Tűzijáték-csapda

Tűzijáték-csapda

A kormány elhatározta, hogy idén még látványosabb és még drágább tűzijátékkal ünnepli meg az államalapítást, miközben erre sem szükség, sem pénz nincs. Azaz a pénzre a válságban lévő lakosságnak lenne szüksége, a rosszul fizetett pedagógusoktól és egészségügyi dolgozóktól a kisnyugdíjasokig. A józan ész hallatja szavát: több önkormányzat lemondott a helyi tűzijátékról, és a fővárosban is mozgalom kezdődött, hogy az erre félre tett pénzt értelmesebb célra fordítsák. A kormány emberei azzal érvelnek, hogy a szerződéseket megkötötték, a pénz jelentős részét már kifizették, a robbanóanyagot megvették, lehetetlen lenne lefújni, a perköltségek is sokba kerülnének. Nekem van egy javaslatom: a rakétákat tegyék el jövőre vagy későbbre (az összeszerelt atombombákat sem muszáj felrobbantani), esetleg adják el olyan országoknak, akiket érdekel. Ha senki sem veszi át, akkor a költséget az állam helyett azok fizessék meg, akiknek ez a pénzszórás eszébe jutott (és pénzük is van rá). Ha esetleg nagyon sok fővárosi lakos ragaszkodna ehhez a pazarló látványossághoz, akkor meg ők finanszírozzák! A saját pénzükből. Árusítsunk tűzijátékjegyet, mondjuk, a teljes költséget elosztva a várható nézőszámmal. Cirkusz vagy kenyér. Ebben az évben a kettő együtt nem megy.

 

(Rövidítve megjelent: Népszava, 2022. augusztus 10-iki számában 10. oldalán. A kihúzott részeket döltbetűvel szedtem.)

Vétójog és zsarolási potenciál

Írásom apropóját az adja, hogy 2022 májusában Törökország bejelentette, megvétózza Finnország és Svédország csatlakozását a NATO-hoz, mondván, a két északi állam támogatja az Erdoğan által terroristának bélyegzett kurd függetlenségi csoportokat. Nyilvánvaló, hogy a vétójognak, amely a NATO esetében a közös cselekvés összhangját védi, semmi köze két ország belpolitikai nézeteltéréseihez. És láttuk, hogy Orbán Viktor is gyakran fenyegetett a vétóval, amikor Ukrajna megsegítéséről volt szó, pusztán azért, mert az ukránok nem voltak hajlandók megváltoztatni a nyelvtörvényüket. Gondoljunk arra is, hogy Kaczyňski és Orbán hogyan próbálták sakkban tartani az Európai Uniót azáltal, hogy megvétóznának minden olyan döntést, amely a szövetségesük ellen irányulna. Nyilvánvaló, hogy ilyen szervezetek esetében, mint a NATO vagy az Európai Unió, a vétójog nem tölti be az eredetileg neki szánt funkciót, a közös érdekek érvényesítését. A vétójoggal zsarolni lehet. 

Érdekes felhozni példaként a Varsói Szerződést. Az teljesen szovjet ellenőrzés alatt állt, el sem lehetett volna képzelni, hogy az egyesített erők főparancsnoka ne szovjet legyen. Mégis, az 1968-as, Csehszlovákia elleni fellépés alól ki tudta vonni magát az egyik tagállam, Románia. Minden következmény nélkül. Mert a beavatkozás nem a Varsói Szerződés akciója volt, hanem a benne részt vevő országok összehangolt fellépése. Ha a NATO nem képes egy ilyen változtatásra (mert ahhoz az alapszerződést kellene módosítani, amit szintén megvétózhatna bármelyik tagország), akkor a NATO-n kívül is meg lehet oldani a problémát. Semmi akadálya annak, hogy létrehozzanak egy olyan északi védelmi együttműködést (az USA, Kanada, az Egyesült Királyság, Norvégia, Németország és a három balti köztársaság részvételével), amely felveszi tagjainak Finnországot és Svédországot. És tulajdonképpen máris létezik egy alternatív védelmi szervezet, a NORDEFCO, amelyben benne van Dánia, Svédország, Finnország, Norvégia és Izland, és még egy közös hadseregük is van (a JEF), amelyet Nagy-Britannia vezet, és Hollandia is a tagja. A legerősebb nyugati állam, az Egyesült Államok azonban hiányzik. De egyrészt az is bármikor csatlakozhatna, másrészt az ukrajnaihoz hasonlóan korlátozottan kezdődő konfliktusokat tekintve a jelenlegi szervezetnek is elegendő ereje lenne, hogy azonnal ellenálljon az agressziónak. Egy ilyen szövetséget a többi NATO-ország nem béníthatna meg, és Törökország részvétele egyenesen irreleváns egy északi irányú orosz terjeszkedés szempontjából. És ne felejtsük el, hogy Törökország a szíriai polgárháború idején is a saját szakállára hozott döntéseket, nem egyeztetve a többi tagállammal, és időről időre fellobban a Görögországgal szembeni rivalizálása is (a Ciprus körüli tenger alatti olaj-lelőhelyek kérdésében), szintén a NATO jóváhagyása nélkül. Törökország kétségkívül erős katonai hatalom, de a NATO-tagsága sokkal lazább is lehetne, akár kívül is kerülhetne a szövetségen, azzal, hogy a déli katonai konfliktusok esetében a többi állam jóváhagyásával NATO-támogatást kaphat.

 

 

Említsük meg a 2021-ben tető alá hozott AUKUS nevű háromhatalmi egyezményt is, amelyben Ausztrálián kívül az USA és az Egyesült Királyság is részt vesz. Mi történne, ha ennek keretében az Egyesült Államokat támadás érné? Hiába tagja a NATO-nak is, a többi NATO-tagállamnak nem lenne kötelessége beavatkozni. Ugyanezt a logikát lehetne érvényesíteni az északi együttműködésre is. A jövő a lazább, de ugyanolyan hatékony katonai együttműködésé. Hogy mikor ki nyújtson segítséget a többi tagállamnak, azt elsősorban az agresszor és a helyszín döntheti el.

Ugyanezt a logikát lehetne érvényesíteni az Európai Unión belüli zsarolási ambíciók lelohasztására is. Amit nem lehet elfogadtatni a zsarolásra hajlamos tagállamokkal, azt a többi tagállam még megtehetné, saját hatáskörben, és ehhez nem kellene megváltoztatni az alapokmányt, legfeljebb át kellene értelmezni a kötelezettségeket (hogy mi jár automatikusan a tagsággal). A legidőszerűbb téma az orosz energiahordozók elleni embargó. Ha néhány tagállam kimarad, attól a többi állam még életbe léptetheti. Sőt, a kimaradók uniós támogatásának mértéke is múlhat ezen.A jelenlegi állapot az illiberális vezetőknek kedvez, és ez előbb-utóbb a kollektív szervezetek megbénulásához vezet. Persze az Európai Unió sokkal komplexebb, átfogóbb szervezet a NATO-nál, de ha egyszer megvalósul a „kétsebességes” unió, azt is a jelenlegi keretek lazításával lehetne létrehozni, azáltal, hogy olyan új intézményeket teremtenek kétharmados döntésekkel, amelyeket a renitens államok nem befolyásolhatnak. A megrögzött vétózókat is meg lehet vétózni.

A párbaj

  

 

Gyakran álmodom, és mit ad isten, egyszer a tizenkilencedik századba kerültem. A ruházatom is velem álmodott, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem abba a korba való vagyok. Nem volt semmi dolgom, csak mentem az utcán, sétálgattam, és egyszer egy házaspár keltette fel a figyelmemet. Éppen szembe jöttek velem, és a férfi élénken magyarázott a hölgynek, aki  a felesége lehetett. A hölgy felpillantott, és nekem úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan, talán az igazi, XXI. századi életemből. Rámosolygtam a nőre, és mentem volna tovább, de a férj megállított.

– Uram, megálljon! Ön szemezett a nejemmel! Ezzel megsértette őt, és engem is.

– Dehogy szemeztem – védekeztem. – Csak úgy tűnt, hogy ismerem. Talán valamely társaságból.

– Semmiféle társaságból nem ismerheti. A nejem tisztességes asszony. És én mint rendes férj ezért az inzultusért elégtételt követelek! – pattogott a férj.

– Emiatt nem jár semmiféle elégtétel. Örüljön annak, hogy szép felesége van, aki más férfiaknak is feltűnik.

– De uram, ez már hallatlan! – csattant fel a férfi. Lehúzta a kesztyűjét, és az arcomba vágta.

Én lehajoltam a kesztyűért, és zsebre vágtam. 

 

 

 

– Ezt nekem akarja adni? Igazán szép kesztyű. De miért nem adja vele a párját is?

– Mi maga, elmeháborodott?! – képedt el a megsértett férj. – Ezzel most provokáltam önt!

– Engem nem lehet provokálni – mondtam erre nyugodtan, és indultam volna tovább, de a férj nem engedett, Megfogta a kabátom ujját, és az arcomba üvöltött.

– Kihívom párbajra! Nevezze meg a segédeit!

– Édes uram, nincs miért párbajoznunk. Tessék, visszaadom a kesztyűjét is, csak engedjen az utamra. Ma vagyok először ebben a városban, és szeretnék körülnézni.

– Ezek után önt senki sem fogja úriembernek tekinteni – érvelt a féltékeny férj.

 – Tudom. Sosem voltam úriember.

 – Nem volt úriember?! Akkor miért ilyen ruhát visel? Mi maga tulajdonképpen?

 – Kockázatelemző matematikus egy biztosítási társaságnál. Kényelmes állás, a fizetésemmel is meg vagyok elégedve, de úriember az nem vagyok.

 A férfi megpróbálta megemészteni a hallottakat.

 – Maga hazudik – állapította meg. – Ilyen állás nincs is. De ezzel nem ússza meg a dolgot. Az inzultus vért kíván!

 – Úgy véli? – mondtam. Egy pillanatig azon tépelődtem, hogyan reagáljak a kihívásra. Aztán a jobb kezemet keményen ökölbe szorítottam, és egy hatalmas ütést mértem a meglepett férj orrára. Azonnal kiserkent a vér, a feleség odahajolt, és a kendőjével próbálta felitatni.

– Tessék, megkapta, amit kívánt – mondtam udvariasan.

– Goromba fráter! Így bánni az urammal! – mondta mérgesen a hölgy, bár egy csöppet talán imponált neki, hogy a két férfi most őérte kapott hajba.

– Volt szerencsém – mondtam ekkor, megbiccentettem a kalapomat, és tovább indultam.

 Az utcában addigra már összegyűlt néhány bámészkodó, és hallottam, ahogy izgatottan tárgyalták az eseményt.

– Szegény tanácsos úr! – mondta az egyik. – Jól elbánt vele az a fura alak. De ki lehet ő? Még sose láttam.

– Nem idevalósi – mondta egy segéd, aki épp a söröskorsókat szedte össze a kocsma asztalairól.

– Szabadjon megjegyeznem – szólt közbe egy tanító külsejű ember – a  tanácsos úr csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindig nagyon fent hordta az orrát.

Én  addigra már eltűntem a sarkon, és nemsokára fel is ébredtem. Egy ideig eltűnődtem ezen az álmon, és megállapítottam, hogy nem is olyan rossz az a kor, amelyikben élek. De hogy éppen kockázatelemző matematikusnak hazudtam magamat, azon még most is csodálkozom. Mindig is utáltam azokat, akik mások várható élettartamával kalkulálnak.

 

 

A bolond és az elmeháborodott

A 2018-as amerikai elnökválasztási kampány idején olvastam, hogy bárki is lesz az új elnök, megválasztása kivételes lesz. Az egyik (Hillary Clinton) lenne az első amerikai női elnök, valaki más az első latino, egy másik az első zsidó elnök, megint más az első, aki Kanadában született, és így tovább. Trump neve mellé azt írták: „az Egyesült Államok utolsó elnöke”. És valóban volt rá esély, hogy tönkretegye az országát. Máig nem tisztázottak az orosz kapcsolatai, és amikor szembesítették Putyin aknamunkájának gyanújával, ő a saját szakértőivel szemben az orosz elnöknek hitt. A világ sorsára is negatív hatása volt: a környezetvédelmi válságot álhírnek minősítette, nem írta alá a párizsi klíma-egyezményt, nem hosszabbította meg az amerikai-orosz megállapodást a közepes hatósugarú rakéták fejlesztéséről, lazítani akarta a NATO támogatását, és azóta, hogy törvényesen Bident választották meg új elnöknek, azt híreszteli, hogy elcsalták a választást. Vele szemben Putyin volt az az államfő, aki tudja, mit miért csinál. Aztán jött az Ukrajna elleni brutális agresszió, a folyamatos hazudozás az Ukrajna határain folytatott hadgyakorlatokról, az elfogadhatatlan követelések, hogy a volt szocialista országok lépjenek ki a NATO-ból, Putyin eszmefuttatásai arról, hogy az ukránok igazából nem is egy külön nemzet, hanem csak elfajzott oroszok, akiknek Oroszországban a helyük, és csak az ottani „nácikat” kellene eltakarítani, hogy helyreálljon a rend. Legújabban abban reménykedik, hogy a világ legjobb, elháríthatatlan atomrakétáival készteti meggondolásra a Nyugatot. Már a háború elején magas készültségbe helyezte az orosz stratégiai rakétaerőket, próbakilövéseket is végrehajtottak, és nyilvánvalóan el van szánva, hogy a képzelt erőfölényével megnagyobbítsa az országát. De az élethez nem nukleáris fenyegetés kell, hanem fejlett ipar és kiegyensúlyozott gazdaság. Putyin romló elmeállapotáról mind többen nyilatkoznak, és valóban elképzelhető, hogy ugyanúgy egy álomvilágban él, mint annak idején Hitler. Az is a csodafegyverekben, a végső győzelemben hitt, az utolsó napokig. Hasonlítsuk össze Putyint Sztálinnal, aki ugyan gyanakvó ember volt, és a háború kitörése előtt kiirtotta a szovjet katonai vezetés színe-javát, mert félt, hogy eltávolítják, de a honvédő háború folyamán lényegében értelmes döntéseket hozott, és részt vett az ENSZ létrehozásában is. Hasonlítsuk össze Hruscsovval, aki Kubában telepített atomrakétákat, hogy ezzel sakkban tartsa a Szovjetuniót támaszpontokkal bekeríteni igyekvő amerikaiakat, de később ezeket elszállíttatta, és korábban már a berlini fal felépítésével is csökkentette a mind élesebbé váló szovjet-amerikai katonai szembenállást a Brandenburgi kapunál. Hasonlítsuk össze Brezsnyevvel, aki ragaszkodott a szocialista tábor egységéhez, és leverte a Prágai tavasz reformmozgalmát, de aláírta a Helsinki egyezményt. Mindegyikük valamilyen érvényes logika alapján politizált, és mindegyik együttműködött konstruktív nemzetközi akciókban. Ezzel szemben Putyin megszegte az Ukrajna területi integritását szavatoló Budapesti egyezményt, beavatkozott több szomszédos állam belső életébe, és most éppen csecsen és szíriai zsoldosok segítségével próbálja megértetni az ukránokkal, hogy tulajdonképpen Oroszországhoz tartoznak. Egy ilyen politikus nem lehet normális. Uralkodása alatt a hazája teljesen elszigetelődött (az ENSZ legutóbbi közgyűlésén mindössze öt ország támogatta, és ezek is közvetlenül függtek tőle), kikerült a nemzetközi üzleti életből, és már csak a földgáz és kőolaj eladásából van számottevő bevétele, a vezető politikusokat nem engedik be a nyugati országokba, az oligarchák vagyonát elkobozzák, de Putyin még mindig abban reménykedik, hogy a katonai ereje révén megvalósíthatja őrült tervét, az egykori orosz birodalom régi fényének visszaállítását. Nem számít neki, hogy a földi környezet tovább romlik, mind elkerülhetetlenebb az ökológiai katasztrófa, és hogy ha nukleáris fegyvereket vet be, a saját országának életfeltételeit is tovább rontja. Még a taktikai atomfegyverek használata sem maradhat válasz nélkül, és az előre látható eszkaláció során hetek vagy napok alatt elpusztul az egész emberiség. Mit számít, hogy eltörölheti a föld színéről Washingtont, ha Moszkva is radioaktív hamuvá válik? Tételezzük fel, hogy a legújabb, hipergyors rakéták ki tudják iktatni az amerikai rakétatámaszpontokat, mielőtt azok ki tudnák lőni a rakétáikat. Ehhez akkor is annyi atomrobbanásra van szükség, hogy a nukleáris szennyezés magát Oroszországot is hetek alatt élhetetlen sivataggá teheti. Putyin elveszítette a józan eszét, amikor minden nehézség elől előre menekül, a még nagyobb válságok felé. Reagan a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte, de hol van azok szándéka és politikája Putyinétól? Bár a volt KGB-s tiszt előszeretettel mutatkozik az orosz pravoszláv egyházi vezetők körében, valakinek rá kell jönnie, hogy ha Putyin nem őrült, akkor valójában ő az Antikrisztus, aki az egész világot elpusztítja. És ez a csata nem Armageddonnál lesz, ahogy a próféciák megjósolták, hanem az egész világon, a rakétatámaszpontokon, az óceánokon és a világűrben. Az emberiség egyetlen reménye, hogy valakinek lesz bátorsága eltávolítani Putyint az ország éléről. Sajnos erre kevés esély van. Hitlert, Sztálint és Mao Ce-tungot sem sikerült eltávolítani. Az ilyen diktátorok előbb távolítják el mindazokat, akikről feltételezik, hogy veszélyt hozhatnak rájuk. És míg a korábbi hasonló összeesküvéseket hosszú hónapok alatt szervezgették, ma már csak néhány nap vagy néhány óra maradt egy bátor tettre. Meggyőződésem, hogy még a berlini bunkerben is megölhették volna Hitlert az ott tartózkodók, hogy legalább a saját életüket megmentsék, de a Führer hatása alatt álltak, nem voltak képesek logikusan cselekedni. Miért várnánk jobb kimenetet Putyin esetében?

 

 

Gáz

 Most még van gázunk, csak a világpiaci áremelkedés miatt nő az ára. A számítások szerint a jelenlegi készletek kitartanak még egy ideig, csak az év vége felé csökkennek a kritikus szintre. Takarékoskodni kell. A lakossági fogyasztást is vissza lehet fogni bizonyos mértékig. Ne tegyünk úgy, mintha minden a nagyhatalmaktól függene. Rajtunk is múlik. Már most elkezdhetünk takarékoskodni. Elvégre hadiállapot van, és még jó ideig eltart. Ebből az önként vállalt „hadi gazdálkodásból” következik, hogy szorosabbra kell fognunk a gyeplőt. Vehetünk annyi benzint, amennyire néhány hónap alatt szükségünk lehet, de lehetőleg minél kevesebbet használjunk fel a tartalékból. Már az első olajválság idején is azt csinálta az akkori amerikai elnök, hogy a tévé képernyője előtt 18 Celsius fokra vette le a Fehér Ház központi fűtését. Mi is öltözhetünk melegebben, ez sokkal olcsóbb, mint a 20-25 fokot biztosító távfűtés. A háztartásunkban kevesebb gázt és olajat használjunk fűtésre és ételkészítésre. 

Nem kell minden nap sütni-főzni, vannak készételek és hidegen is fogyasztható ételek. Sok minden (zöldség, gyümölcs) nyersen egészségesebb. A gázon kívül is takarékoskodhatunk az energiával. Nem kell mindig mindennek fényárban úsznia. Mivel kevesebb a pénzünk, talán a reklámkampányok is lehetnének szerényebbek. Emlékszem a hetvenes évek televíziójára, a hétfői adásszünetekre, és hogy a második csatorna is csak nehezen indult meg,  nagyrészt takarékossági okokból. Ha kevesebb az energia, ezt a régi gyakorlatot is elővehetjük. Ameddig nem normalizálódik a helyzet. Lehet, hogy ez ellen sokan fellázadnak. De – ezt csak humorból írom – semmi akadálya, hogy a tiltakozók is áramot termeljenek, mondjuk a konditermekben létesítendő áramtermelő berendezésekkel. (Az ötlet nem új, már tíz-tizenöt éve is felvetődött, hogy olyan területeken, ahol nincs vagy nem gazdaságos a központi áramszolgáltatás, például az országos hálózattól távolabb lévő kistelepüléseken, ilyen áramtermelő kerékpárokkal segítsenek az energiahiányon.) A kérdés úgy vetődik fel, hogy mit tudunk könnyebben elérni: hogy Ukrajnában véget érjenek a harcok, vagy hogy saját forrásból pótoljuk a kieső orosz gázt. Jelentkezzen az, aki meg tudja állítani Putyint!

(Szerkesztve megjelent: Népszava, 2022. április 29., 10. old.)

 

 

 

Ukrajna tétje

 

Ukrajna nem önmagában fontos a világ számára. Adva van egy korrupt poszt-szovjet ország, ahol a Majdan téri népi lázadás elzavarta Janukovicsot, a Moszkva-barát elnököt. Utána demokratikus választásokon Zelenszkij lett az új elnök. Elkezdte a tisztogatást, de továbbra is nagy a rendetlenség, érvényesül az ukrán nacionalizmus, többek között a sokat támadott nyelvtörvényben. (Igazi nácik nincsenek, csak olyan nacionalisták, mint nálunk a parlamentbe bejutott Mi Hazánk.)  Látva a kegyence bukását, Putyin kidolgozott egy tervet Ukrajnának az orosz birodalomba való visszakényszerítésére. 2014-ben annektálta a Krím-félszigetet (megszegve  az Oroszország által is aláírt Budapesti memorandumot, amelyben az ott tárolt nukleáris fegyverek visszaadása cserében vállalta, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását), még abban az évben a Donyeck-medencében, orosz katonatisztek irányítása alatt létrehozott két úgynevezett "népi demokratikus köztársaságot", idén pedig elhatározta, hogy az egész országot visszakényszeríti a birodalomba.

Ukrajnát nem kellene bevenni az Európai Unióba, mert nyilvánvalóan nem felel meg a csatlakozási feltételeknek, és a NATO-ba sem kell bevenni, mert az még egy normális lelkületű orosz vezetőt is provokálna. A mostani háború azért készteti a világ jobbik felét cselekvésre, mert megmutatta Oroszország (elsősorban Putyin és köre) múlt századi imperialista ambícióit. Tehát nem Ukrajnát kell támogatni, hanem Putyin agresszióját  kell megállítani. Ha másképp nem megy, akár az ukránok rovására is. A háború elején lett volna rá esély. A NATO elfoglalhatta volna Ukrajna nyugati megyéit, és megegyezhetett volna Putyinnal: innentől kezdve Ukrajna a miénk, onnantól pedig a tiétek. És akkor meg lehetett volna kezdeni Ukrajna tényleges demokratizálását és oligarchia-mentesítését. Ezt a lehetőséget a Nyugat elszalasztotta. A mostani cél Putyin megállítása lehet, de ennek nem sok köze van Ukrajna támogatásához. A NATO számára talán az az egyetlen értelmes cél, ha rákényszeríti mindkét felet a realitások elismerésére. Ukrajna lehet demokratikus (de ennek része a demokratikus nyelvhasználat, mint ahogy a kanadai Quebecben történt), Oroszország pedig elégedjen meg az orosz többségű országrészekkel (amennyiben egy korrekt, nemzetközi ellenőrzés mellett lefolytatott népszavazáson valóban őt akarja a többség). Ja, és persze Oroszországnak fel kell építenie, amit lerombolt (gyárakat, kórházakat, lakóházakat, városrészeket). Aki rombol, az építsen is. Ha már a megölt embereket nem támaszthatja fel. 

 

 

Putyinnak mindenképpen le kell mondania a birodalom visszaállításának abszurd céljáról. Ameddig erre nem hajlandó, addig élhet a világ Oroszország nélkül, mintha nem is létezne. Akár az ENSZ-ből is kirakhatnák. Igaz, hogy a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának egyike (a második világháború lezárása óta), de ki mondta, hogy ha a többi tag másként dönt, azok külön-külön nem hajthatnak végre egy összehangolt stratégiát?

(Megjegyzés: Ez az írás egy korábbi fejtegetésem továbbgondolása:

https://mandygabor.blogspot.com/2022/03/lepcsohazi-gondolatok-ukrajnarol.html )

Mennyi az annyi?

 

A Fidesz korábbinál nagyobb választási győzelme nem abból adódott, hogy a lakosság elvárásainak jobban megfelelt, hanem abból az elképesztő médiafölényből, amit a korábbi években fokozatosan és törvénytelenül kialakított magának. A választási csalás nem a szavazókörzetekben, hanem a szavazók befolyásolásában valósult meg. Egyes számítások szerint a tévében nyolcszoros fölényben volt a közpénzből finanszírozott fideszes propaganda, s az utcák is tele voltak a plakátjaikkal. Még a YouTube-videókat megszakító reklámok is az ő hazugságaikat ismételgették. Érdemes lenne minden egyes rágalmat kivizsgálni, és polgári pereket indítani. Engem az is nagyon érdekelne, hogy a szavazatok megoszlása a nyolcszoros túlerő nélkül mekkora lett volna. Ehhez csak annyi kell, hogy a fideszes jelöltekre leadott szavazatok számát elosztjuk nyolccal. Tudom, hogy ez jogilag semmin sem változtatna, de talán az olvasók is kíváncsiak lennének az így „helyesbített” virtuális választási eredményekre.

  (Szerkesztve és „Matek” cím alatt megjelent a Népszava 2022. április 9-iki számában)