A nyereségrészesedési modell

Marx hívta fel a figyelmet arra, hogy a tőkés a munkást is ugyanúgy kezeli, mint a gépet és a nyersanyagot. Megveszi, és ha már nem tudja jól hasznosítani, akkor kidobja. A munkásmozgalom ez ellen a tárgyként való használat ellen lázadt. De ez a megközelítés egyáltalán nem szükségszerű.

Ha a tőkés a munkással osztozna a nyereségen, az egész megváltozna. (És ténylegesen is osztozik, hiszen a munkabért is a nyereségből fizeti.) Az első időszakban (amikor még nincs min osztozkodni) a munkás kapna egy “előleget”, és attól kezdve, hogy a munkája hasznot hajt, már csak nyereségrészesedést. Megszűnne a teljes kiszolgáltatottság, nem lenne értelme sztrájkolni (hiszen a sztrájk a szétosztható nyereséget csökkentené), legfeljebb azon lenne vita, hogy a megtermelt nyereség mekkora hányadát fordítják a termelés bővítésére, és mennyit a bérekre. Mindenki a termelés növelésében, a munka javításában lenne érdekelt.

Ez nem lenne munkás-önigazgatás (mint amivel a jugoszláv kommunisták próbálkoztak), hiszen a döntés joga megmaradna a tőkés kezében. De ezeket a döntéseket a munkások bevonásával készítenék elő, mindenki hozzászólhatna, véleményt nyilvánítana. És ha okos a tőkés, akkor az okos javaslatokat meg is fogadja. Hiszen van, amit a gépek mellől jobban lehet látni, mint az íróasztal mellől. Aztán ott vannak az újítások. Még mindig az a helyzet, hogy sok esetben elfojtják az újító kedvet, vagy eltulajdonítják az újító ötletet. De ha minden nyereség alapon működne, újítási díjat sem kellene fizetni,elég lenne az erkölcsi elismerés (illetve az újító előléptetése olyan munkakörbe, amelyben még több hasznos gondolata lehet). Egy ember hasznos ötletéből az egész üzem profitálna.

          Mondom, ha így alakult volna ki a kapitalizmus, tömérdek konfliktust, harcot megspórolhattak volna. És nincs munkásmozgalom, nincsenek szocialista pártok, nincs kommunista pártállam. Ezt a lehetőséget a haszonra éhes kapitalisták elmulasztották. De még ki lehetne próbálni. Újragondolni sohasem késő.

 

 

 

Mikortól világháború a háború?

 

A II. Világháború kezdetét a közvélekedés 1939. szeptember elsejére teszi, amikor is Németország megtámadta Lengyelországot. De ez csak egy területszerző háború volt, Hitler nem akart az egész világgal szembeszállni. Legalábbis nem egyszerre. Mert vannak jelek, hogy előbb-utóbb az egész világra ki akarta terjeszteni az ezeréves árja birodalom fennhatóságát. Akkor sem vált a háború világháborúvá, amikor, két héttel a német támadás után, a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Az elsősorban nem területszerző háború volt, hanem az egykori Orosz Birodalom határainak részbeni helyreállítása. Attól sem vált a háború világháborúvá, hogy a brit és a francia kormány hadat üzent Hitlernek, hiszen a fronton valójában semmi sem történt. És a Szovjetunió folytatta a revíziót: gyors egymásutánban visszaszerezte a Baltikumot, a Romániához került területeinek egy részét, és Finnországgal is háborúba keveredett. Ne felejtsük el, hogy már évekkel korábban Japán is terjeszkedni kezdett, amikor is Mandzsúriát elfoglalta. Az sem volt még világháború. (Lényegében ugyanolyan gyarmatosítás volt, mint amit a franciák, a britek, a hollandok folytattak Ázsiában.) Mindezek a hódítások az időben többé-kevésbé elhúzódóan folytak, egyszerre mindig egy országra terjedtek ki. Hasonlítsuk ezt össze Napóleon, Nagy Sándor hódításaival, a Római Birodalom kiterjesztésével, a tatárjárással vagy akár a cári Oroszország keleti terjeszkedésével.

         A terjeszkedés akkor válik világháborúvá, ha több ország is aktívan beavatkozik. Ilyenek voltak a balkáni háborúk és később az I. világháború, amit az Osztrák-Magyar Monarchia kezdett el (a Szerbia elleni támadással), majd rövid idő alatt beleavatkozott Oroszország, Németország, később Franciaország és Nagy-Britannia, még később Olaszország, Törökország, Bulgária és más államok is. A komplexitásnak ezt a szintjét a háborúskodások még a Barbarossa-terv sem érte el (noha ott már egy egész koalíció tört rá a Szovjetunióra). A japánok támadása Pearl Harbor ellen, az ezt követő amerikai hadüzenet, az Amerika elleni német hadüzenet volt az, amelyik valóban világméretűvé tette a külön-külön folyó fegyveres konfliktusokat. (Hogy Hitler miért üzent hadat az Egyesült Államoknak, az egy külön rejtély. Japán megtámadta Amerikát, Amerika visszavágott, de semmiféle „betyárbecsület” nem írta elő, hogy Hitler is az agresszor mellé álljon, pusztán azon az alapon, hogy Japán is része az Antikomintern paktumnak. És az, hogy utána Magyarország is hadat üzent Amerikának, az már nem a had-, hanem a kórtörténetbe illik.)

Mindehhez lépésről lépésre jutottunk el. Sztálin, Churchill és Roosevelt találkozói már a világháború részei voltak. A szövetségesek nem a D-napon léptek fel először, ennek része volt az 1943-as szicíliai partraszállás is. Attól kezdve mindezek a háborúk egyszerre folytak, a két közös cél, Németország és Japán legyőzése érdekében. 

Mi lett volna, ha az amerikaiak nem avatkoznak közbe? Akkor a Vörös Hadsereg győzi le Hitlert. Igaz, hogy az elhúzódó háború elég esélyt adott volna a náci szuperfegyverek (rakéták, sugárhajtású repülőgépek, levegő-levegő rakéták, esetleg „piszkos” bombák) kifejlesztésére. Ha nincs nyugati front, a szovjetek előbb-utóbb eljutnak Franciaországba és -- Jugoszláviáén keresztül -- Olaszországba is. Az amerikaiak ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. A hidegháború már 1945-ben elkezdődött volna. (Így is elkezdődött, csak némi békés periódus után.)

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az amerikai kormány azzal a céllal kezdett az atomfegyver kifejlesztésébe, hogy ha a németek is ezt teszik, a bombát a nyugati fronton vessék be. Japán csak egy későbbi opció volt, elsősorban azért, mert mire a bomba elkészült, addig már csak Japán maradt mint ellenfél. Még elképzelni is rossz, hogy Németország vagy Ausztria területén robbannak az atombombák. Ehhez pedig az kellett, hogy Amerika felébredjen, és még idejében beavatkozzék a harcokba. A hitleri Németország vereségéhez kellett a keleti és a nyugati front is.

 

Miből lesz a homoszexuális?

Sokáig rejtélynek tartottam, hogy annyi heteroszexuális törvény és a bűnösök kemény megbüntetése után is nagyjából ugyanannyi homoszexuális ember van, mint a régi korokban. Aztán rájöttem, mi lehet az oka ennek. A rájuk kényszerített heteró viselkedés. Tegyük fel, hogy a homoszexuálisok a szüleiktől kapják ezt a hajlamot (ez egyáltalán nem biztos, de van némi logika benne). Akkor alapesetben nem adhatnák tovább, tehát elég gyorsan, néhány generáció alatt kikopna ez a hibásnak tekintett gén. De az történik, hogy az ilyen hajlamú férfiaktól elvárják, hogy gyerekeik legyenek (ily módon bizonyítva, hogy „megtisztultak” a fertelmes bűntől), és a leszbikus nőknek is szülniük kell (mert ez a világ rendje, ettől nők). Ha pedig a homoszexuális férfi gyerekeket nemz, a homoszexuális nő pedig szül, akkor tovább adják ezt a hibás gént.

Mi tehát a megoldás? Békén kell hagyni őket! Sajnálni lehet, de kényszeríteni nem.

Mindez feltehetőleg érvényes az állatvilágra is, ahol ugyanígy tovább adódik a homoszexuális beállítottság. Az állatoknak annyi szerencséjük van, hogy senki sem törődik az ilyen egyedek elhajlásával.

A fenti okfejtésből adódik egy probléma: Mi legyen azokkal a leszbikus párokkal, akik közül az egyik mindenképpen szülni akar, férfi donortól, hogy utána közösen nevelhesse fel a kettejük gyerekét a leszbikus párjával. Ha a fenti okfejtés helyes, akkor ennek a gyereknek a megszülése is tovább viszi a hajlamot, és ezért nem helyeselhető. De hát a más gyerekét is fel lehet nevelni (amikor annyi az anyátlan gyerek), és a szülésnél mégis csak fontosabb a gondozás és felnevelés.

 

Ki választ itt?

 

Az ellenzéki oldalon zajló előválasztási küzdelemben túl sok szó esett a visszalépésekről, és hogy kinek milyen esélye lenne Orbán kihívójaként. (Ebbe a vitába már Kövér László is belemordult, amikor börtönnel fenyegette azokat, akik szóba hozzák a fideszes kétharmaddal megszavazott Alaptörvény elutasítását, mivel ezzel úgymond törvénytelenségre uszítanak.) Márki-Zay Péter azzal érvel, hogy aki Dobrev Klárára szavaz, az tulajdonképpen Orbán Viktorra szavaz. Mert Dobrev Klára túl sok támadásnak teszi ki magát egyszerűen azáltal, hogy a férje Soros György mellett a fideszes propaganda legfőbb célpontja. Ádám Zoltán (A második forduló előtt, ÉS, 2021/40., okt. 8.) egyes jelölteknek az oligarchákkal és „bizniszszocialistákkal” fennálló (vagy legalábbis sejthető) kapcsolataira célozgat, és arra is felhívja a figyelmet, hogy a választási harcban még jobban eladósodott ország tényleges kormányzásakor az ígérgetésekről megfeledkezve inkább a realitásokból kell majd kiindulni. Hamarosan kiderül, ki nyeri az ellenzéki párharcot. De ez voltaképpen mindegy is. Orbánnak mindegyik jelölt egyformán elfogadhatatlan. Ha Ferenc pápa indulna az ellenzék színeiben, akkor is seperc alatt elkészülnének a lejárató kampánnyal. Hiszen keresztényietlen (mondjuk, a semjéni, Bayer Zsolt-i értelemben) migránsoknak mossa a lábát, és Magyarországra is csak ímmel-ámmal volt hajlandó Isten áldását kérni. Márki-Zayról is kiderül majd, hogy bár befurakodott az egyházba, valójában Gyurcsány trójai falova, ő is édes hazánk romlását óhajtja. Finkelstein szelleme a túlvilágról is helyes tanácsokat ad.

De hát ki választ itt tulajdonképpen? Nem lehetne az ijedt igazodás helyett a talpára állítani az ellenzéket, és azon töprengeni, hogy mi, a magyar nép mit akarunk? Ahhoz kell megtalálni a legjobb szereposztást, nemcsak a csúcspozíciókban, hanem alsóbb szinteken is. A jó választás ad önbizalmat, és az önbizalom ad erőt.

 

(Megjelent az Élet és Irodalom 2021. okt. 15-i számában)

 

Kollektív vezetés

 
 

 

Az első miniszterelnök-jelölti vitán megkérdezték a jelölteket, hogy mi lenne az első három intézkedés, amit a hivatalba lépésük után hoznának. Akkor még nagyon hasonló dolgokat mondtak. De egyet hiányoltam. Én ezt mondtam volna: „Már a választások előtt létrehoznék egy konzultációs bizottságot, és a jelenlevők mindegyikének a bevonásával közösen döntenénk el a meghozandó intézkedéseket. Ezen belül én magam ezt meg ezt javasolnám (...) A későbbiek folyamán egy össznemzeti konzultációs fórumot is létrehoznánk, amely folyamatosan összegyűjtené a lakossági véleményeket és javaslatokat, beleértve a mostani kormánypárt híveinek meglátásait is. Mert egy új kormány csakis úgy javíthat a jelenlegi siralmas helyzeten, ha minden réteg, minden szakértő elmondhatja a véleményét, és azt a kormányon lévők megfontolják. És majd akkor beszélhetünk a nemzeti együttműködés rendszeréről.” Kérdés, hogy van-e még idő és akarat egy ilyen kollektív vezetés kialakítására.

(Rövidítve megjelent: Népszava, 2021. okt. 9., 10. old.)

Vissza vagy előre

 

Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek versengésében az lett a fő téma, hogy ki kinek a javára lépjen vissza. Ennek finisében drámai játszma zajlott Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter között, ami végül a több szavazatot szerző Karácsony visszalépésével végződött. A tét ez volt: ki tudná háttérbe szorítani az előválasztás első fordulójában legjobban szereplő Dobrev Klárát. Pedig nem a visszalépéseken múlik a baloldali siker. Előre kell lépni. Dobrev Klárának is, Márki-Zay Péternek is, a demokratikus oldal minden jelöltjének. Ez az előre pedig azt jelenti, hogy el kell kezdeni tervezni a közös programot és a közös szervezetet. Pozitív szellemben. Azt kellene megfontolni, hogy a magyar társadalom mely rétegének milyen érdekei vannak, amelyeket ez az egységes kormány majd képvisel. És én nem is „koalíciós kormányról” beszélnék, hiszen az pártok közötti egyezkedést jelent, kölcsönös kompromisszumokkal. Amire szerintem szükség van, az összes legitim igény számbavétele és belefoglalása egy közös programba. Ennek a közös programnak egyszerre kell bal- és jobboldalinak lennie, egyszerre kell támogatnia a munkaadók és a munkavállalók érdekeit. Az eltérő szempontokat optimalizálva. Ehhez intellektuálisan Dobrev Klárát tartom a legalkalmasabbnak. De csak akkor, ha felöleli az igazi „nemzeti” érdekeket, a keresztény erkölcsiség legfontosabb elemeit, egyszóval mindent, kivéve a tolvajok és csalók, a társadalom egyes rétegei ellen uszítók (és uszulók) saját érdekeit. Ideje megszerkeszteni ezt a közös programot (az etikai nyilatkozat ehhez jó alapot ad), hogy a jövő évi választások tétje minél egyértelműbb legyen. A nemzet legjobb oldalát kell képviselnie. Vajon ki szavazna ez ellen?

 

 

Clintonék Magyarországon

Bill Clinton hazudott, emiatt alkotmányos eljárást folytattak ellene, de az amerikai nép másodszor is megválasztotta. Felesége, a First Lady később maga is elnök akart lenni, de  Barack Obamával szemben alulmaradt az előválasztáson. Obama a külügyminiszterséget bízta rá, és ebben a minőségében is megismerte a világ. A következő elnökválasztáson megszerezte a szavazatok többségét, de az elektori rendszer sajátosságai miatt Trump lett az elnök. Most valami hasonló helyzet áll elő Magyarországon. Gyurcsány Ferenc elügyetlenkedte a miniszterelnökségét, de a felesége tarolt az uniós választásokon. Orbánt váratlanul érte Dobrev Klára előretörése, amivel szemben erőtlennek tűnik a „Stop Gyurcsány” kampány. Nem akarom befolyásolni az ellenzéki jelöltállítást, de nekem úgy tűnik, hogy Dobrev Klára az igazi 21. századi államfőjelölt. Nő, és ő tűnik a legokosabbnak és legszerethetőbbnek, akiről nem állíthatja senki, hogy reggel, délben, este hazudik. Ellentétben a szotyolát köpködő, a hazugságokat és hülyeségeket egyaránt szajkózó, a hazánk hírnevét megállás nélkül romboló fehérvári huszárral és maffiatársaival. Ahogy Biden megválasztására fellélegzett a világ, úgy lélegezne fel az Európai Unió, ha sikerülne megszabadulnunk Orbántól. Dobrev Klárának az ország minden szegletében sikerült megszereznie a demokratikus oldal választóinak bizalmát. Karácsony Gergely eleinte integratívabbnak tűnt, de azóta változott a helyzet. És ahogy Bill Clinton hűtlenkedése nem befolyásolta érezhetően Hillary elfogadottságát, bízom benne, hogy Dobrev Klára is el tudja feledtetni a férje sok ügyetlen megnyilatkozását. Most az a kérdés, hogy Dobrev Klára hogy tudná maga mellé állítani és a jövőbeli kormányzásába is bevonni a jelenlegi vetélytársait. Hát, majd kiderül.