A demokrácia és a zsarnokság váltakozása és az amerikai elnökválasztás

 (vázlat)

 

Az emberiség történetében váltakoztak a demokratikus (népuralmi) és zsarnoki (személyes uralmi) korszakok. Az ókori Görögországban alakult ki először a demokratikus államforma, amikor is elűzték a királyt, és Athén arisztokratikus köztársasággá alakult. De eljött az idő, amikor egy erős  diktátor, Peiszisztratosz, türannoszként meg tudta teremteni a saját személyi uralmát. Rómában is először királyság volt, azután köztársaság, végül pedig császárság. De példának említhetnénk a francia történelemből a királyságot felváltó köztársaságot, amit Napóleon császársága követett. A kérdés az, hogy mitől változott az uralmi forma, különböző földrajzi helyeken nagyjából hasonló módon.

Nekem erre van egy elméletem. A zsarnokságot a rivális csoportok harcából győztesen kikerülő vezér hozza létre. Egy idő után ezt megelégeli a lakosság, és amikor feltűnik egy olyan vezér, aki a nép beleszólási jogát ígéri, azt felemelik. Ez a népuralom megmarad egy darabig, és a szabadság egyre nagyobb fokú lesz. De eljön egy olyan pont, amikor a nép nagy részének elege lesz a korlátlan szabadságból, a zűrzavarból, nyugalomra vágyik, és ezt megint egy központilag, egy személy által irányított berendezkedéshez vezet. (Szemléletes példa a weimari köztársaság “túl nagy” szabadsága, ami ha nem is kikövetelte, de megkönnyítette a nácik rendcsinálását az országban.)

Úgy tűnik, hogy ha mindenki azt csinálhat, amit akar, az a társadalom jelentős részének akkor is ijesztő, ha törvények szabályozzák a társadalom életét. Ilyen ijesztő jelenség volt a hatvanas évek Amerikájában a hippi mozgalom, a kábítószerek szabad használata, a feketék egyenjogúsági mozgalma, a női érdekérvényesítés megerősödése, legutóbb pedig az LMBTQ-jogok követelése, a “pride” menetek. Amerikában ma is nagy felháborodást kelt, ha az iskolákban nemi felvilágosító előadásokat tartanak (az iskolákat fenntartó helyi közösség pénzén!), vagy ha a bibliai világkép helyett közpénzen hirdetik Darwin tanait. Nagy tömegek tartják ma is csecsemőgyilkosságnak az abortuszt (az Isten által adott élet nevében), és támadják az ilyen klinikákat, halállal fenyegetik az orvosaikat. Trump hívei nagy mértékben ezek közül a konzervatív erők közül kerülnek ki.

Az anarchia után jön a személyi hatalom, vagy egyszerre (egy antidemokratikus puccs formájában), vagy lépésről lépésre. Az állampolgárok megpróbáltak azonosulni a vezérrel – egészen annak bukásáig. De vajon miért marad a demokratikus berendezést elpusztító zsarnokság tartós? Nekem úgy tűnik, hogy a demokratikus berendezkedést biztosító politikai egyensúly megbomlása után a győztes vezérnek sok alkalma van, hogy az államot a saját képére formálja. Az ilyen zsarnoki hatalom rendszerint egészen a zsarnok haláláig ki tud tartani (lásd Mussolini, Hitler, Sztálin, Mao Ce-tung vagy az észak-koreai Kim dinasztia hosszú uralkodását).

Hogy jön ez ide? Mi köze van ennek az amerikai elnökválasztáshoz? Az Egyesült Államok alkotmánya precízen szabályozza az államot, és sokáig nagyon jól működött a hatalommegosztás 18. században kidolgozott rendje. Egészen addig, amíg nem bukkant fel egy olyan személy, akinek a törvény nem számít, egymaga akar uralkodni, mindenféle hatalommegosztás nélkül. Ezelőtt 70-80 évvel az amerikai társadalom ezt azonnal elutasította volna, ezért nem volt helye Amerikában a fasizmusnak. De Trump mindent megváltoztatott.

Megmutatta az alacsony műveltségű többségnek, hogy egy bunkó is lehet amerikai elnök, ha elég agresszív és ügyes. A lakosság jelentős részének ez nagyon tetszik. Hogy így neki mer menni mindennek, ami szent. Ami eddig szent volt az amerikaiak szemében. Nincs szükség a homoszexuálisokra, az ateistákra, a kábítószer-élvezőkre, a finomkodókra, továbbá azokra az anyákra, akik nem akarják megszülni a terven felüli (vagy megerőszakolásból születendő) gyereküket, mint eddig mindig. Trump nem hisz a környezeti válságban (a nemzetközi klíma-egyezmény egyedüli céljának azt hiszi, hogy tönkretegye az amerikai gazdaságot), szerinte a bevándorlók macskákat esznek, a feketék eleve bűnözők, Putyin szavának jobban hisz, mint a CIA szakembereinek. És az újságírókat is kiosztja. Ha valaki egy kényes eseményre kérdez rá, az azonnal megkapja, hogy ez “féknyúz”. Trump szimpatizánsai bátran hangoztatják, hogy most mi jövünk, az átlagemberek. A többség. Most, hogy találtunk egy faltörő kost, ezt a baloldali. libsi demokráciánkat is lebonthatjuk, és végre kedvünkre szidalmazhatunk, csúfolhatunk másokat. Akár meg is ölhetjük azt, aki nem tetszik nekünk. 

Trump egy ciklus után elveszítette az elnöki hatalmát, de nem veszítette el az őt támogató tömegek szimpátiáját. Ezt a tömeget nem érdekelte, hogy Trump számtalan esetben visszaélt a helyzetével, a választásokra gyűjtött adományokból a szeretője hallgatását vásárolta meg, pénzügyi szabálytalanságok garmadát követte el, és amikor elvesztette a választásokat, akkor kétségbeesetten szorgalmazta, hogy a szavazatszámláláskor “találjanak” még pár száz rá leadott szavazatot. Az alelnökétől követelte, hogy a jogkörén túlnyúlva ne fogadja el az elektorok döntését, egy gyújtó hangú beszédben azt sugallta a szimpatizánsainak, hogy rohamozzák meg a Capitoleumot. Mindezeknek az a következménye lett, hogy a Kongresszus kétszer is vád alá helyezte (először a hatalommal való visszaélés miatt, utána pedig lázadás szításáért). De ő továbbra is arról beszélt, hogy 2020-ban a demokraták ellopták a győzelmét. A követőinek szimpátiája azonban azóta is tart. A jelenlegi elnökválasztási harc nem érhet véget másként, mint hogy ő kerül vissza az elnöki székbe. Vagy minimális többséggel, vagy egy véres polgárháborúval, ahogy Trump megjósolta. Mert (mintha Orbán Viktor példáját követve azt mondaná, hogy “a nemzet nem lehet ellenzékben”) addig folytatja a harcot, amíg lehetséges. És azon is túl.

Amikor ezeket a sorokat fogalmazom, az amerikai elnökjelöltek esélyét a győzelemre 50-50 %-ra tippelik. De ha így vagy úgy Trump győz, akkor  Amerikában is eljöhet a zsarnokság kora. Trump már egy ideje irigykedik Orbán Viktorra, hogy milyen tökös, mindent hogy el tudott intézni, amit neki nem enged meg ez a 18. század végi, elavult amerikai alkotmány. Ha győz, Trump mindent meg fog tenni azért, hogy átalakítsa ezt az alkotmányt, de addig is sorra lecseréli azoknak az intézményeknek a vezetőit, akik eddig biztosították a hatalommegosztás alkotmányos elvének működését. (Ahogy Orbán és Kaczyński is tette.) 

Ahol nem ilyen régi a demokrácia, ez a folyamat gyorsabban végbement. Nem véletlen a brazil, indiai, iráni, törökországi, észak-koreai és kínai diktatúrák megerősödése. A demokráciának leáldozott, most újra a zsarnokság kora következik. És ez a zsarnoki hatalom most egy sor technikai újdonságot is felhasználhat, kémkedhet az állampolgárok után, a személyazonosságot kiderítő kamerarendszerrel, a világhálón folyó beszélgetések, üzenetek, fotók és videók valós időben történő feldolgozásával. Már nem kell titokban felnyitni a leragasztott borítékokat, és spiclikre is kevesebb szükség van.

Vajon a zsarnokság következő korszakának mi vet majd véget? Ha a közvéleménynek a kormány által történő manipulálásának technikája tovább tökéletesedik, akkor talán semmi. Könnyen lehet, hogy ez már a végső stádium. A végstádium.

 

 

 

Forradalom vagy ellenforradalom?

 

Ez a kérdés a hatvanas évek eleje óta foglalkoztat. Az 1956-os “sajnálatos események” értékelése tekintetében a közvélemény hajlamos túl nagy jelentőséget tulajdonítani a megnevezésnek. Ezzel szemben úgy is tekinthetjük a kérdést, hogy a történelem folyásában előre vagy hátra történt-e elmozdulás. A forradalom a történelem előre mozdításában tett ugrásszerű lépés. De mi van akkor, ha az ugrás hátra, visszafelé történik?

Az első világháborút követő zavaros esztendőkben több országban is felvetődött, hogy a régi rendszert (amely ilyen katasztrófába vitte a társadalmat) csak forradalommal lehet megváltoztatni, azaz a régi rendszert meg kell dönteni. Akkor a forradalomra úgy tekintettek, mint ami egy előre történő bátor ugrás. Egy ilyen ugrás azonban óhatatlanul rombol (a Tanácsköztársaság idején például rombolta a feudális hagyományokat, felforgatta a tőkés gazdaság működését és több más területet). Az őszirózsás forradalom egy naiv, a tiltakozásból kinőtt előre lépés volt, habár még nem hozott létre egy új társadalmi rendszert, többnyire megmaradt a lázadás szintjén. Az elvesztett háború után először a káosz jött, a hadsereg és a közrend felbomlása, ráadásul kiderült, hogy a “nemzetállami” eszmény nevében (ez az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson ötlete volt, de újabban Orbán és Fico is gyakran emlegeti) a többnemzetiségű monarchiát feldarabolták. Ez a magyaroknak addig tetszett, amíg elszakadtak Ausztriától, de amikor a túlnyomórészt nemzetiségek által lakott területek (az ország területének 2/3-a) elcsatolásáról (valójában a nemzetiségeknek az anyaországukkal való egyesítéséről) volt szó, a lakosság nagy része is pánikba esett.  Károlyi Mihály lemondott, a szociáldemokraták, majd a náluk radikálisabb kommunisták vették át a hatalmat. A sok szép eszmét (többek között a munkások, a nők felemelkedését, a szegények művelődéshez való jogát) hirdető rendszer vörösterrorba torkollott. És ekkor a Szegeden gyülekező, régi neveltetésű tisztek, az ország nagy részét megszálló román csapatok fedezete alatt visszavették a hatalmat a vörösöktől. Megkezdődött a fehérterror. (Igazából terrorra nem is lett volna szükség, hiszen a bolsevik típusú rendszer hívei nem voltak olyan sokan, de az inga túllengett, az eseményekért könnyű volt a kommunisták mellett a zsidókat is kárhoztatni, ezért volt, hogy a zsidóellenes intézkedések előbb jelentek meg Magyarországon, mint a náci Németországban.)

Ami érdekes, az az, hogy Horthy büszkén ellenforradalomnak hirdette a régi rend visszaállítását. Miért volt ez forradalom? Mert erőszakos eszközöket használt. És miért volt ellen-forradalom? Mert a kommunista forradalom ellen, a szociáldemokrata-kommunista változtatások ellen lépett fel. Nos, 1956-ban valami hasonló dolog történt. A kommunisták a háború után a szovjet hadsereg árnyékában a Tanácsköztársaságra némileg emlékeztető, új rendszert hoztak létre (földosztással, a szegények művelődésének elősegítésével), a népfelkelők pedig erőszakkal vissza akartak térni az 1945 (de legalább az 1949) előtti korszakhoz. Ez tehát visszafelé tett lépés volt, amit a marxista történelemszemlélet a maga szempontjából jogosan értelmezett ellen-forradalomnak, hiszen a már megvalósulóban lévő kommunista célokkal szemben hátra, visszafelé (a polgári demokrácia irányában) akart változtatni a társadalmon. A lényeg azonban az, hogy ez a megnevezés napjainkban elsősorban a marxista történelemszemlélet alapján állja meg a helyét. Ahogy Horthy még a kommunista forradalommal vetette össze az ő revizionista, a régi rendszert visszaállító ellenforradalmi rendszerét, úgy az ötvenhatosoknak sem kellene szégyellniük, ha ők meg a polgári demokráciát akarták visszaállítani (talán egy kicsit jobb formában, és a példa erre az az Ausztria volt, amelyik már a fehérterrortól menekülő kommunistákat is befogadta annak idején). Megemlítendő, hogy amikor a nicaraguai forradalmárok (a sandinista partizánok) elleni harc zajlott, azok a harcosok is büszkén hívták magukat contráknak, ami a contrarrevolucionarios (ellenforradalmárok) megfelelője.

 

 

1956 a marxi értelmezés alapján elsősorban ellenforradalom volt, azzal, hogy ha lehet, akkor olyan rendszert hozzunk létre, mint ami nyugaton működött (és Magyarországon is kibontakozóban volt, a nyilasok bukása és Rákosiék hatalomra kerülése közötti rövid időszakban, Simó Sándor filmje alapján “apám néhány boldog évében”). Az igazi forradalomra még várni kell. És nem a maoisták hozzák el (ahogy szerte a nyugati világban értelmiségi fiatalok remélték a hatvanas években, a “permanens forradalom” trockiji elmélete alapján), hanem a polgári társadalom küszködi ki magából – ha a körülmények megengedik. És nem olyan lesz, mint a bolsevik forradalom, jobban fog hasonlítani a skandináv államokban gyerekkorát élő, a szabadság magasabb fokára jutó társadalmi modellhez. (Megjegyzem, Amerikában azt a modellt tekintik szocializmusnak, és Trump is számos alkalommal említette, mint amit Amerikában feltétlenül el kell kerülni.) Hogy ez a forradalom Magyarországon is lehetséges-e, az erősen kétséges. A NER gyorsan kialakította a maga, az egészséges pluralista politikai rendszerrel szemben álló, azt gyors lépésenként leromboló, a személyi zsarnokság felé mozgó változatát. Ez is egyfajta ellenforradalom, vagy legalábbis feudálkapitalista restauráció (néhány gazdag családé a föld, az ipari vállalatok és a banktőke).

Mi volt hát igazából 1956? Nem kétséges, hogy népfelkelés, amely minden torzulása ellenére is le akarta rázni magáról a kommunista (és szovjet) uralmat. De elszabadultak a horthysták és a még élő 1919-es gyilkosok is (ekkor kapták el az orgoványi gyilkosságok elkövetőjét, a háború után már halálra ítélt szadista Héjjas Ivánt is). Az események erőszakos jellege  elriasztotta az emberek jelentős részét, elsősorban ezzel magyarázható, hogy a szocializmus kádári restaurációja annyira gyors és sikeres volt. A forradalmárokat kivégezték, a szimpatizánsokat börtönbe zárták, a nagy többség azonban néhány év alatt megértette, hogy Kádár nem Rákosi, a padlásokat már nem söprik le, legfeljebb a téeszesítésben tértek vissza az erőszakos módszerek egy ideig. És ezért volt, hogy 1957-ben és később már újra lehetett felvonulásokat rendezni a Hősök terén, a Sztálin- és Rákosi-képek helyett immár Leninnel.

Ha jönnek az oroszok

 

Orbán Balázs ügyetlen fejtegetése arról, hogy a túlerőnek nem okos ellenállni nem olyan képtelenség és nem hazaárulás, mint ahogy az ellenzéki újságírók felfortyantak rá. Ez egy teljesen logikus következtetés. Ötvenhatban nem tudtuk megváltoztatni a történelem menetét, már csak azért sem, mert a jaltai egyezmény Kelet-Európát a szovjetek kezén hagyta, aminek a belső demokratizálódását legfeljebb a Szabad Európa Rádió adásaival és felvilágosító röpiratokat szállító léggömbökkel tudták segíteni. Most más a helyzet.  Ukrajna példája megmutatta, hogy a Nyugat katonai támogatásával meg lehet állítani az agresszort. (Ugyanúgy, mint ahogy a szovjetek tíz évig tartó afganisztáni beavatkozásának kudarca is nagyban az amerikai fegyverszállításoknak volt köszönhető.)  Ráadásul azóta már Magyarország is tagja lett a NATO-nak. Orbán Balázs és Orbán Viktor is esküdöztek, hogy ha most törnének ránk, akár a Corvin-közben is hajlandók lennének védeni a hazát.  Minderre azonban nem lesz szükség. Ahogy Orbán Viktor közeledik Putyinhoz, egyre kevésbé kell tartanunk egy orosz támadástól. És ha jönnek az oroszok, önként adjuk meg magunkat, mielőtt háborúra kerülne a sor. És nem a nép, hanem annak “szuverén” része, azaz  a hatalmi elit. Az országot nagy mértékben uraló maffiaállam. Amelynek a hatalma ugyanúgy átmenthető orosz segítséggel, mint ami Belaruszban és több ázsiai volt szovjetköztársaságban is történt. Akkor majd megvédjük a “nemzeti” érdekeinket a hanyatló és elkorcsosult, nemi identitását is elveszítő, keresztényietlen Nyugattól. (A pravoszláv egyház támogatásával. Emlékezzünk, hogy Orbán Viktor szerint ma a pravoszlávok képviselik az igazi keresztény hitet. És a Putyin-barát, az atomrakétákat is megáldó Kirill pátriárka elleni szankciókat is Orbán Viktor vétózta meg.) Ez az átállás nem lesz kuriózum. A történelem során gyakran előfordult, hogy egy erős hódító elleni összefogást egyik-másik kis ország vagy fejedelemség tagadta meg, valamely rövid távú előnyért, kedvezőbb elbánásért. Az 1956-os szabadságharc majd bekerül a tankönyvekbe mint sajnálatos túlkapás – ha egyáltalán megemlítik. Egy büszke nemzet nem teregeti ki a tévedéseit.

 

 

(A Népszavának 2024. okt. 13-ikán elküldött olvasói levél szövege)

 

 

 

(A fenti fejtegetés korábbi, bővebb verzióját az Élet és Irodalomnak küldtem el, október 8-ikán: )

1956 kontra 2024

Orbán Balázs meggondolatlan szavai nagy felhördülést keltettek, nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Nem akarom mentegetni őt, de az ellenállás kérdését jobban meg kellene vizsgálnunk. Az akkori magyarországi helyzet és a mostani ukrajnai több lényeges dologban különbözik. Akkor a Jaltában meghatározott befolyási övezetek alapján egyértelműen a szovjet övezethez tartoztunk. A szabadságharcosok hiába várták az amerikai csapatokat. És ez így volt előtte 1953-ban (a berlini munkásfelkelés idején), majd 1969-ben (Prágai tavasz)  és 1981-ben, a Szolidaritás lengyelországi sikerei idején is (ekkor Jaruzelski “belső” katonai puccsal akadályozta meg a szovjet katonai beavatkozást). És az sem igaz, hogy 56-ban a szovjetek megtámadták Magyarországot. A háború vége óta itt voltak (“törvényesen”,  államközi szerződés alapján, ahogy később is, kifejezetten Kádár kérésére; nem volt még annyira biztos, hogy eltűri a nép). Október 23-ikán éjszaka a magyar kormány nevében a fiatal miniszterelnök, Hegedűs András kérte fel őket arra, hogy az itt állomásozó szovjet csapatok nyújtsanak segítséget (bár igazából ez a szovjet vezetés kezdeményezésére történt, azt megakadályozandó, hogy Magyarország kiszakadjon a szovjet tömbből).

Amit Nagy Imre megtehetett volna, az az, hogy a Parlamentnél tartott beszédében (amit úgy kezdett, hogy “kedves elvtársak”, de a tömeg lehurrogta) a korábbi személyes tapasztalataira hivatkozva figyelmezteti a tüntetőket a Szovjetunió brutális túlerejére, a hiába várt amerikai  segítségre, és ezek alapján meggyőzi a tüntetőket, hogy ha lázadás helyett melléje állnak,akkor együtt kikényszeríthetik a Rákosi-rendszer bukását, a párt megújulását, és számos reform megvalósítását. (Nagy Imre tett néhány ígéretet, például az 1953-as kormányprogram folytatására, de nem hívta fel a figyelmet az előre várható szovjet beavatkozásra. ) Nagy Imre egy darabig később is befolyásolni próbálta a mozgalmat, de a fegyveres felkelés menete minden törekvését meghiúsította. A szovjetek szemében a legnagyobb bűne pedig nem annyira a felkelés ügyetlen kezelése volt, hanem a Varsói Szerződésből való kilépés szándéka. Ez alapjában borította volna fel a két rendszer európai egyensúlyát.

Hasonlítsuk ezt össze az 1969-es Csehszlovákiával! Ott a változás nem kívülről és alulról jött,  hanem a CSKP vezetésének belsejéből, kifejezett reformprogramként. Ezt a brezsnyevi  szovjet vezetés nem tűrhette el. (Igazság szerint a prágai tüntetések, egyes vidéki pártházak elleni támadások némileg igazolták is a szovjetek aggodalmát.) Mint ismeretes, Kádár megpróbálta elmagyarázni Dubčeknek, hogy arrafelé nem vezet út (attól is félt, hogy a törvényszerűen megkeményedő szovjet pártvezetés a mindössze egy évvel korábban elindított magyarországi reformfolyamatot is megakasztja). A figyelmeztetése hiábavaló volt, a csehszlovákok kitartottak az “emberarcú szocializmus” nem kellően kidolgozott – és nehezen kontrollálható – folyamata mellett. (Vélhetően el is buktak volna, mint később Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztyja, amitől rövidesen felbomlott az egész Szovjetunió.)  De Brezsnyev úgy döntött, hogy nem engedi tovább a csehszlovák reformokat, és katonai erővel verte le a reformereket. A csehszlovákok részéről ez tisztán védekező háború lett volna (amitől most Orbán Balázs szintúgy óvná az ukránokat), de volt egy államelnökük, Svoboda, aki a rádióban az ellenállás elkerülésére hívott fel. A reformok így is megakadtak, és a következő pártvezető, Husák még keményebben letört minden ellenállást, mint ami korábban volt. Nekünk Kádárral szerencsénk volt, ő végül mégis tovább ment a reformok útján. Ez csak annyiban köszönhető 56-nak, hogy a megtorlások után óvatosabb lett a magyar pártvezetés. (Persze lehet, hogy csak a Husák és Kádár közötti személyiségbeli különbség döntött.) 1956 októberében nálunk gyorsan lekerült a napirendről az a reformszocializmus, amit az egyetemisták és az Írószövetség tagjai reméltek, és ami mellé sok párttag is odaállhatott volna. Abban a helyzetben Svoboda tényleg bölcsebbnek bizonyult, mint az egész magyar pártvezetés.

Most azonban egészen más a helyzet. Ukrajna a Szovjetunió felbomlásakor független állam lett, formailag egyenrangú félként tárgyalt Oroszországgal (például 1994-ben, a budapesti memorandum megszerkesztésekor lemondott az Ukrajnában tárolt 1700 nukleáris robbanófejről, annak fejében, hogy Oroszország majd tiszteletben tartja a területi integritását). A félsziget annektálása 2014-ben része volt az Oroszország megnagyobbítását célzó birodalmi stratégiának, és rövidesen létrejöttek a kelet-ukrajnai “népköztársaságok”, amelyek azóta papíron már szintén Oroszországnak váltak a részeivé). Mivel az ukránok nem mentek bele az országuk feldarabolásába és egyes részeik elcsatolásába, továbbá az oroszbarát Janukovicsot elkergette a “narancsos forradalom”, törvényszerű volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus további háborúkhoz vezet. Ez 2022 tavaszán következett be, a háborút “különleges műveletnek” nevező orosz támadással. Mostanra azonban a világpolitikai helyzet megváltozott. Ukrajna kibírta az első csapásokat, az oroszok nem tudták villámháborúval bevenni Kijevet, és a Nyugattól kapott katonai támogatás (fegyverek és kiképzés) révén az ukránok máig kitartanak. Ez a “védekező háború” nem olyan esélytelen, mint amiről Orbán Balázs beszélt. Az orosz medvét itt sikerült megállítani. Hogy meddig, az a nyugati segítség méretétől és ütemétől függ. (Ilyen határozott és kitartó nyugati támogatásra sem a magyarok, sem a csehszlovákok, sem a lengyelek nem számíthattak, a már említett jaltai egyezmény miatt.)

Orbán Balázs (és az őt megerősítő Orbán Viktor is) azt állította, hogy kész lenne fegyverrel is megvédeni a magyar lakosságot. De egyiknek sem volt annyi esze, hogy megemlítse azt a nem csekély különbséget, hogy ma már egyenrangú tagjai vagyunk a NATO-nak, tehát nem a Corvin-közben dőlne el a sorsunk, hanem az a NATO-tól kapott közvetlen katonai támogatástól függene. (Persze ezzel kapcsolatban is kétségeim vannak, hiszen a NATO-tól nem várhatunk igazán erőteljes védelmet, az után, hogy Orbán Viktor annyit kekeckedett a finnek és a svédek csatlakozásával kapcsolatban.)

Orbán Balázs nyilatkozata azért volt ostoba, mert szemmel láthatóan nem merült fel benne a fenti különbségtétel. Míg 1956-ban a szovjet vezetőségnek megvolt a joga és a képessége a lázadások letörésére, ma az egész nyugati világ a megtámadott oldalán áll. Ötvenhatban nem voltunk eléggé körültekintőek, a tüntetők nem Nagy Imre 1953-ban elkezdett reformjainak folytatása mellett döntöttek, hanem a hősies szembeszállás mellett, miközben ehhez nem volt meg sem az erő, sem a Szabad Európa Rádió által sugalmazott nyugati támogatás. (Az összes, amivel a Nyugat segített bennünket, az a “magyar kérdés” napirenden tartása volt, évekig, az ENSZ-ben, de ez is elvesztette a jelentőségét, miután kiderült, hogy Kádár nem Rákosi politikáját folytatja.) 

Az 56-os szabadságharc sorsa akkor dőlt el, amikor a Parlament előtt Nagy Imre köszöntésére úgy válaszolt a tömeg, hogy “nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak”, a történelem vihara által felemelt miniszterelnök pedig nem volt képes megmagyarázni, hogy mi a lehetséges és mi nem.

 

Kócerájokról

Nekem mostanában az az orbáni mondás jut eszembe, hogy az Európai Bizottság vezetőinek mentalitásával nálunk “egy vidéki kócerájt sem lehetne elvezetni”. Hát nézzük a mai magyar kormányzat teljesítményét a közoktatásban (túlzott központosítás, tanárhiány, a pedagógusok vizsgáztatása, igazgatók kirúgása), a felsőoktatásban és a tudományban (az egyetemek vezetésének kormányközeli kézbe adása, ami miatt kiraktak bennünket az Erasmus-programból, a kutató intézetek elvétele a tudományos akadémiától), a művelődéspolitikában (a nagy tekintélyű múzeumok, kulturális intézetek élén végrehajtott vezetőcserék, a független színházak lehetetlen helyzetbe hozása), az üzleti életben (felülről diktált árak, különadók), az egészségügyben (elhanyagolt kórházak, orvoshiány, túlterhelt házi orvosok, nyugatra vándorló személyzet), a környezetvédelemben (erdők kivágása, a Városliget átépítése), a menekültek kezelésében (a jogszerűtlen és sok esetben embertelen bánásmódra válaszul 200 millió eurós egyszeri, plusz napi 1 millió eurós büntetést kell fizetnünk az Európai Uniónak), a különböző kötelezettségszegési eljárások miatt az uniós pénzek nagy részének befagyasztása. És a zseniális “magyar fifika”: a vissza nem térítendő uniós kölcsönök helyett magas kamatozású kínai kölcsönök felvétele, a gazdaságunk egyoldalú függővé tétele a bizonytalan jövőjű elektromos autók sikerétől, a természetszennyező akkumulátorok tömeges gyártása, idegen munkaerővel, a nyugati kötődés felváltása a mind leplezetlenebb keleti, és ezen belül elsősorban orosz orientációval – és még lehetne sorolni. (Az orosz, belorusz és más állampolgárok számára felajánlott “nemzeti kártya”, valamint a menekültek tervezett tömeges nyugatra szállítása miatt még az sem lehetetlen, hogy egy csapásra kívül kerülünk a schengeni övezeten.)

Mindezek alapján felmerül a kérdés: ha ilyenek vezetik az országunkat, nem kellene-e inkább a vidéki kócerájokból választani új állami vezetőket? Hátha ők jobban boldogulnának. 

 

(Az Élet és Irodalomnak 2024.  október 4-ikén elküldött olvasói levél szövege.)