküzdenie, ami a Föld gyorsulási vagy nehézségi ereje, és amely állandó (kerekítve 9,81 m/s²⁾).

A lefelé irányuló tolóerő hosszú ideig tartó kifejtése természetesen nagyon sok üzemanyagot igényel, de tegyük fel, hogy már van egy a jelenlegieknél sokkal hatékonyabb hajtóművünk (nukleáris vagy plazmahajtómű, ezekkel már komoly eredményeket értek el). Egy kínai kísérlettel kapcsolatban olvasom: „Az újrahasznosítható transz-atmoszferikus repülő járművekkel horizontális felszállást hajthatunk végre egy reptéri futópályáról, majd gyorsítás után Föld körüli pályára állíthatjuk. Ezután visszatérhetünk a légkörbe, és landolhatunk a reptéren. Ily módon az űr megközelítése rutinszerűvé, megfizethetővé és megbízhatóvá válhat.”

A kérdés az, hogy miért kell egy ilyen szerkezetet gyorsítani a Föld körüli pálya eléréséhez. Miért nem maradhat egy helyben? Mint az észak-koreai rakéta: felmegy és lejön. Ha felgyorsítjuk, akkor persze szinkronban is repülhetünk a Föld körül keringő űrhajóval, át is szállhatunk rá. De aki csak a magasságot akarja élvezni (és nincs tériszonya), annak ez a fel-le haladó űrlift is megfelel. Az űrlift mindenesetre sokkal biztonságosabbá tenné az űrhajók indulását és visszahozatalát, hiszen az óriási pálya menti sebességet nem a sűrű légkörben kellene elérni vagy lecsökkenteni nullára. Csak arra kell ügyelni, hogy úgy szabályozzuk a lefelé ható erőt, hogy végig leküzdjük az 1 g-t.

 

 

 

További lehetőség az egyenlítő felett 36 ezer km-es magasságban lebegő, ún. geostacionárius mesterséges holdak kihasználása az űrrepülés céljára. Ezek pálya menti sebessége olyan, hogy a Földdel együtt mozognak, így mindig ugyanazon hely felett tartózkodnak. Felmegy az űrlift, a hajtóművét fokozatosan vízszintes tolóerőre állítják, és addig marad fent, ameddig akar. Ezekkel folyamatosan lehetne kapcsolatot tartani, és a más égitestekre történő repüléseknél is biztosabb átszálló vagy karbantartó helyként szolgálhatnának, mint a jelenlegi, a Földet 90 percenként megkerülő űrállomás.

A részleteket még ki kellene munkálni, de ez már nem lehet az én feladatom.