Bombák és szankciók

A legújabb hülyítő kampány kritikus része az uniós szankciókat bombaként ábrázoló plakát. Tudjuk, hogy a háború nem a nyugati szankciókkal kezdődött, hanem az orosz bombákkal. De én magam is szankcióellenes vagyok. Már az orosz felvonulás idején többet ért volna, ha NATO-egységek jelentek volna meg Ukrajnában, Zelenszkij kérésére. Ezzel jelentősen megnőtt volna az oroszok kockázata, és az esetleges kelet-nyugati katonai összecsapás miatt egyértelműen Putyiné lett volna minden felelősség. A szankciók a Nyugat óvatosságát fejezték ki. Aki nem a szankciókat támogatja, annak katonákat kell küldenie Ukrajnába. Orbán szankcióellenessége egyszerre árt Ukrajnának és Magyarországnak. Van olyan helyzet, amikor a páva sem tud táncolni.

 

 

 (Szerkesztve: Népszava, 2022. okt. 28., 10. old.)

Az udvari bolond aktualitása

 

A királyi udvarokban fontos szerepe volt az udvari bolondnak. Ő volt az, aki következmények nélkül kimondhatta az igazságot. Ennek ára az volt, hogy senki sem vette komolyan. A szavai mégis egyfajta mentális tisztulásra adtak lehetőséget.

Mostanában elgondolkodtam ezen. Az autoriter rendszerek minden erővel elfojtják a józan ész szavát, az embereknek muszáj elfogadniuk a hazugságokat, vagy legalábbis úgy tenni, mintha elfogadnák. És amikor a rossz döntések miatt összeroppan a rendszer, teljes a káosz. Már a végső stádium előtt sokan tisztában vannak a dicstelen véggel, de nem tesznek, mert nem is tehetnek semmit.

Gondoljunk Sztálinra! Mindenki dicsőítette, másképp nem is kerülhettek volna be a vezetésbe. És amikor meghalt, a legtöbben azonnal elkezdték a merev rendszer lebontását.

Sztálin után Berija, a rettegett titkosrendőrség vezetője került hatalomra. Azonnal váltott: a korábban frekventált nehézipar és hadiipar helyett a könnyűipar fejlesztését és az életszínvonal emelését, sőt a kelet-nyugati viszony enyhítését kívánta elérni, mégpedig egyes kutatók szerint Hruscsovnál jóval radikálisabban. A terveit nem tudta megvalósítani, mert addigra már annyi jogtalanságot követett el, hogy nem volt hitele, és a hadsereg vezetése Hruscsovot támogatta, aki nem késlekedett az eltávolításával és kivégzésével. De Hruscsov is ugyanolyan talpnyaló volt, és ő is reformokat hajtott végre, mert ezt kívánta a helyzet.

Mi lett volna, ha Sztálin nem végzi ki a saját ellenzékét? Házi őrizetben tarthatta volna őket, de úgy, hogy rendszeresen konzultál velük. És ha a rendszere még életében bukik meg, a sok tervezési és végrehajtási hiba miatt, akkor úgy kerülhetett volna hatalomra az ellenzék, hogy Sztálinnak sem kell meghalnia. Semmilyen politikai kurzus nem örök, megmutatta ezt Mao Ce-tung, Franco vagy Pinochet rendszerének bukása. Nem ártana megtartani a békés változtatás lehetőségét.

Igaz, hogy a politikusoknak előbbre való a mai haszon, és nemcsak az anyagiak, hanem a személyes befolyás miatt is. De Jaruzelski, Grósz Károly, valamint a csehszlovák “bársonyos forradalom” megmutatta, hogy a rendszer viszonylag békésen is megváltoztatható.

A mai Magyarországon Orbán is teljhatalomra tör, és olyanok veszik körül, akik minden intézkedésének tapsolnak, a kritikát elfojtják, vagy legalábbis gyengítik. De mindenki tudja, hogy Orbán halála után ez nem folytatódhat, hiszen folytathatatlan. Még nem tudjuk, a jelenlegi talpnyalók közül ki kerül majd akkor hatalomra, de biztosra vehetjük, hogy változtatni fog a rendszeren, mert változtatnia kell. De nem lenne sokkal jobb, ha a jelenlegi, meggyengített ellenzék is részt vehetne az akkor esedékessé váló reformok kidolgozásában és kivitelezésében? Akkor is, ha egyelőre Orbán nem is tart rá igényt.

Nagyon szkeptikus vagyok az ellenzék győzelmét illetően. Nem az ellenzék gyenge, hanem a hatalom erős. Törvénytelenül erős. A közhangulatot a hatalmon lévő klikk az illegálisan megszerzett média-egyeduralom révén manipulálja, a tájékozatlan tömegek azt imádják és azt gyűlölik, akit a kormánymédia kijelöl. És tudomásom szerint senki sincs, akinek a hatalmon lévők meg akarnák hallgatni a véleményét. 

 

 

Jobb volt az udvari bolondnak. Ő legalább kimondhatta az igazságot. Kinevették, de a vicces kritikai megjegyzések mégis csak hathattak a hatalom birtokosaira. (Valami ilyesmit vállalt Hofi Géza is.) A mi korunkban rendkívül fontos lenne minden intézkedés azonnali véleményezése. Ha Orbán ezeket nem is akarja meghallani, legalább arra lenne szükség, hogy ezek az ellenvélemények és ellentervek dokumentálva legyenek. Ha másutt nem, a parlamenti jegyzőkönyvben.

 

Tizennyolc fok

Ellenzékiként is meglep, hogy a kormányt a fűtési megszorítások miatt jobban bírálják, mint az elhibázott energiapolitikáért. Már többen említették, hogy az első olajválság idején az amerikai elnök a Fehér Ház központi termosztátját a tévé előtt csavarta le (Fahrenheitből átszámítva 18 Celsius fokra), egy másik alkalommal pedig  napelemeket szereltek az épület tetejére.. Gyerekkoromat egy olyan épületben éltem le, ahol a központi fűtés eleve tizennyolc fokra volt beállítva, és ha fáztunk, jobban felöltöztünk. Tizennyolc fokban is lehet játszani, leckét írni, irodai munkát végezni. Felnőttként egyszer fűtetlen  albérletben vészeltem át a telet. Hálózsákban, sísapkában. A nyárspolgárt mindig hálósipkában ábrázolják, pedig ez csak azért kellett, mert hideg volt a hálószobájukban. Ha nem akarjuk, hogy Putyin fűtsön be a volt szocialista országoknak, akkor elő a hálósipkát, a jégeralsót, a bundabugyit, a dunnát! Ne felejtsük el, hogy bennünk is megvannak azoknak az ősembereknek a génjei, akik a jégkorszakot is kibírták. Állatbőrbe öltözve.

 (Szerkesztve: Népszava, 2022. szept. 22., 10. old.)

 

Miért ír az író?

 

Gerőcs Péter az irodalom változásán, értékvesztésén, üzletté válásán kesereg az ÉS június 10-i számában (Én és az irodalom, 2022/23.). Valóban, a világháló, a közösségi média döbbenetes fejlődése alapjaiban változtatta meg a szellemi termékek közvetítésének folyamatát, amelyet a könyvnyomtatás alapozott meg. Már a számítógépes írás és szerkesztés kiküszöbölte a papíralapú kéziratot (kézírásos és gépelt formában egyaránt), mostanra pedig a közreadás vált annyira egyszerűvé, hogy bizonyos korábban fontos szerepek (szerkesztőé, korrektoré, nyomdászé) kiüresedtek vagy eltűntek.

 

 

Az írók írásból szeretnének megélni, és ez, noha természetes igény, egyre kevésbé lehetséges. A szakma megpróbál értékmérőként beavatkozni, bizonyos szerzőket kiemel, és akik ugyanahhoz az irányzathoz tartoznak, támogatják is egymást. De meg kell különböztetni a könyvkiadást mint üzletet és az irodalmat mint a gondolatok közzétételének eszközét (a könyvtárral együtt, amely megőrzi ezeket a gondolatokat az utókor számára). A kiadókat egyre kevésbé érdekli, kit mennyire értékelnek, inkább az, kit mennyire olvasnak. (Szembetűnő a méregdrága ajándékkönyvek szaporodása is.)

A színvonalas irodalmat a bestseller, az amerikai, esetleg német vagy francia sikerkönyv szorítja ki. Ahogy a nagy bevételt garantáló hollywoodi filmeket szinte a világ minden nagyvárosában egyszerre mutatják be, a Nyugaton sikeres regények is rövid időn belül megjelennek sok nyelven, köztük magyarul is. Ha a piac nem támogatja az igényes irodalmat, akkor a különféle alapítványokból és az állami támogatásból lehet fedezni a költségeket és eltartani a szerzőket, de a mecenatúrába időnként nagyon is beletenyerel a politika. (Idézzük fel az ötvenes évek írószövetségi küzdelmeit és intrikáit, az egyes művekkel kapcsolatos ideológiai vitákat! És ma is számít, hogy kit milyen színezetű kormány ismert el és támogatott.) A különféle hivatalos vagy magánjellegű forrásokból befolyó pénz azonban legfeljebb a veszteséges könyvek veszteségét csökkenti. Növeli viszont az emelkedő papírár, a magas reklámköltség, a pénzéhes terjesztői hálózat.

Az író a hasonló ízlésű és érdeklődésű olvasóknak ír. De önmagának is. Azért ír, mert bizonyos tartalmakat egyszerűen meg kell írni, létre kell hozni. (Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt tulajdonképpen a világ írja önmagát, és ennek a szerző csak eszköze.) Ha valaki a könyveinek bevételével ki tudja egészíteni az egyéb forrásból származó jövedelmét, az szerencse. És még nagyobb szerencse, ha ebből meg is tud gazdagodni. Sok híres íróról elmondható, hogy nemcsak a könyvei publikálásából tartotta fenn magát, hanem „civilben” újságíró volt, középiskolai vagy egyetemi tanár, esetleg múzeumigazgató. És ennek semmi köze a szerző kiválóságához. Einstein első felfedezéseinek az értékéből semmit sem von le az a tény, hogy akkor még egy szabadalmi hivatal munkatársa volt, ahogy Van Gogh esetében sem számít, hogy életében mindössze egyetlen képét tudta eladni.

Nem kell tehát keseregni amiatt, hogy nehéz megélni az irodalomból. Meg kell írni a megírandókat, ezeket elérhetővé tenni, akár ingyenesen is, és közben eltartani magunkat, amiből és ahogyan tudjuk. A könyvkiadással, a sikerkönyvekkel pedig foglalkozzanak az üzletemberek, akiknek egyre megy, hogy Mozartot árusítanak vagy Iron Maident, könyvet vagy pelenkát.

 

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2022. jún. 24., 2. old.)

Tűzijáték-csapda

Tűzijáték-csapda

A kormány elhatározta, hogy idén még látványosabb és még drágább tűzijátékkal ünnepli meg az államalapítást, miközben erre sem szükség, sem pénz nincs. Azaz a pénzre a válságban lévő lakosságnak lenne szüksége, a rosszul fizetett pedagógusoktól és egészségügyi dolgozóktól a kisnyugdíjasokig. A józan ész hallatja szavát: több önkormányzat lemondott a helyi tűzijátékról, és a fővárosban is mozgalom kezdődött, hogy az erre félre tett pénzt értelmesebb célra fordítsák. A kormány emberei azzal érvelnek, hogy a szerződéseket megkötötték, a pénz jelentős részét már kifizették, a robbanóanyagot megvették, lehetetlen lenne lefújni, a perköltségek is sokba kerülnének. Nekem van egy javaslatom: a rakétákat tegyék el jövőre vagy későbbre (az összeszerelt atombombákat sem muszáj felrobbantani), esetleg adják el olyan országoknak, akiket érdekel. Ha senki sem veszi át, akkor a költséget az állam helyett azok fizessék meg, akiknek ez a pénzszórás eszébe jutott (és pénzük is van rá). Ha esetleg nagyon sok fővárosi lakos ragaszkodna ehhez a pazarló látványossághoz, akkor meg ők finanszírozzák! A saját pénzükből. Árusítsunk tűzijátékjegyet, mondjuk, a teljes költséget elosztva a várható nézőszámmal. Cirkusz vagy kenyér. Ebben az évben a kettő együtt nem megy.

 

(Rövidítve megjelent: Népszava, 2022. augusztus 10-iki számában 10. oldalán. A kihúzott részeket döltbetűvel szedtem.)

Vétójog és zsarolási potenciál

Írásom apropóját az adja, hogy 2022 májusában Törökország bejelentette, megvétózza Finnország és Svédország csatlakozását a NATO-hoz, mondván, a két északi állam támogatja az Erdoğan által terroristának bélyegzett kurd függetlenségi csoportokat. Nyilvánvaló, hogy a vétójognak, amely a NATO esetében a közös cselekvés összhangját védi, semmi köze két ország belpolitikai nézeteltéréseihez. És láttuk, hogy Orbán Viktor is gyakran fenyegetett a vétóval, amikor Ukrajna megsegítéséről volt szó, pusztán azért, mert az ukránok nem voltak hajlandók megváltoztatni a nyelvtörvényüket. Gondoljunk arra is, hogy Kaczyňski és Orbán hogyan próbálták sakkban tartani az Európai Uniót azáltal, hogy megvétóznának minden olyan döntést, amely a szövetségesük ellen irányulna. Nyilvánvaló, hogy ilyen szervezetek esetében, mint a NATO vagy az Európai Unió, a vétójog nem tölti be az eredetileg neki szánt funkciót, a közös érdekek érvényesítését. A vétójoggal zsarolni lehet. 

Érdekes felhozni példaként a Varsói Szerződést. Az teljesen szovjet ellenőrzés alatt állt, el sem lehetett volna képzelni, hogy az egyesített erők főparancsnoka ne szovjet legyen. Mégis, az 1968-as, Csehszlovákia elleni fellépés alól ki tudta vonni magát az egyik tagállam, Románia. Minden következmény nélkül. Mert a beavatkozás nem a Varsói Szerződés akciója volt, hanem a benne részt vevő országok összehangolt fellépése. Ha a NATO nem képes egy ilyen változtatásra (mert ahhoz az alapszerződést kellene módosítani, amit szintén megvétózhatna bármelyik tagország), akkor a NATO-n kívül is meg lehet oldani a problémát. Semmi akadálya annak, hogy létrehozzanak egy olyan északi védelmi együttműködést (az USA, Kanada, az Egyesült Királyság, Norvégia, Németország és a három balti köztársaság részvételével), amely felveszi tagjainak Finnországot és Svédországot. És tulajdonképpen máris létezik egy alternatív védelmi szervezet, a NORDEFCO, amelyben benne van Dánia, Svédország, Finnország, Norvégia és Izland, és még egy közös hadseregük is van (a JEF), amelyet Nagy-Britannia vezet, és Hollandia is a tagja. A legerősebb nyugati állam, az Egyesült Államok azonban hiányzik. De egyrészt az is bármikor csatlakozhatna, másrészt az ukrajnaihoz hasonlóan korlátozottan kezdődő konfliktusokat tekintve a jelenlegi szervezetnek is elegendő ereje lenne, hogy azonnal ellenálljon az agressziónak. Egy ilyen szövetséget a többi NATO-ország nem béníthatna meg, és Törökország részvétele egyenesen irreleváns egy északi irányú orosz terjeszkedés szempontjából. És ne felejtsük el, hogy Törökország a szíriai polgárháború idején is a saját szakállára hozott döntéseket, nem egyeztetve a többi tagállammal, és időről időre fellobban a Görögországgal szembeni rivalizálása is (a Ciprus körüli tenger alatti olaj-lelőhelyek kérdésében), szintén a NATO jóváhagyása nélkül. Törökország kétségkívül erős katonai hatalom, de a NATO-tagsága sokkal lazább is lehetne, akár kívül is kerülhetne a szövetségen, azzal, hogy a déli katonai konfliktusok esetében a többi állam jóváhagyásával NATO-támogatást kaphat.

 

 

Említsük meg a 2021-ben tető alá hozott AUKUS nevű háromhatalmi egyezményt is, amelyben Ausztrálián kívül az USA és az Egyesült Királyság is részt vesz. Mi történne, ha ennek keretében az Egyesült Államokat támadás érné? Hiába tagja a NATO-nak is, a többi NATO-tagállamnak nem lenne kötelessége beavatkozni. Ugyanezt a logikát lehetne érvényesíteni az északi együttműködésre is. A jövő a lazább, de ugyanolyan hatékony katonai együttműködésé. Hogy mikor ki nyújtson segítséget a többi tagállamnak, azt elsősorban az agresszor és a helyszín döntheti el.

Ugyanezt a logikát lehetne érvényesíteni az Európai Unión belüli zsarolási ambíciók lelohasztására is. Amit nem lehet elfogadtatni a zsarolásra hajlamos tagállamokkal, azt a többi tagállam még megtehetné, saját hatáskörben, és ehhez nem kellene megváltoztatni az alapokmányt, legfeljebb át kellene értelmezni a kötelezettségeket (hogy mi jár automatikusan a tagsággal). A legidőszerűbb téma az orosz energiahordozók elleni embargó. Ha néhány tagállam kimarad, attól a többi állam még életbe léptetheti. Sőt, a kimaradók uniós támogatásának mértéke is múlhat ezen.A jelenlegi állapot az illiberális vezetőknek kedvez, és ez előbb-utóbb a kollektív szervezetek megbénulásához vezet. Persze az Európai Unió sokkal komplexebb, átfogóbb szervezet a NATO-nál, de ha egyszer megvalósul a „kétsebességes” unió, azt is a jelenlegi keretek lazításával lehetne létrehozni, azáltal, hogy olyan új intézményeket teremtenek kétharmados döntésekkel, amelyeket a renitens államok nem befolyásolhatnak. A megrögzött vétózókat is meg lehet vétózni.

A párbaj

  

 

Gyakran álmodom, és mit ad isten, egyszer a tizenkilencedik századba kerültem. A ruházatom is velem álmodott, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem abba a korba való vagyok. Nem volt semmi dolgom, csak mentem az utcán, sétálgattam, és egyszer egy házaspár keltette fel a figyelmemet. Éppen szembe jöttek velem, és a férfi élénken magyarázott a hölgynek, aki  a felesége lehetett. A hölgy felpillantott, és nekem úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan, talán az igazi, XXI. századi életemből. Rámosolygtam a nőre, és mentem volna tovább, de a férj megállított.

– Uram, megálljon! Ön szemezett a nejemmel! Ezzel megsértette őt, és engem is.

– Dehogy szemeztem – védekeztem. – Csak úgy tűnt, hogy ismerem. Talán valamely társaságból.

– Semmiféle társaságból nem ismerheti. A nejem tisztességes asszony. És én mint rendes férj ezért az inzultusért elégtételt követelek! – pattogott a férj.

– Emiatt nem jár semmiféle elégtétel. Örüljön annak, hogy szép felesége van, aki más férfiaknak is feltűnik.

– De uram, ez már hallatlan! – csattant fel a férfi. Lehúzta a kesztyűjét, és az arcomba vágta.

Én lehajoltam a kesztyűért, és zsebre vágtam. 

 

 

 

– Ezt nekem akarja adni? Igazán szép kesztyű. De miért nem adja vele a párját is?

– Mi maga, elmeháborodott?! – képedt el a megsértett férj. – Ezzel most provokáltam önt!

– Engem nem lehet provokálni – mondtam erre nyugodtan, és indultam volna tovább, de a férj nem engedett, Megfogta a kabátom ujját, és az arcomba üvöltött.

– Kihívom párbajra! Nevezze meg a segédeit!

– Édes uram, nincs miért párbajoznunk. Tessék, visszaadom a kesztyűjét is, csak engedjen az utamra. Ma vagyok először ebben a városban, és szeretnék körülnézni.

– Ezek után önt senki sem fogja úriembernek tekinteni – érvelt a féltékeny férj.

 – Tudom. Sosem voltam úriember.

 – Nem volt úriember?! Akkor miért ilyen ruhát visel? Mi maga tulajdonképpen?

 – Kockázatelemző matematikus egy biztosítási társaságnál. Kényelmes állás, a fizetésemmel is meg vagyok elégedve, de úriember az nem vagyok.

 A férfi megpróbálta megemészteni a hallottakat.

 – Maga hazudik – állapította meg. – Ilyen állás nincs is. De ezzel nem ússza meg a dolgot. Az inzultus vért kíván!

 – Úgy véli? – mondtam. Egy pillanatig azon tépelődtem, hogyan reagáljak a kihívásra. Aztán a jobb kezemet keményen ökölbe szorítottam, és egy hatalmas ütést mértem a meglepett férj orrára. Azonnal kiserkent a vér, a feleség odahajolt, és a kendőjével próbálta felitatni.

– Tessék, megkapta, amit kívánt – mondtam udvariasan.

– Goromba fráter! Így bánni az urammal! – mondta mérgesen a hölgy, bár egy csöppet talán imponált neki, hogy a két férfi most őérte kapott hajba.

– Volt szerencsém – mondtam ekkor, megbiccentettem a kalapomat, és tovább indultam.

 Az utcában addigra már összegyűlt néhány bámészkodó, és hallottam, ahogy izgatottan tárgyalták az eseményt.

– Szegény tanácsos úr! – mondta az egyik. – Jól elbánt vele az a fura alak. De ki lehet ő? Még sose láttam.

– Nem idevalósi – mondta egy segéd, aki épp a söröskorsókat szedte össze a kocsma asztalairól.

– Szabadjon megjegyeznem – szólt közbe egy tanító külsejű ember – a  tanácsos úr csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindig nagyon fent hordta az orrát.

Én  addigra már eltűntem a sarkon, és nemsokára fel is ébredtem. Egy ideig eltűnődtem ezen az álmon, és megállapítottam, hogy nem is olyan rossz az a kor, amelyikben élek. De hogy éppen kockázatelemző matematikusnak hazudtam magamat, azon még most is csodálkozom. Mindig is utáltam azokat, akik mások várható élettartamával kalkulálnak.